...a www.halapenz.hu fórumáról.

 

Mozgalom a hálapénzmentes Magyarországért

Irodalmi összefogaló

 

 

"Nincs pénz az egészségügyre"

 

Sem a beígért béremelést, sem a közüzemi áremelést nem tudják fedezni az egészségügyi szolgáltatók az idei finanszírozási változások miatt. A kórházaktól kezdve a szakrendelőkön át a háziorvosokig, mindenki elégedetlen és jelentős emelést sürget az ellátás biztosítása érdekében. Két szervezet is a Pénzügyminisztériumot hibáztatja, az egészségügyi tárca szerint azonban az emelés a lehetőségekhez mérten megfelelő, a felelősség pedig a kormányzaté.

 

A finanszírozási változások nem biztosítanak fedezetet sem a béremeléshez, sem a közüzemi díjak növekedéséhez az egészségügyben - állítják egybehangzóan a szakmai szervezetek. A Magyar Kórházszövetség elnöke szerint az egészségügy szakmai és gazdasági ellehetetlenüléséhez vezet, hogy a kórházak finanszírozásának alapjául szolgáló HBCS (homogén beteg csoport) alapdíja augusztus végéig 132 ezer, azt követően pedig 136 ezer forint körüli lehet. Golub Iván úgy vélte, hogy ez az összeg önmagában is alacsony, az infláció és a dologi kiadások emelkedése miatt 145-148 ezer forintban kellene meghatározni a HBCS-t ahhoz, hogy az intézmények megfelelő színvonalon tudjanak működni. A szervezet szerint az a probléma, hogy a Pénzügyminisztérium (PM) akarata érvényesült az emeléskor. Az elnök emlékeztetett: tavaly a HBCS alacsony volta miatt 25-30 milliárd forintos volt az ágazat forrásvesztesége.

 

Katasztrofálisnak tartja a finanszírozási változásokat a Medicina 2000 Poliklinikai és Járóbeteg Szakellátási Szövetség elnöke is. Varga Imre szerint az idei emelés a túlélésre elég, arra azonban nem, hogy érdemi változások történjenek, azaz a szakrendelők átalakításával a kórházak válláról le lehessen venni a terhet. Ő is úgy vélte, hogy az alulfinanszírozásért a PM okolható. A pénzügyi tárcának el kell dönteni, hogy új az egészségpolitikai irányvonalat vagy a tengődést kívánja támogatni - fogalmazott. Varga Imre kiemelte, hogy vannak olyan rendelőintézetek, amelyek tavaly csupán az EüM által nyújtott egyszeri segítségnyújtásnak köszönhetően kerülték el a súlyos anyagi válságot.

 

Hasonlóan tragikusnak tartja a változásokat a Magyar Orvosi Kamara háziorvosi szekciójának elnöke. Kertai Aurél szerint sem a kormány által beígért béremelést, sem a közüzemi díjak emelkedését nem fedezi a háziorvosi alapellátás díjtételeinek emelése. Úgy vélte, hogy a tavaly az alapellátásra biztosított 54 milliárd forint húsz százalékos emelésével lehetne rendezni a körülbelül 6800 háziorvosi praxis helyzetét. Bár az idei előirányzat 55,2 milliárdra nőtt, ennek a tételnek a fejlesztésre szánt részét csupán olyan kitételekkel lehet megszerezni, amelyeknek teljesítése több pénzbe kerül, mint a megszerezhető összeg - mondta az elnök.

 

Az Egészségügyi Minisztérium osztályvezetője szerint ugyanakkor a díjemelésekből biztosítható a 6 százalékos béremelésnek a költségvetésből fedezendő 4,5 százaléka. König Éva kiemelte, hogy bár a januári 7,5 százalékos, illetve a szeptemberi 4,5 százalékos alapilletmény - ami a teljes bérnek körülbelül kétharmadát adja - növekedés a közalkalmazottakra vonatkozik, a tételeket azonban úgy állapították meg, hogy a vállalkozóként dolgozók és vállalkozóknál foglalkoztatottak is megkaphassák. Hozzátette, hogy a gyógyító-megelőző kassza növekménye idén meghaladja az infláció mértékét, ennél többet azonban jelenleg a költségvetés nem tudott nyújtani. Bár nem tagadta, hogy az EüM-nek volt magasabb javaslata a díjtételeket illetően, a PM-mel kompromisszumos javaslat született, így a finanszírozás kormányzati felelősségnek tekinthető.

 

Szerző: Losonczi Gergely

Forrás: Népszava

 

 

"Nem adok hálapénzt."

Egy korrupció-ellenes kampány indult Lengyelországban, amelynek jelmondata: "Nem adok hálapénzt". A Normális Államért nevű mozgalom által szervezett akció aktivistái úgy vélik, hogy még az ártalmatlan hálapénz is vesztegetésnek minősül (2004.01.14 18:38 WP). A lengyel városokban plakátok, a helyi lapokban hirdetések próbálják tudatosítani az emberekkel azt , hogy nemcsak az számít korrupciónak, ha éppen törvényeket vásárolnak meg milliókért, hanem a mindennapi kis összegek is, amit az orvosnak, a rendőrnek, vagy az ellenőrnek, stb. adnak. " Úgy tűnik Lengyelországban korábban felismerték, hogy nem kizárólag az egészségügyre vonatkoztatva, hanem társadalmi problémaként kell kezelni a hálapénzt, a korrupciót. Hát mit mondjak, megfontolandó. Amennyiben ez adta az ötletet, kérném e mozgalmat nálunk is kiterjeszteni

 

 

"Az orvos úgy is jönni fog"

 

 Lendületes cikkben ostorozza Szerémy Zsolt kollégám a hálapénzt a lap április 17-i számában (Ágyhoz kötött hála). Mindenekelőtt abban van igaza, hogy a hálapénz, mint szabályozó elem sem erkölcsi, sem gazdasági tekintetben nem fogadható el és nem is működőképes.

Szerintem azonban néhány lényeges kérdésben téved.

Elsősorban abban, hogy az egészségügy, legalábbis ennek betegellátó része erkölcsi válságban lenne. Nem jutott el odáig az egészségügyi szolgálat, hogy a betegek érdekének sérelmére működjön. Ellenkezőleg, az egészségügyben dolgozók a gazdaság fellendülése ellenére folyamatosan csökkenő egészségügyi költségvetésből nyújtják a környező országokhoz hasonlíthatóan jó minőségű ellátást.

 

Némi válság persze észlelhető, mégpedig a szolgálat-szolgáltat paradigmák között. Ez arról szól, hogy az egészségügyi ellátást nyújtókat egy szolgálat hivatástudattal bíró képviselőjeként, vagy egy szolgáltatást nyújtó szervezet szakembereiként szeretné látni a társadalom és az egészségpolitika. A válság alapja az, hogy az egészségpolitikusok szolgáltatóként képzelik el az egészségügyet, de nem akarják tudomásul venni, hogy ez esetben a szolgáltató szabja meg az árat, melynek ugyanúgy része a tisztes bér, mint a nemzetgazdaság más területein, sőt a tőkeköltségeket sem lehet fumigálni. Ezzel szemben a társadalom járulékfizető része és a betegek még ma is egy olyan szolgálatban gondolkodnak, amelynél a járulék nem biztosítási díj, hanem elcsalandó adó, mégis ha szükség van a szolgálatra, az orvos jönni fog. E szolgálat minőségéről és minőségmutatóiról kevés ismerete van a betegnek, hiszen nincs működő és nyilvános minőségbiztosítás, így nem csoda, ha biztosítani szeretné önnön biztonságát. Ahogy lehet, ahogy tudja - pénzzel.

 

Szerémy Zsolt a várólistákat tekinti a fejlettség mércéjének, legalábbis külföldön, amit szerinte nálunk a hálapénzzel lehet megkerülni. Nem vette észre, hogy az országok többségében ilyen nincs, ahol viszont van, ott valóban arra szolgál, hogy a tehetősebbeket ne csak a szolidaritás keretében fizettessék meg teherviselésüknek megfelelő mértékben, hanem úgy is, hogy a magánbiztosításért valóban többletszolgáltatást kapnak. Ebben csak az az erkölcstelen, hogy e magánbiztosítói piac megteremtéséhez akár mesterségesen is, akár a túlzott kapacitások ellenére is hiányhelyzetet kell létrehozni. Érthető és szerencse, hogy hazánkban annak ellenére sincs érdemi várólista, hogy nem mindenki képes hálapénzt adni.

 

Téved abban is, hogy a szakrendelések magánosítása lenne a megoldás. Némi somolygással nyugtáztam, hogy ugyanazon a hétfőn, amikor az Ágyhoz kötött hála című tárca megjelent, a Fórum rovat másik írása részletesen elemzi a háziorvosi praxisjog csalafintaságait. Mindaz, amit ott dr. Gyurkovics István háziorvos leír, hatványozottan igaz a műszerigényesebb szakrendelésre, amit ráadásul a tulajdonos önkormányzat akkor csuk be, amikor akar. Az ellátási kötelezettség mértékét ugyanis e szolgálat tekintetében megyei irányszámok határozzák meg, helyi kötelezettség nincs. Lehet ugyan magánpénzből rendelőt nyitni, de ha ehhez nem adományoz az önkormányzat és a megyei egyeztető fórum területi ellátási kötelezettséggel társított rendelési óraszámot, akkor az OEP nem köteles finanszírozási szerződést kötni.

 

Hogy is kapcsolódik ez a paraszolvenciához? Nos úgy, hogy a legális forrásbővítés nélkül magánosított praxis és rendelő fenntartásában a hivatalos közgazdáink elképzelése szerint a paraszolvencia, mint forrás szerepel. E 'külső forrás' az állam központi és helyi kormányzatainak az eddiginél is kisebb tehervállalásával teszi lehetővé az egészségügyi ellátás fenntartását. Ezért van bajban a befektető, ha szakrendelőt nyit: a betegtől kell beszedni az OEP-költségtérítés és a valós költség közötti különbséget, ami több mint a hálapénz, de mindenkinek és mindigó fizetnie kell. Igaz viszont, hogy ez nyílt, adóköteles, fehér pénz.

 

Mi másból is fizetné vissza a praxist vásárló fiatal orvos a 14 százalékos kamatra adott hitelt, mint az eddig fizetés-kiegészítésként felélt hálapénzből? Hiszen tudjuk, hogy sem a háziorvosok kártyapénze, sem a járóbeteg-ellátás 84 filléres pontértéke nem elegendő a mai működési költségeken túl fizetendő havi 30-90 ezer forintos hiteltörlesztésre (harmincezer, ha a praxis kétmilliót, 96 ezer, ha a praxis nyolcmilliót ér - az épület és az eszközök nélkül, vám, áfa, szja, nyereségadó és kenőpénzek nélkül). Az már valóban erkölcsi válság lesz, ha a feketepiaci hálapénzből kell a praxis üzemeltetését fedezni. Ezt egyébként pénzmosásnak hívják.

 

Amúgy persze nem is rossz az orvosok kényszervállalkozói átváltozása. Módunk lesz önmagunkat minimálbéren foglalkoztatni, ami komoly adó- és járulékfizetési könnyebbséget jelent. És persze a költségek leírhatók lesznek. Lehet, hogy az állami adóbevételek szinten tartása érdekében kell a minimálbért csaknem a duplájára emelni?"

 

2000. május 15., kedd - Forrás: Népszabadság - Szerző: Dr. Weltner János

 

 

MI VAN? HA TORKUNKON AKAD AZ OBULUS ? (I. rész)

 

Az ÉS egyik számában Polónyi István: Miért fizetjük Kharont? címmel megjelent egy írás napjaink kedvenc témájáról. Érdemes elolvasni, mert igen jól összegzi azokat a paneleket, amelyek többé-kevésbé szinte azonos formában keringenek a médiában. Nem szokásom, de most nem tudok vita nélkül elmenni e dolgozat mellett.

 

Nem vagyok orvos, csak egy rokkantnyugdíjas, akit a doktorok már harmadszor cibáltak vissza az Örök Vadászmezőkről. Úgy érzem, olyan eretnek gondolatokat is leírhatok, amit orvosok soha nem mondanak (mondhatnak) ki. Én viszont nagyon örülnék, ha legalább elgondolkodnának rajta.

 

Úgy tűnik mostanában, kicsinyke országunk lakossága eldöntötte, hogy az eddiginél is kevésbé kívánja megfizetni még a minimálisan elfogadható színvonalú egészségügyi ellátás költségeit sem. A társadalom döntött: továbbra sem fizeti meg az orvosokat, viszont valahogyan majd csak kierőszakolja (kihisztizi) magának az ellátást. Az elmúlt hetek médiaőrületének számos megnyilvánulása erre utal.

 

Csak és kizárólag azt nehéz eldönteni, hogy a hálapénz témában kitört össznemzeti polémia szereplőiben a rosszindulat, a hazudozás, a szándékos maszatolási kényszer, vagy pedig a tárgyismeret teljes hiánya a nagyobb. A harsogó kakofóniában egy őszinte hang nem sok, de annyi sem hangzott el. A vita tárgyszerűségére, hangnemére valamint az azt mozgató indulatokra jellemző, hogy az egyik kereskedelmi csatornán (a TV2-n) egy kissé zilált kinézetű és idegrendszerű anyuka szó szerinti a következő nyilatkozatot adta: " ...amikor szültem, nem törődtek velem, szülés közben el is törött a kisfiam kulcscsontja. Mindez azért, mert nem adtam hálapénzt ...". A műsorvezető egy hanggal, egy grimasszal nem jelezte kételyét. Nem hiszem el, hogy a magyar egészségügyben - annak teljes anyagi-erkölcsi lecsúszása ellenére - olyan köztörvényes bűnözők dolgoznának, akik a hálapénz elmaradásáért "büntetésből" és szándékosan eltörjék egy újszülött csontját.

 

Egy rádióműsorban (a Klupádióban) egy általam (eddig) nagyra értékelt közgazdász professzor többször és következetesen úgy fejezte ki magát, hogy "a betegek meghalnak az orvos kezétől". Én meg úgy gondolom, hogy a betegek - jobbára - a betegségektől szoktak meghalni, minthogy a kenyér ára sem a "közgazdászok kezétől" lesz 200 forint, hanem az aszálytól.

 

Persze mindez mellékes, de jól jelzi a kialakult hangnemet. Az viszont izgalmas, hogy miért most, miért így tört ki ez a "spontán" társadalmi elégedetlenség. Volt-e szerepe - és ha igen, akkor mekkora - Éger doktor, no meg Cser Ágnes, "diplomatikus" fellépésének (a porcelánboltban)? Volt-e szerepe Kökény doktor és persze az MSZP (részben akár jogosnak is tekinthető) sértettségének, amit az 50 százalékos fizetésemelés után bekövetkező sztrájkfenyegetés váltott ki? Lehet, hogy ez az igazi oka ennek az egész felhajtásnak? Meggyőződésem, hogy lehet, sőt nagyon valószínű, hogy ez. Valamit muszáj tenni, és ha a reform nem megy, akkor okozzunk skandalumot. Az mindig bejön, sőt némi demagógiával keverve még szavazatokat is hozhat. Tudom, ez egy kemény kijelentés, tehát ezt indokolni kell. Megpróbálom:

 

1. számú axióma

A magyar egészségügyben egyszerre van jelen a pazarlás és a szegénység.

 

Ez a nyolcvanas évek végén, a liberális "reformközgazdászok" (Kornai, Bokros, Csaba, Mihályi) által kitalált, egyébként nagyon szellemes mondat pontosan úgy működött a magyar egészségügy szervezetében, mint egy áttétes rákos daganat. Ráadásul ezt a mondatot mindenki elhitte. Pedig a cáfolata rettenetesen egyszerű: egy 300 $/év/fő költségvetési forrást felhasználó egészségügyi rendszer nem lehet pazarló. Ez pont olyan, mintha a közgazdász urak kijelentenék, hogy a 30 000 forintból élő nyugdíjas pazarlóan él. Pedig ha még egyáltalán él - és nem halt éhen - akkor biztos, hogy szó nem lehet pazarlásról. Ugyanígy: ha ez a magyar egészségügy még működik (döcögve, kínlódva, rosszul), akkor az sem pazarolhat. Világos, hogy miért volt szükség erre a szlogenre. Indokolni kellett, hogy egy helyes cél - az ország versenyképességének biztosítása - érdekében miért kell tőkét kivonni az egészségügyből. Ki is vontak rendesen. Valamennyi kormány. Az igaz sajnos, hogy ettől a versenyképességünk cseppet sem javult, de legalább az egészségügy minden eddiginél jobban tönkrement.

 

2. számú axióma

A TB (egészségügyi) járulék túl magas, csökkenteni kell, ha versenyben kívánunk maradni.

 

Ez az állítás igaz. Addig és csak addig, amíg megmaradunk a bérterhelés százalékában kifejezett mértékénél. Viszont az még inkább igaz, hogy egyetlen kórház sem tud - soha nem is tudott - "százalékért" röntgenfilmet venni a Kodaktól. Ezek a randa kapitalisták ugyanis azt jobbára pénzért adják. Márpedig százalék ide, százalék oda, pénzük nagyon-nagyon kevés van. Miért? Egyrészt, azért, mert a magyar bérszínvonal ott van, ahol van, másrészt meg azért, mert egy magyar kisvállalkozó, no meg annak az összes alkalmazottja jobbára minimálbéren van bejelentve. Vagy úgy se. Azután fizet járulékot. Már ha fizet egyáltalán, mert, többek között, a tb-járulék elkerülése is nemzeti sport minálunk. Ezt űzi is mindenki. Miért ne tenné? Az ellátást így is, úgy is megkapja. Mert az "jár" neki. Nos, hát ennek a "tehernek" a csökkentését követelik egyes közgazdászok. Minek is? Mennyi is az annyi?

 

Manapság 250-260 /állampolgár értékű a finanszírozásunk. Ez a szám a Lajtán túl legalább 1700-1800 /fő. Ez nyolcszoros szorzó. Elméletileg. Mert persze a magyar valóság még ennél is lényegesen rosszabb. Ma az egészségkassza költségvetése mintegy évi 400 milliárd. Ez tízmillió állampolgárra vetítve mindössze 151 /fő. Ennek az az oka, hogy igen nagy olyan ellátott réteg van, amely után senki nem fizet semmit a tb-nek. Ja, és hogy el ne felejtsem ezt a nemzeti sportot, minálunk mindenki még azzal támogatja, amivel csak tudja. Mást ne mondjak, például a törvényesség legfőbb őre, a legfőbb ügyész, ha jól emlékszem kimondta, hogy a magyar közszolgálati TV-nek - a törvény ellenére - nem is kellett befizetnie a munkatársai után a tb-t. (A futballcsapatokról most nem beszélek. Nekik már több kormány "elengedte".) És ez mit sem változtat azon, hogy a TV valamennyi dolgozójának, függetlenül attól, hogy nincs semmiféle biztosítása, változatlanul jár a teljes ellátás. A futball közben eltörött lábakat pedig csak be kell gipszelnie valamelyik doktornak. Gondolom, alanyi jogon, és "magától értendően" kvázi ingyen.

 

3. számú axióma

Minden magyar állampolgárnak, alkotmányos jogon jár a teljes körű, és magas szintű társadalmilag finanszírozott (tehát INGYENES) orvosi ellátás.

 

Ez a legfőbb tabu. Mindenki tudja, hogy ez az a mondat, amiből egy szó sem igaz, de mindenki úgy tesz mintha ... Pedig már az egyszeri cigányprímás is régen megmondta: "járni jár, csak nem jut!". Ez az, amihez nem lehet hozzányúlni. Az a párt, amelynek az egészségügyi (esetleg pénzügyi, lásd. Bokros Lajos) minisztere akár a leghalványabban utal arra, hogy ez talán mégse így van, sőt nem is így van jól, nem is szabad, hogy így legyen jól, az egészen biztos, hogy szedheti a sátorfáját, mert politikai öngyilkosságot követett el. Ettől pedig - pártállástól függetlenül - tartózkodni szoktak a miniszter urak. Én viszont - hál' isten - nem vagyok miniszter, ezért most megpróbálok néhány valódi és számomra megalapozottnak tűnő indokot felsorolni arra vonatkozóan, hogy miért reménytelen minden reformnak csúfolt átalakítás mindaddig, amíg ez a mondat szent és sérthetetlen. Nézzünk néhány példát:

 

Tényként kell elfogadnunk, hogy a Suzuki Swiftben és a Volvóban furikázó embertársaink nem egyforma "egészségügyi" (sérülésügyi) kockázatot vállalnak. Nem egyforma a rózsadombi villában és a VIII. kerületi slumban élők életkilátása sem. Ezt lehet utálni, ettől lehet undorodni, de attól még a tény tény marad. A differenciát pedig az anyagi motívumok hozzák létre. És ami még rosszabb, az esélyeket is azok határozzák meg. Akinek módja van, rá az megveszi a Volvót, hogy a lehető legnagyobb legyen a "túlélési esélye", a biztonsága. Az is igaz viszont, hogy pusztán azért, mert nem mindenkinek telik Volvóra, még nem kell mindenkit belekényszeríteni a Trabantba.

 

Vajh - a politikai meggondoláson kívül - mi az a racionális indok, ami az egészségügyben görcsösen igyekszik fenntartani ezt az itt felejtett egyenlősdit, a nyomor egyenlőségét? A mai társadalomban ez nonszensz. Ma már van minálunk egy jómódú, fizetőképes réteg, amely akkor, amikor a gyerekének vagy önmagának szüksége van rá, mindent megtesz, hogy az elérhető legjobb ellátást kapja, vagy vásárolja meg. Ha ezt a törekvést törvényen kívül helyezik, megtiltják, akkor az egészen biztos, hogy féllegális, vagy illegális mederbe terelődik. (Sőt, esetleg kimegy Bécsbe.) Mindenki a "legjobbat" akarja megszerezni az egészségpiacon. A "legjobb" kórházat, a "legjobb" eszközöket, gyógyszereket, a legjobb "professzort". A MOK minden erőltetett magyarázatával szemben nyilvánvaló, hogy ez a hálapénznek a valódi oka, és nem az orvosok valóban gyalázatosan alacsony fizetését akceptáló "társadalmi együttérzés". Az mifelénk nem létező kategória.

 

Egy nem régi, szomorú, és a sajtóban már publikált "esettanulmányon" jól lehet érzékeltetni ennek az "egyenlősdinek" az irracionalitását: Történt, hogy egy szívbeteg orvosnőt egy vidéki klinikán kivizsgálták, és megállapították, hogy egy speciális pacemakerre van szüksége. Mivel az kb. 300 000 forintba kerül, be kell tartani a tb által, előírt "hivatalos utat". A törvényes eljárás a következő: a klinika jelzi az "igényt" a tb-nek, a felülbíráló szakbizottság összeül, dönt, és az igényt "besorolja". A doktornő két hónap múlva került volna sorra. Spórolt a tb-nek, meghalt. A férjét csak az háborította fel, hogy annak ellenére, hogy "hivatalosan" - nem a doktornak, hanem a kórháznak kifizetve - szívesen megvásárolta volna az eszközt, ezt nem tehette meg. Mert "hivatalosan" nem lehet befizetni az állami egészségügybe, mert esetleg "jogtalan" előnyhöz jut az a szerencsétlen beteg. Miért van ez így? Mert sérül az "esélyegyenlőség". Gondolom, a halálhoz való egyenlő jog. Mi marad? Hát a hálapénz. A borítékban lévő 50 000, és egy kis mázli esetén a doktor benyúl a fiókjába és előveszi a szükséges gyógyszert, eszközt.

 

A jelenség általános. Csípőprotézis és csípőprotézis, stent és stent között óriási az ár-, és természetesen a minőségi különbség. Nagyon nem mindegy, hogy mit "vesz elő" a doktor. Nem mindegy, hogy hány év múlva fog kilazulni az a protézis, nem mindegy, hogy egy beteget hányszor kell még életében reoperálni. Ez a lényeg, és nem az egyágyas szoba. A kiválasztás pedig esetleges és "hálapénzzel" nagyon is befolyásolható. Mással nem. Pedig ha - a tényekkel szembenézve - a folyamatot tisztességgel rendezni tudnák, akkor a hivatalosan befolyt összegek visszaforgatásával a fizetőképtelen (vagy fizetni nem akaró) rétegek ellátási szintje is megemelhető volna. Azt ugyanis tényleg és kőkeményen biztosítania kell az államnak, hogy a legálisan megvásárolt szolgáltatási többletek forrása ne mások rovására képződjön.

 

4. számú axióma

Az orvosok érdeke a hálapénzrendszer fenntartása.

 

Ez viszont nyilvánvalóan NEM IGAZ! Senki, soha, sehol nem kap olyan olcsón "kiemelt" ellátást, mint a magyar egészségügyben a fizetőképes (vagy a fizetőképesnek látszó) beteg. Nézzük a részleteket!

 

A össztársadalmi ráfordítás színvonala állandósítja a mindenkori egészségkassza nyomorát. Ez a "nyomor" határozza meg a HBCS értékeket. Ezek elégtelenek a teljes körű, európai színvonalú ellátás biztosításához. Tehát az ellátás vagy nem teljes körű, vagy nem európai színvonalú. Ez közhely. Az állam közel 15 éve adós az alapellátási szint definiálásával. Senki nem tudja, hogy mi az, ami tb alapon "jár" a betegnek és mi az, ami "nem jár". Még mindig nem a színes televíziós különszobáról beszélek, hanem a gyógyítás tárgyi és személyi feltételeinek eltéréseiről. A diagnosztikai lehetőségek, a gyógyítási eljárások, az orvostechnikai eszközök, a gyógyszerek, a gyógyászati segédeszközök minősége (és természetesen ára) igen széles alternatív választást biztosít az orvosnak. Nagyon nem mindegy, hogy egy lábtörést konzervatív módon (olcsón és lassan), vagy korszerű operatív beavatkozással (drágán és gyorsan) kezelnek. Egyik sem "műhiba", mindkét esetben a beteg nagy valószínűséggel meggyógyul. Mondjuk, az nem mindegy, hogyan. Van némi különbség abban, hogy egy törött lábú 5 éves gyereket hetekig "húzatnak" (mert olcsó), vagy a műtét után három nappal vidáman (és drágán) kint mankózik a folyosón és a hét végén már otthonában van. Az az érdekes, hogy minálunk az orvosok általában a második, a kórházak gazdasági igazgatói az első verziót preferálják. Azt viszont senki nem tudja (nem akarja) deklarálni, hogy melyik eljárás az, ami JÁR. Tehát a betegnek elemi érdeke, hogy a döntést befolyásolja. Mivel? Hát természetesen pénzzel. A doktornak csúsztatott tízezer forinttal meg tud venni magának egy százezer forintos többletszolgáltatást. Ez aztán a jó buli!

 

Egészen más probléma a személyi feltételek befolyásolása. Nagyon nem mindegy, hogy az esedékes műtétet az európai hírű professzor, vagy a jövőre szakvizsgázó rezidens végzi el. Melyik jár tb. alapon? Ki tudja?

 

5. számú axióma

Az orvosok irreális anyagi követeléseket támasztanak.

 

A sajtóban olvasom: "Napjaink aktuális (ál )közgazdasági kérdése, hogy csakugyan megszűnne-e a hálapénz, ha négyszeresére emelnék az orvosok fizetését? Könnyű belátni, hogy nem. Ha ez így lenne, akkor az a sebészorvos, aki napi két műtétjével (ötvenezer Ft/műtét) havonta kétmillió forint hálapénzt kap, már nyolcszázezer forint után azt kellene mondja, hogy köszöni, de nem fogadja el. De nem mondja. Sőt."

 

Sőt. Meg huh, meg ej-ha is. Ehhez azért lenne néhány megjegyzésem:

 

- Honnan tetszik azt olyan biztosan tudni, hogy ki mit mondana, ha ...? Kipróbálta már valaha valaki is az elmúlt 50 évben, hogy mi történik akkor, ha - no nem négyszeres - csak úgy szimplán "kvázi tisztességes" bért adnának az orvosoknak? Szerintem nem.

 

- Ha így van, ahogyan itt írva vagyon, sőt ez a modell általánosnak is mondható, akkor nem lenne célszerű teljesen megszüntetni az orvosok állami fizetését? Minek az nékik egyáltalán? Csinálják már az egészet hobbi alapon.

 

Komolyra fordítva: ismerek olyan 15 éve az egészségügyben dolgozó sebészt (traumatológust, megjegyzem az is orvos) aki naponta átlagosan 4-6 órát tölt a műtőben (kettő-négy beteget operál meg egy "műszakban"), és még életében hálapénzként nem hogy 50 ezer forintot nem kapott, hanem még 10 ezret is csak két alkalommal. A napi átlagos paraszolvenciával megkeresett jövedelme kevesebb, mint 2000, azaz kettőezer forint. Azt is csak mostanában, mert az egyetem elvégzése után a szakmában eltöltött első 10, azaz tíz évben még a napi kávéjára sem telt belőle. A havi bére (most az emelés után) 142 000 forint. Gondolom, ki kellene próbálni, hogy mit szólna egy négyszeres fizetésemeléshez. Szerintem rá lehetne beszélni, hogy lemondjon a havi nettó 40 000 forintnyi hálapénzéről.

 

Ha vannak - én nem hiszem, de tegyük fel, hogy vannak vagy hárman - Magyarországon olyan orvosok, akik havi kétmilliót kaszálnak, akkor a négyszeres fizetésemelés után el tudok képzelni olyan módszereket, amivel meg lehetne gátolni a "szaktevékenységüket".

 

Tulajdonképpen meg mindegy, hogy valaki közgazdász vagy (ál )közgazdász, azért nem ártana, hogyha már az egészségügyről ír cikket, akkor rászánna némi időt, hogy tájékozódjon (vagy legalább gondolkozzon).

 

"De tényleg miért nem emelik EU-szintre az orvosok fizetését, miért marad el ennyire az EU átlagtól az orvosok keresete? Hát, azért mert mindnyájunké ugyanígy elmarad. Mert az ország gazdasági teljesítménye elmarad az EU átlagtól. Akkor természetesen együtt jár, hogy a keresetek is elmaradnak attól" - olvasom ugyanott.

 

Teljes félreértés. Kit érdekel az EU átlag! Ismerek olyan európai színvonalon dolgozó elismert sebészt, aki bőven kiegyezne azzal, ha a jövedelme (a hálapénzt is beleértve) megközelítené a kórházban működő büfé tulajdonosának a jövedelmét. Sőt, a legtöbb két-három szakvizsgás kórházi orvos oda lenne a boldogságtól, ha az ügyeleti órabére elérné akármelyik hidegburkoló felszámított órabérét.

 

A televíziók hírolvasóiról nem beszélek. (Na ja. Az érdekérvényesítés.)

 

No és mi a szerző által javasolt megoldás? Hogyan lehet megszüntetni ezt az ocsmány hálapénzt: "Az orvosi ellátásról - meghatározott tarifa szerint - számlát ad ki az orvos, amit a beteg kifizet, s a pénzt majd számla alapján visszaigényeli az egészségügyi pénztártól: könynyű belátni, hogyha a beteg a műtétért és az ellátásért fizet, mondjuk 180 ezer forintot, nem fog hálapénzt adni."

 

No, nézzük:

 

- "Meghatározott tarifa szerint". Tessék nekem már megmondani, ki fogja meghatározni ezt a "tarifát"? Az egészségbiztosító. Aki végül is nem más, mint maga az állam, végső soron a vevő. Az ötlet piliáns. Vezessük be mindenhol, az ABC-ben, az autószerelőnél, no meg a fodrásznál is! Mennyivel olcsóbb lenne az élet. Akármit vásárolok, én, a vevő fogom meghatározni a "tarifát". (Most arra ki se térek ki, hogy a rendes magyar szóhasználat szerint jobbára milyen szolgáltatást nyújtó lányoknak szokott "tarifája" lenni. Normális helyeken, a piacion a dolgoknak ára van. Ja, és az orvosi tevékenységnek meg honoráriuma.) Ráadásul, ha az árakat nem a piac, hanem az állam diktálja, hát ez az a rendszer, amit jó sokáig mifelénk szocializmusnak hívtak. Akkor se vált be. Most se fog.

- Az orvos a "teljesítménye" szerint fog keresni? Sok műtét, sok pénz alapon? Normázni fogják? Bevezetik az accord-bérezést? Vagy ő csak számlát állít ki, a kórház meg kasszíroz?

 

- "Számlát ad ki az orvos". Miért az orvos? Miért nem a kórház? Kivel van a beteg jogi kapcsolatban? Kinek van ellátási kötelezettsége: az orvosnak vagy a kórháznak? Ki dönti el, hogy ki operálja meg a beteget? Csak a "nagynevű professzorok" fognak ebben a rendszerben műteni? Ha a beteg "felkér" valakit, akkor az illető köteles azt elvállalni? Esetleg akkor is, ha nem is ért hozzá?

 

 

- A számlában a valós költségek kerülnek feltüntetésre, vagy fikciók? A számlában külön soron fog szerepelni az orvos(ok), a műtős(ök), a nővér(ek), a gyógytornász(ok), és a liftes(ek) munkadíja? Mi van akkor, ha a beteg elszégyelli magát, ha az állam által nyújtott tényleges honoráriumokat meglátja?

 

"Rövid idő alatt kialakul a betegek 'számlaérzékenysége', aligha fogják elnézni - a mai gyakorlatban szinte általánosnak tekinthető - el nem végzett szolgáltatások felszámolását."

 

Ez a téma jellemzi a magyar média és az egészségüggyel foglalkozó újságírás tömény rosszindulatát és hozzá nem értését. Ez a kedvencem. Nézzük:

 

- A sajtó hónapok óta visszatérő témája azoknak "a csaló orvosok leleplezése", akik jogtalan előnyszerzés érdekében nem átallnak hamisan kódolni. Így az "el nem végzett szolgáltatások felszámolásának" a bűnét követik el. Ennek a médiaheccnek nem lehet más célja (és főleg eredménye), mint hogy lejárassanak egy jobbára tisztességes szakmát.

 

- Ha "tényfeltáró" újságírók csak egy picit utána járnának a dolgoknak, akkor pontosan tudnák, hogy ez az egész "csalás-ügy" egy marhaság. A doktorok személy szerint nem érdekeltek abban, hogy menynyi HBCS-pontot teljesítenek. Fix fizetésük van, és az szemernyit sem változik attól, ha 10 vagy 1000 "pontot" vakarnak össze egy adott idő alatt.

 

- Az viszont igaz, hogy a HBCS-értékek köszönő viszonyban sincsenek az egyes ellátások tényleges ráfordításival. Vannak a kórházban "jól tejelő" szakmák, és vannak "tömény ráfizetések". A biztosító maga szólítja fel az intézeteket az úgynevezett "keresztfinanszírozásra". Mi is ez? Az például, amikor a kitűnően "fizető" vesedialízis bevételeiből tartják fent a totális ráfizetéssel dolgozó traumatológiát (már ha még nem privatizálták ki az előbbit). Vagyis mi történik? Hát az egyik betegen "behozott" pénzből igyekeznek valahogyan tisztességesen ellátni egy másik beteget. A csalók.

 

- Az egész HBCS-rendszer, a maga "lebegtetett" pontjaival úgy rossz, ahogy kitalálták. Mikor is lenne valami értelme egyáltalán a teljesítményfinanszírozásnak? Akkor és csak akkor, ha szűk lenne a kórházi kapacitás, és az állam a nagyobb "fekvőbeteg-forgalmat" akarná preferálni. Mi mostanában a miniszterek legnagyobb gondja? Hogy "túlpörög" a kórházi rendszer. Vajh miért?

 

Így mehetnék végig mondatról mondatra. Nem teszem, mert unom.

Kassai László

nyugdíjas vegyészmérnök

 

Elgondolkodtató, hogy vannak, akik az egészségügyi ellátás "másik oldal"-áról is "így" látják, hiszen - sokak szerint - csak az ellátók látják rossznak saját helyzetüket, és ugyebár: "minden szentnek maga felé hajlik a keze". Ha azonban vannak arra utaló jelek, hogy "mindkét oldal", a betegek is hasonlóan ítélik meg az ellátás, ellátók (!) helyzetét; akkor lehet-e, érdemes-e, tisztességes-e ezen egybehangzó vélemények valósságát kétségbe vonni?

 

Magyar Orvos 2004;12(3):20-22 Melania Kiadó

 

Iránymutatóként a nemzetközi elemzésekből levont legfontosabb következtetések és megállapítások a következők (ellentétben az általad előadottakkal ):

1. A nyugat-európai biztosítási rendszerek a szolidaritás elvén alapulnak. Ennek megfelelően a biztosítási járulék a személyi jövedelem meghatározott százaléka , de független az egyén egészségi állapotától. A társadalombiztosítás meghatározott kivételektől eltekintve, majdnem teljes körűen terjed ki az egészségügyi szolgáltatásokra.(Alapvető ellentét van az önkéntes magánbiztosításon alapuló amerikai biztosítási rendszer  és a kötelező biztosításon alapuló nyugat-európai rendszerek között.)

 

 2. A társadalombiztosítási rendszert alkalmazó nyugat-európai országokban a kötelező betegbiztosítást a magán-biztosítás különböző formái (pl. önsegélyező és kölcsönös segélyező társaságok) egészítik ki.

 

 3. Az európai társadalombiztosítási rendszerek mindegyikében jelentős szerepet játszik az önrészesedés , vagyis a betegek hozzájárulást fizetnek a gyógyszerekért , és az orvosi vizitekért . (Ezek a hozzájárulások a kiadások csak kis részét fedezik, de nélkülük nem biztosítható a rendszer egyensúlya , elsősorban azért , mert mértéktelenül növekednének a kiadások - alapvető ugyanis a szolgáltatások igénybevételét korlátozó hatása. )

Az önálló egészségbiztosítási alapot ( E. Alap ) a jövőben is döntően a járulékok adják , de a biztosítás alapjává azt kell tenni . hogy mindenki mögött - személy szerint is - nyomon követhető, konkrét befizetés álljon.

 

A társadalmi igazságosság miatt az E-Alap bevételében szerepet kell kapnia az egészségkárosító termékek jövedéki adójának. Ugyanakkor a társadalombiztosítás feltétel nélküli helytállási kötelezettségi köréből ki kell venni az idegen érdekű kockázatokat ( önálló balesetbiztosítás és viszontbiztosítás létrehozása )

 

Az egészségügy konszolidálásához szükséges tőkebevonás sokkal alacsonyabb költséggel, lényegesen kisebb kockázattal, és végül de nem utolsó sorban kontrollálhatóbban megvalósítható, ha az állam maga szervezi meg egy Nemzeti Egészségügyi Fejlesztési Alapon keresztül. Az alap a diákhitel rendszerhez hasonlatosan központi forrásbevonási technikákkal azonnal hozzájuthatna a szükséges többlet tőkéhez, úgy hogy közben nem veszélyeztetné sem az emberek ellátását, sem a rendszer működését, sem pedig a rendszer további finanszírozhatóságát.

 

Alapvető probléma, hogy ma Magyarországon az állam még az állami tulajdonban lévő kórházaival kapcsolatosan sem tudja, hogy mi történik a rendszerben, ezeket sem képes megfelelően szabályozni, irányítani, és ellenőrizni. (Ezért vannak aggályaim még a szolgáltatói oldal privatizációjával is, egyébként elvileg ez nem lenne problematikus.) Az elosztási oldal  (a társadalombiztosítás intézményrendszere ) privatizációját azonban már határozottan ellenzem. A közfinanszírozás dominanciája és a magánbiztosítás kiegészítő szerepe mellett elsősorban közgazdasági érvek szólnak.

 

DTJ

 

8 alapszabály a hálapénznél

1. Ne rakjunk a borítékba átvételi elismervényt.

2. Mindig alkalmazzunk fehér borítékot, mert az nem látszik a fehér köpeny zsebében.

3. Csak annak a fehérköpenyesnek adjunk pénzt, akinek a nyakában sztetoszkóp is van, így elkerülhetjük a hullaszállítók, takarítók és portások megvesztegetését.

4. Nehezebb műtét előtt csak előleget adjunk, hogy motiválva legyen az orvos is.

5. Ha jön a mentő, és sejtjük, hogy az intenzívre kerülünk, ragasszuk a testünkre a lóvét.

6. Sebésznek vakbélműtétnél nyeljük le nejlonzacskóban a paraszolvenciát, hogy csak akkor jusson hozzá, ha tényleg elvégezte a dolgát.

7. Próbálkozhatunk apró ajándékokkal is, például Belgyógyászat I. c egyetemi tankönyv, hímzett lázlap vagy esetleg egy infúziósállvánnyi kolbász.

8. Ha igazán hálásak vagyunk, rejtsük el a doktor úrnak ajándékozott disznósajtban az általa kiemelt epekövet.

Forrás: http://href.hu/x/72m

 

 

Jó egynéhány orvosi kezdeményezés történt már a számunkra is elfogadhatatlan és nagyfokú kiszolgáltatottságot, megosztottságot jelentő hálapénzrendszer felszámolása érdekében. Ennek okán (a testvértopikokból átteszem ide az egyik ilyen kezdeményezést, mely segítséget (támpontot ) adhat a megválaszolandó kérdéseket - és az azokra adható válaszokat illetően is. Érdemes elolvasni, és vitát nyitni efelett, a pótcselekvések és gyakorta okafogyott viták indukálása helyett. Az alábbiak ma is aktuálisak.

 

NYÍLT LEVÉL

HELYZETELEMZÉS

Az Országgyűlés elé terjesztett kétéves költségvetési javaslattal a mostani egészségügyi kormányzat iránt táplált utolsó illúzióink is szertefoszlottak. A következő évekre a ténylegesen várható inflációt 1-2 százalékkal meghaladó forrásbővítés elégtelen még az egészségügy további leépülésének megakadályozására is. Mind ma, mind ezek szerint két év múlva, az ország a rendszerváltás előtti összeg reálértékének felét költi egészségügyre. Világosan kell látni, hogy a következő két évben ugyan megállni látszik az egészségügyre fordított kiadások további csökkenése, de az egészségügy finanszírozása minden eddiginél alacsonyabb szinten rögzül.

Az egészségügyből az utolsó 10 esztendőben évről évre kivont, összesességében ezermilliárd Ft nagyságrendű összeg jelentette a gazdasági-társadalmi rendszerváltás sikeres lebonyolításához nélkülözhetetlen belső forrás legnagyobb részét. Ezt az egészségügy megfizette, a beteg emberek és az egészségügyiek is megszenvedték. Mára azonban a helyzet tarthatatlanná vált.

 

Az egészségügy csődjének tagadása a cinizmus határát súrolja. A betegek és az egészségügyi dolgozók túlnyomó többsége számára egyaránt rendkívül megalázóak azok a körülmények, amelyek között a betegellátás folyik. Legyen az akár a statisztikai jelentések meghamisításának kényszere, akár önmaguk és szakmájuk egészének jövedelmi, finanszírozási helyzete vagy a rendszerváltás utáni egészségügyi kormányzatok részéről tapasztalt átverési kísérletek.

 

PROGNÓZIS A KÖVETKEZŐ MÁSFÉL ÉVRE

A következő másfél év várhatóan egyre több indulattal, a leépülés egyre gyakoribb és egyre látványosabb jeleivel lesz jellemezhető. Ilyen jel lehet egy többnapos általános egészségügyi sztrájk, egyes osztályok működésének időleges felfüggesztése a szakemberek elvándorlása miatt, összességében számítani lehet az elégtelen finanszírozással közvetve vagy közvetlenül összefüggő, a betegek gyógyulását késleltető vagy épp akadályozó botrányokkal. Várható kormányzati reakció az egészségügyi miniszter menesztése, ha ez korán történik meg, akkor utódjának is lesz ideje megbukni még a 2002-s választások előtt. Szintén valószínűsíthetők az ad hoc jellegű, megalázó, korrupciós filozófián alapuló egyszeri-kétszeri (-háromszori) bérjuttatások, a Bokros-csomag további démonizálása. Az ellenzéki pártok egészségpolitikusai közben elképesztő átalakuláson mennek majd át. Egy mindenre kész anyafarkas elszántságával kelnek majd az ágazat és dolgozóinak védelmére (a betegekről már nem is beszélve). Zene lesz füleinknek minden mondatuk. (A szirénhangok ugyanakkor nem feledtethetik el velünk, hogy az egészségügyből történt legnagyobb mértékű forráskivonás épp arra az időszakra esett, amikor ők voltak kormányon.) Hideg fejjel tisztában kell legyünk azzal, hogy a megelőző kormányzatok felelőssége semmivel sem kisebb a mai áldatlan állapotok előidézésében, mint a mai kormányé.

 

FENYEGETŐ VESZÉLYEK 2002 UTÁN

A legfontosabb veszély, ha ismét abba az illúzióba ringatjuk magunkat, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Eddig még mindig ezt hittük és eddig még mindig csalódnunk kellett. Az egészségügyi dolgozóknak a korábbinál sokkal elszántabb fellépése nélkül nem kényszeríthetjük rá a következő kormányzatot sem arra, hogy - akár más területek rovására is - kiemelten támogassa az egészségügyet. Egyenrangú fontosságú veszély, ha a bennünket ért folyamatos megalázásra továbbra is az eddigi módon reagálunk. Ez esetben a további leépülés réme fenyeget, az erélyes ellenállás nélkül pedig érvényre juthat az egész nevében fellépő, valójában azonban partikuláris érdekeket képviselő akarat. (Lásd spontán privatizáció a társadalmi rendszerváltást közvetlenül megelőző félévben.)

 

Világosan kell látnunk, hogy az egészségügy (tudatos vagy tehetetlenségből fakadó) gazdasági ellehetetlenítése - túl azon, hogy a rendszerváltás lebonyolításának egyik legfontosabb záloga volt - érdekeket is képvisel.

Ilyen érdekeket szolgál, a tulajdonjog átjátszása az egészségügyben érdekelt, tőkével rendelkező csoportok számára. Erre az szolgáltat hivatkozási alapot, hogy az összeomlott egészségügy szanálására nincsen belső forrás, miközben ezt a forrást természetesen mégis csak mi, adófizető polgárok fogjuk a későbbiekben előteremteni. (Láttunk már ilyet 10 év alatt...) Kell, hogy legyen szerepe a tőkének, a “nyugati tőkének” is az egészségügy átalakítása során. Ha azonban gyógyszer-, műszergyártó vagy forgalmazó cégek privatizálják az egészségügyet, akkor sem kerül kevesebbe, mintha ezt belső forrásból tennénk meg, ráadásul még elfogadhatatlan érdeksérelemmel is járna, elsősorban a betegek számára. Ilyen esetben az új tulajdonos elemi érdeke az , hogy a saját termékeit használja fel és nem az, hogy a legoptimálisabb eszközöket, gyógyszereket alkalmazzák a kórházak.

 

Ugyanakkor a mihamarabbi átalakulást gátolja a jelenlegi állapotok konzerválásában érdekelt néhány százaléknyi orvos és egészségügyi vezető, amely olyan nagyságrendű hála- illetve (más) korrupciós pénzben részesül, amilyenre tisztább viszonyok között nem lenne esélye.

 

A betegek szempontjából a tét hosszú távon nem más, mint hogy a középosztály és a szociálisan alatta elhelyezkedő társadalmi csoportok egészségügyi ellátásában a de facto egyre kevésbé érvényesülő szolidaritási elvet meg tudja-e a társadalom védeni. Tiszta viszonyok között is ellentmondásos ez helyzet a társadalom felső rétege számára, hiszen a szolidaritási elv fenntartása számára szükségszerűen nagyobb elvonást jelent, ugyanakkor épp ez az egyik ára annak, hogy a társadalmi helyzetét biztosító köznyugalom megmaradjon.

 

Azonban az elit érdekelt az utolsó tíz év zavaros viszonyainak minél tovább tartó konzerválásában is. Elegendő egyrészről utalnunk a közterhek alól való kibújás lehetőségére, másrészről pedig arra, hogy a szocializmusból örökölt informális utak most is az átlagosnál sokkal jobb egészségügyi ellátást biztosítanak számára - közpénzekből...

 

EGY LEHETSÉGES KIVEZETŐ ÚT FŐBB ÁLLOMÁSAI

Látnunk kell, hogy a rendszerváltás tíz évéhez a legnagyobb belső forrást az egészségügyből kivont óriási összegek jelentették. Az egészségügyi dolgozók követeléseinek ez a morális alapja. Az ágazat a teljes ellehetetlenülés határára érkezett. Ez a csődhelyzet ugyanakkor a társadalom egészének a problémája, a társadalom normális működésében is egyre komolyabb fennakadásokat okoz. Az persze valószínű, hogy - szemben az adórendszerrel vagy a benzinárral - az egészségügy állapotáról az elitnek nincsen személyes tapasztalata, hiszen saját vagy családtagjainak megbetegedése esetén a "mezei" állampolgárnál sokkal jobb ellátásban részesül. Figyelmet érdemel ebben a vonatkozásban, hogy az ország közvéleményét befolyásolni képes média képviselői is ebbe az elitbe sorolhatók!

 

A megoldás társadalmi összefogás nélkül elképzelhetetlen. A jelenlegi apatikus közhangulat ugyanakkor valószínűtlenné teszi, nemcsak azt, hogy a társadalom jelentős részét aktív kiállásra késztessük, de az is több mint kétséges, hogy a sorsuk és az ágazat folyamatosan rosszabbodó helyzetét tehetetlenül szemlélő 230.000 egészségügyi dolgozó nagyobb része rövid idő alatt magától öntudatra éped. Tudomásul kell vegyük, hogy a tíz éve követett stratégiánk maga a kudarc. A konfliktusokat kerülő, radikális megoldásokat elvető, a mindenkori hatalommal a kiegyezést kereső mentalitás tárgyalási pozícióink folyamatos rosszabbodásához, az egészségügy katasztrofális helyzetéhez vezetett.

 

Ebben a helyzetben óriási az orvosok felelőssége. Helyzetüknél, még meglévő társadalmi presztizsüknél fogva talán még lehetőségük van az események kedvező befolyásolására. Az utóbbi időben egyre szaporodó kezdeményezéseket (aláírásgyűjtések, felhívások) összefogva és integrálva egy világos és egyértelmű, a helyzethez illő radikális programmal kell előállni, amely mögé a kevéssé aktív kollégáinknak legalább a beleegyező támogatása megnyerhető. Ha a Magyar Orvosi Kamarán belül ez megvalósítható, akkor úgy, ha nem, akkor civil kezdeményezésként kell kidolgozni egy cselekvési programot. Ennek leglényegesebb elemeként el kell érnünk, hogy a hajdani Ellenzéki Kerekasztal mintájára 2001 tavaszára egy Nemzeti Egészségügyi Konszenzus Tanács (NEKT) üljön össze. Ennek közvetlen taktikai célja, hogy az egészségügy ne lehessen kampánytéma a 2002-es választásokon. Csak így biztosítható ugyanis a stratégiai cél: az egészségügy teljes csődjének elkerülése érdekében szülessék konszenzusos jövőkép.

 

E megegyezés egyik része egy hosszú távú megállapodás, amelyben a parlamenti pártok garantálják, hogy a következő tíz évben a GDP éves növekedési ütemét - évről évre rögzített mértékkel - meghaladja az egészségügy működtetésére fordított összeg. Hasonló fontosságú, hogy a mindenkori működési költségen felül az utolsó évtizedekben az egészségügyből kivont források pótlására - leegyszerűsítve az épület és műszerállomány felújítására - néhány év alatt pótlólagos, rendkívüli támogatást biztosítson a költségvetés.

 

Az esetleges megállapodás másik, az előzőtől el nem választható része egy hosszútávú koncepció elfogadása , amely az egészségügy irányítási, finanszírozási, működtetési rendszerét a rendszerváltás után kialakult társadalmi-gazdasági helyzethez illeszti. Ennek legfontosabb célja, hogy az ad hoc jellegű, mert minden kormányváltásnál változó, parlamenti ciklusokban gondolkodó kormányzati elképzeléseket egy nemzeti egészségügyi stratégia váltsa fel, amely mögé felsorakozhatnak a következő 10 év kormány- és ellenzéki pártjai.

 

Világossá kell tenni, hogy a NEKT célja nem szép deklarációk, hanem egyértelmű és utóbb számon kérhető kötelezettségek megfogalmazása. Ennek érdekében elengedhetetlen, hogy a pártok vezető pénzügyi szakemberei is szerepet vállaljanak a Kerekasztalnál.. Remélhető, hogy a NEKT összehívását kezdeményező felhívásra az egészségügy jelenlegi állapotáért felelősséget érző parlamenti pártok kedvezően reagálnak. A NEKT csak akkor ülhet össze, ha a tárgyaláson mind a jelenlegi kormányoldal mind az ellenzék pártjai képviseltetik magukat. Éppen ezért a politikai pártosságnak még a látszatát is el kell kerülni.

 

Talán nem lényegtelen itt felhívni egy reális veszélyre a figyelmet: a napi politikában létezik törekvés Nemzeti Kerekasztal összehívására. Ha azonban egy ilyen kerekasztal úgy jön létre, hogy arra az elit önmagát delegálja, akkor csak a kétszázharmincezer egészségügyi dolgozó nevében, de nem érdekében születhet döntés!

 

NÉHÁNY KIEMELT TÉMA

Állásfoglalás arról, hogy Magyarországon az egészségügyi ellátásában a szolidaritási elv marad a legfontosabb törvény.

A ország költségvetéséből az egészségügy éves működésére és a korábban kivont források pótlására szolgáló összeg meghatározása. Az OEP bevételek felhasználásának ellenőrzése

Konszenzus kialakítása a tulajdonosi viszonyok átalakításának stratégiai kérdéseiről. (Kellenek-e új tulajdonformák? Ha igen, ki legyen az új tulajdonos, milyen forrásokból biztosítható a privatizáció? Mi lehet ebben a tőke szerepe?)

A finanszírozási struktúra átalakításának stratégiai kérdései. (Egybiztosítós vagy több-biztosítós modell.)

A közfinanszírozott ellátások tételes meghatározása (ideértve a jövőben ténylegesen finanszírozott, egészségmegőrzést célzó programokat) illetve az eddig közfinanszírozott, de abból kikerülő szolgáltatások tételes meghatározása.

Megállapodás az egyetemek által kibocsátható orvosi diplomák számának felső korlátjáról.

Konszenzus kialakítása a hálapénz visszaszorítása érdekében.

Konszenzus kialakítása az orvosszakmai kérdésekben is kompetens, a konfliktusokat kezelni képes (biztosítói) ellenőri hálózat kialakításáról. Ez fontos úgy a betegjogok érvényesítése (ma a betegellátásnak mint szolgáltatásnak nincs érdemi szakmai kontrollja), mint a közpénzekkel történő pazarlás megállítása érdekében.

 

ÖSSZEGZÉS

A NEKT csak akkor jöhet létre, ha az egészségügyi dolgozók felhagynak passzivitásukkal. Ez esetben a Kerekasztal egészségügyet képviselő résztvevői mögött egy kétszázharmincezres aktív tömeg áll majd. (Közvetlen családtagokkal együtt ez a lakosság 7-9 százaléka!) Ennyi forradalomhoz nem elég (...), de hatékony polgári engedetlenséghez igen.

Ugyanakkor világosan kell látnunk, hogy a további visszahúzódás, a keserű bezárkózás esetén törvényszerű, hogy helyzetünk tovább romlik. Az is biztos, hogy az eddigi mentalitásunk folytatása az ostobaság határait súrolná (ránk hivatkozva akadálytalanul érvényesülhet olyan érdek, amely ténylegesen a mienkével ellentétes). Arról nem beszélve, hogy - jobb híján - nekünk kellene aktív fellépésünkkel a betegek érdekét és az utánunk jövő gyógyító generáció érdekeit is képviselni - ez pedig morális kötelességünk!

 

2000. október 17.  a kezdeményezők nevében Solymosi Tamás és Szánthó András. Amennyiben a Nyílt levélben megfogalmazottakkal egyetért, kérjük jelezze ezt. Bármilyen támogató vagy ellenző véleményt megjelentetünk a www.konzilium.hu honlapon, ahol a nyílt levél aláíróinak neve is olvasható. (Levelezési cím: dr.Solymosi Tamás, Gyöngyös 1., Pf. 278, 3201, e-mail: konzilium@matavnet.hu)

 

Egészségbiztosítás (Önkormányzat és Országos Egészségbiztosítási Pénztár)

Az Egészségbiztosítási Önkormányzaton belül számos érdek ütközött: az MSZOSZ vezetésének (jórészt rejtve maradt) fő érdekét az állami vagyon privatizációjában való részvétel jelentette, az egészségügyi szakszervezetek fő érdekeltsége a bérnövelés, a munkahelyek védelme, a munkáltatók érdeke pedig a járulékcsökkentés volt. Nyilvánvaló, hogy a leggyengébben érvényesülő érdek egy modern, hatékony biztosítási szervezet, aktív vásárlószerep kialakítása volt. Hozzájárult a kudarchoz az is, hogy az Önkormányzatnak az 1993. évi választások során megszerzett erkölcsi tőkéjét a korrupciók és korrupció gyanús ügyek teljesen felélték. A PM, NM és Egészségbiztosítási Önkormányzat közötti konfliktusok olyan csapdahelyzetbe vitték bele a szereplőket, aminek a fő jellemzője a kölcsönös egymásra mutogatás volt. Ez valójában rövidtávon mindenkinek az érdekét szolgálta: a problémák megoldatlanságáért a legegyszerűbb volt a másik felet okolni.

 

Az egészségügyi intézmények (kórházak) menedzsmentje

Az intézmények helyzetét alapvetően meghatározta, hogy vásárlóként piaci körülmények közé kerültek és az árak növekedésével (az eladók agresszív piaci magatartásával) szembesültek, eladóként pedig az általuk nyújtott szolgáltatások (reál)árainak a csökkenését kellett elszenvedniük. Ez a „kettős szorítás” különböző intézményi magatartásokat váltott ki, melyek egyike az intézményi eladósodás, továbbá az NM-re és az OEP-re gyakorolt nyomás a pótlólagos forrásokért (konszolidációért). A kórházi menedzsment két tűz közé került: az egészségügyi dolgozók és orvosok a bérek növelését és a technikai fejlesztéseket várják, másik oldalon a tulajdonos azt, hogy a kórház ne termeljen hiányt. A menedzsment alkalmazkodását számos tényező korlátozza: a költségvetési intézményi forma, amelynek jellemzői ellentétesek a szabályozott piac koncepciójával (a teljesítmény-finanszírozás logikájával), továbbá a kórházak belső hatalmi struktúrája.

Orvos-szakma

A 90-es évtizedben alapvető kihívások érték az orvos-szakmát: a piac, a kormányzat, a páciensek és a bio-medikális orvosi modellt megkérdőjelező irányzatok részéről is. Az egyik meghatározó folyamat: a tradicionális orvosi értékek és az üzleti, vállalkozói szemlélet ütközése. Az orvosokat tevékenységük során mind az állami szektor jellemzői, mind a piaci szektor jellemzői befolyásolják – sokszor ellentétes ösztönözőket generálva, ellentétes igényeket támasztva, ezáltal konfliktusos helyzetet teremtve számukra. Bővülnek az orvosok piaci lehetőségei, például tulajdonosaivá válhatnak egészségügyi intézményeknek, szakértői, tanácsadói megbízásokat kapnak a piaci szektorban (gyógyszer- és berendezés-gyártó cégektől). Az orvosok piaci szerepei összeütközésbe kerülhetnek a tradicionális orvosi szereppel, amely szerint az orvos a beteg "képviselője", döntéseit a beteg érdekének kell motiválnia.

Állampolgárok / betegek

Az állampolgárok helyzetét tekintve a piacgazdaság pozitív és negatív hatásai egyaránt érvényesülnek: az egészségügyben is megteremtődött a vállalkozási szabadság, a magánszektor bővülése és a közületi szektorban bekövetkezett változások miatt kibővültek az egyéni választási lehetőségek (beleértve a modern gyógyszerekhez való hozzájutási lehetőséget is). Ezekkel a lehetőségekkel ugyanakkor a társadalomnak csak egy része képes élni, továbbá a piaci választék szélesedését nem követte a fogyasztóvédelem intézményeinek a kiépülése. A 90-es évtizedben az egészségpolitika valószínűleg a társadalom legjobb és legrosszabb helyzetű rétegeinek a szükségleteire reagált legkevésbé.

A szereplők közötti konfliktusok

A szereplők közötti konfliktusok közül az egyik legfontosabb kérdés: a reform hosszú távú irányának a meghatározása. A 80-as évek közepe óta két irányzat, két törekvés van jelen Magyarországon. Az egyik (az államigazgatásban az NM és az Egészségbiztosítás által képviselt) irányzat szerint a kívánatos modell: egy alapjában közfinanszírozáson (kötelező biztosításon és költségvetési finanszírozáson), a szolgáltatások terén vegyes tulajdoni viszonyokon alapuló egészségügyi rendszer, amelyben a magánbiztosítás kiegészítő szerepet játszik. Ebben a rendszerben az alapvető szolgáltatások az igénybevételnél ingyenesek (vagy kvázi-ingyenesek). A reform fő kérdése: az egészségügyi rendszernek a gazdaság jövedelemtermelő képességével összhangban álló finanszírozhatóságának a biztosítása és a közfinanszírozású egészségügyi rendszer hatékonyságának a növelése. Ez az irányzat is fontosnak tartja a kiegészítő biztosítások szerepét, továbbá megfelelően körülhatárolt körben javasolja a térítési díjak bevezetését is, de nem ezeket tartja a reform fő kérdéseinek. A másik (az államigazgatásban alapjában a PM által képviselt) irányzat szerint a reform fő iránya a közkiadások csökkentése. Az egyes időszakokban a PM által megfogalmazott konkrét koncepciókban voltak hangsúlybeli különbségek - abból a szempontból, hogy a közkiadások csökkentésének "logikus" következményeit (térítési díjak növekedése, szolgáltatások körének szűkítése) explicit célként is megfogalmazták, vagy csak mint szükségszerűséget hallgatólagosan feltételezték. Ezen irányzat hívei szerint: radikálisan növekednie kellene a magánfinanszírozás (a magánbiztosítás, a közvetlen térítési díjak) szerepének, a közfinanszírozásnak pedig a szolgáltatások csökkenő, ill. minimális körének a nyújtására és a szegények ellátására kellene szorítkoznia.

A 90-es évtizedben a társadalom többsége azon az állásponton volt, hogy az állam feladata, hogy biztosítsa az alapvető egészségügyi ellátáshoz való hozzájutást. Ennek a jelenségnek két interpretációja létezik: (i) az európai értékrend uralkodik nálunk is; (ii) a másik álláspont szerint pedig ez még az államszocialista múlt öröksége. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a magasabb jövedelműek közvetlen igényeit a szolidaritás mértékét csökkentő és a magánbiztosításnak nagyobb szerepet adó reform-irány gyorsabban és látványosabban tudná kielégíteni. Nyilvánvaló, hogy az üzleti biztosítók (és a hozzájuk kötődő szakértők, politikusok) hosszú távú érdekét is a második reform-irány szolgálná jobban. Az orvosok véleménye is nyilvánvalóan megosztott – empirikus vizsgálatok hiányában - nem tudjuk, hogy milyen arányban támogatják egyik vagy másik álláspontot.

4. A FENNTARTHATÓ FINANSZÍROZÁS. AZ EGÉSZSÉGÜGYI KIADÁSOK KORLÁTOZÁSA

A könyv negyedik fejezete a magyar egészségügy kiadásainak alakulását és az egészségpolitika által alkalmazott kiadás-korlátozó eszközöket elemzi a nemzetközi folyamatok tükrében. A magyar egészségügyi kiadások elemzését számos probléma nehezíti. Az egészségügyi rendszer átalakulását nem követte az egészségügyi kiadások számbavételi módszereinek a fejlesztése, átalakítása. Az elmúlt évtizedben az egészségügyi kiadások alapvető adataira általában több, különböző érték volt forgalomban még a kormányzaton belül is. (Ezért a könyv számításai hiánypótlónak tekinthetők.)

A magyar egészségügyi közkiadások alakulása szempontjából három alapvetően különböző periódus figyelhető meg a 90-es évtizedben:

- Az 1991-1994 közötti szakaszt a csökkenő GDP mellett szinten tartott reálérték jellemezte, ami a GDP-n belüli részarány növekedését eredményezte. 1994-ban az egészségügyi közkiadások a GDP 7.3%-át tették ki (ami nemzetközi összehasonlításban is igen magas érték volt).

- A második periódusban, 1995-97 között növekvő GDP mellett csökkent az egészségügyi közkiadások reálértéke, ami a GDP-n belüli részesedés drasztikus csökkenését eredményezte. 1997-ban már csak a GDP 5.6%-át érte el az egészségügyi közkiadások részesedése. A közkiadások reálértéke ebben a periódusban 20%-kal, a gyógyító-megelőző kiadások reálértéke pedig 15%-kal (az egészségügyi árindex alapján számítva pedig közel 20%-kal csökkent).

- A harmadik, 1998-2000 közötti periódusban dinamikusan növekvő GDP mellett stagnált az egészségügyi kiadások reálértéke, ami a GDP-n belüli részesedés további csökkenését eredményezte. Ebben az időszakban az egészségügy nem részesült a GDP növekményéből, a korábbi időszakban elszenvedett forráskivonás korrekciója nem kezdődött el. A közkiadások reálértéke 2000-ben az 1991-es szint 91%-át érte csak el, a GDP-ből való részesedése pedig 5,2% volt.

Az egészségbiztosításon belül a gyógyító-megelőző kiadások esetében drasztikusan csökkent a reálérték: 1999-ben a „korrigált egészségügyi árindex” alapján számítva 35%-kal volt alacsonyabb, mint 1990-ben. (Ezen az időszakon belül 1994 és 1999 között 21%-kal csökkent a reálérték). A 90-es évtizedben a legnagyobb mértékű visszaesést a beruházások szenvedték el: 1991-ben a GDP 0,6%-át, 2000-ben pedig már csak a 0,3%-át tették ki. Az összes egészségügyi kiadásnak 1991-ben a 8,3%-át, 2000-ben pedig a 4,8%-át tették ki.

Nemzetközi összehasonlításban a magyar egészségügy relatív helyzete a 90-es években jelentősen romlott. A vásárlóerő paritáson számított adatokat tekintve, 1992-ben a magyar (egy főre jutó) egészségügyi közkiadások az OECD átlagának 54%-át, az ausztriainak 54%-át, a spanyolnak pedig 72%-át érték el. 1998-ban az OECD átlagának már csak 39%-át, az ausztriainak 38%-át és a spanyolnak 57%-át érték el. A nemzetközi adatok azt mutatják, hogy az egészségügyi közkiadásoknak a GDP-hez viszonyított mértéke a GDP 5%-a és 8%-a közötti sávban helyezkedik el (a többség 5,5 és 7% között) - ezen belül elsősorban az egészségügyi rendszer strukturális jellemzői és a politikai prioritások határozzák meg. A magyar 5,2%-os érték az "alsó határon" helyezkedik el.

Az egészségügyi kiadások alakulását befolyásoló tényezők

A tényezők sokasága befolyásolja, hogy egy adott országban, egy adott időszakban hogyan alakulnak az egészségügyi kiadások. A fejezet elemzi, hogy ezek a tényezők hogyan befolyásolták az egészségügyi kiadásokat a fejlett országokban, továbbá a hazai trendeket is. A könyv hangsúlyozza, hogy várhatóan továbbra is az egészségügyi rendszerek alapvető konfliktusa marad a közkiadásoknak és ezen belül az egészségügyi közkiadásoknak a korlátozására irányuló gazdaságpolitikák és a másik oldalon a technológiai fejlődés, az öregedés és a lakossági elvárások által az egészségügyi kiadások növekedésére gyakorolt nyomás közötti konfliktus. A „szolgáltatási oldalon” jelentkező igények /szükségletek (beleértve a szolgáltatók jövedelmi igényeit is) szemben áll a jórészt makro-gazdasági külső adottságok által meghatározott „forrás-oldallal” (mindenekelőtt az egészségügyi célokra fordított közkiadásokkal). Ha a két oldal lényegesen eltér, akkor növekednek az egészségügyön belül a feszültségek – ezek kezelésére a kormányzat vagy a közkiadásokat növeli és/vagy hatékonyságukat javítja, vagy – aminek nagyobb a valószínűsége - a szolgáltatások finanszírozásának költségeit nagyobb mértékben hárítja át a szolgáltatásokat igénybevevő egyénekre. Valójában ez utóbbi folyamat ment végbe a magyar egészségügyben az elmúl tíz évben, és valószínűsíthető, hogy ez a folyamat folytatódik tovább. Ami változik: a feszültségek konkrét megjelenési formái és kezelési módjai.

A kiadás-korlátozás - magyar egészségpolitika

A 90-es évek elején a gazdaság visszaesése, a költségvetési hiány növekedése előtérbe állította a közkiadások csökkentését, ezen belül az egészségügyi kiadások korlátozását. A kiadás-korlátozás érdekében alkalmazott intézkedések számos feszültséget is gerjesztettek, vagy hozzájárultak azok kiéleződéséhez:

- Az egészségügyi szektorból történt jelentős forráskivonás következtében a reformokhoz, a struktúra-átalakításhoz nem álltak rendelkezésre addicionális források.

- A kiadáskorlátozó intézkedések nem voltak elégségesek ahhoz, hogy az Egészségbiztosítási Alap tartós deficitjét megakadályozzák.

- A kórházak jelentős részében krónikus eladósodás alakult ki.

- Az egészségügyi dolgozóknak (a nemzetgazdaság átlagához viszonyított) jövedelmi helyzete romlott és jövedelmének reálértéke is csökkent

- A lakosság gyógyszerkiadásai jelentősen növekedtek, ami egyes lakossági rétegek esetében a kormányzattal szembeni elégedetlenség forrása lehet.

Az egészségbiztosítás hiánya a kiadások (reálértékének) a csökkenése mellett következett be - a bevételek nagyobb mértékben csökkentek, mint a kiadások. A bevételek csökkenését elsősorban a GDP (átmeneti) visszaesése és részben a munkáltatói járulékkulcs - gazdaságpolitikai szempontból indokolt - csökkentése idézte elő. Az egyensúlyi problémák további okai abban is keresendők, hogy a kiadások visszafogása által jelentett új feltételekhez az egészségügyi rendszer szereplői nem alkalmazkodtak megfelelően. Másrészt azonban a kiadási oldal hozzáigazítása (az átmenetileg) lecsökkent bevételekhez olyan drasztikus csökkenést idézett volna elő az ellátásban, amelynek negatív hatásai valószínűleg mind gazdasági, mind politikai szempontból súlyosabbak lehettek volna, mint a deficit problémája.

Orosz Éva doktori disszertációjának teljes szövege elolvasható a http://www.szochalo.hu/upload/TEZISEK.doc címre kattintva. Tetszés szerint bővülhet a meghivottak köre ( ahogy elnézem a biráló bizottság tagjait és az opponenseket. )

A Doktori Tanács bíráló bizottságának tagjai:

Simogyi Ágnes (a Szociológia- tudomány kandidátusa, titkár)

Csepeli György (a Szociológia- tudomány doktora)

Farkas János (a Szociológia- tudomány doktora)

Hopp Mária (a MTA doktora)

Székelyi Mária (a MTA doktora)

Kovács Katalin

Opponensek:

Augusztinovics Mária (a Közgazdaság -tudomány doktora)

Losonczi Ágnes (A Szociológia- tudomány doktora)

Szalai Júlia (A Szociológia- tudomány kandidátusa)

 

SZENCZI TÓTH KÁROLY :

Az orvost lelövik, ugye?

Jól emlékszünk arra a marosáni alapvetésű értelmiségi utálatra, ami a rákosista és kádári érában itt természetes volt. És a hivatalos lenézésre is, amelynek szárba szökkenését (minő paradoxon) éppen az értelmiség egy része (számos bérideológus, lihegő tollnok) ugyancsak erősítette.

Magam az első évjáratban élvezhettem azt a különös kegyet, amit az egykori hatalom az értelmiségi pályára lépőknek juttatott. Akkor volt, hogy a munkásszármazást mint előnyt kitörölték a felvételi szempontrendszerből. Mindazonáltal érvényben maradt, ha két azonos pontszámú fiatal vetélkednék egymással egyazon egyetemi helyért, nyerjen a munkásgyermek. Az, hogy az ember édesapja orvos, anyja zongoratanár, csúfos hátrány volt, némiképp szégyellnivaló.

Ez volna tehát a mindmáig tartó másodrangúság társadalmi, politikai gyökere.

Nem nehéz hozzá támaszt találni a gazdaság oldaláról sem (ugyancsak régi ideológiák nyomán), hiszen például az oktatásügy csak mutatószámokban mérhető (és nem tárgyiasult haszonban), a tudósok kutatási eredményei nem kézzelfoghatók, az egészségügy nem termel az égadta világon semmit. Semmi eladható, semmi profit. Csak merő hiábavalóság.

Mivel a megátalkodott értelmiségiekkel a politika mit sem tud kezdeni (mind kolonc a "termelési eredmények" feliratú dicsőségtábla böngészésén felnőtt társadalom nyakán), időnként erős viszketést érez tenyerében, hogy ez ágazatokat ringbe szólítsa, üsd-vágd, ahol éred alapon csaknem megsemmisítse, majd vérző sebeiért magát az áldozatot tegye felelőssé.

Most az egészségügy van soron. Hüm, hüm, az egészségüggyel ugye komoly problémák vannak. (Mivel nincsenek?) Válsághelyzet. (Sokadszor). Nosza, essünk neki az egészségügyi dolgozóknak.

A bajok gyökere mély, régi és szövevényes. Az első ok az ellátás dogmaként sulykolt ingyenességi elvének mindent áthatóan hamis ideológiája. A másik az egészségügy finanszírozásának teljes megsemmisülése. A kettő szorosan összefügg. A rendszerváltás előtt a dolog hazug logikájából fakadóan az egészségügy csak költségvetési pénzt kapott (annyit, amennyit), pénzügyei a lassan lefelé csúszó gazdaságban amúgy is áttekinthetetlenek voltak, s főképp egyszerű halandó számára megközelíthetetlenek (miként ma is). Egészségbiztosítás pedig hatékony formában (mint Nyugat-Európában) nem létezett. És nem létezik itt ma sem.

Maradjunk csak a pénzügyekben akkoriban nem megtestesülő, súlyosan forrásigényes ágazatnál. Az ingyenesség tehát rendíthetetlen szlogen volt, és valóban, az orvosi ellátás mindenki számára akként is jelentkezett. Néhai apám, az angyalföldi proletárok megbecsült körzeti orvosa nemegyszer megjegyezte, miért nincs akkor (a nagy szociális érzékenység közepette) mondjuk napi fél liter tej és kiló kenyér is ingyen? Miért csak az egészségügy? A gyógyszerre kiadott pénz akkoriban ugyancsak aligha terhelte meg a háztartást, komoly betegségben sem volt néhány forintnál több.

Aztán egyszerre kiderült, mindennek ára van. Egy árva anyakönyvi kivonatnak csakúgy, mint egy darabka radírguminak, egy ügyvédi tanácsnak éppúgy, mint egy (akár jogos) föllebbezésnek. Mindennek, mindennek a Földön. Csupán az egészségügytől várja el mindenki, csípőből, ne kerüljön semmibe, vagy legalábbis nagyon kevésbe. A gyógyszer is legyen olcsó. Soha, senki sem csodálkozik, legföljebb morog mérgesen, ha a kenyér árának emelését jelentik szomorú képpel a pékek. Ha egy budapesti utazásért oda-vissza annyit kell fizetni, mint egy közepes menüért. Nem zavar senkit az sem, ha egy új gépkocsi néhány millió. Hogy viszont egy EKG-vizsgálatban mennyi anyagi és szellemi energia van (ami a módszert illeti, Einthoven óta van benn annyi érték, mint egy csillogó terepjáróban) és ennélfogva bizony pénzbe kerül, az annál inkább.

A gyógyszereket mindenen túli biztonságra törekedve hosszú évek alatt fejlesztik ki, ez nagyon sok pénzt emészt fel. Az előállítás sem olcsó, ez belátható. Vajon miért nem ér meg mindent az, ha egyetlen tablettát bevéve a fájdalom, a láz megszűnik, gyógyul a tüdőgyulladás? (Hogy csak az "egyszerűbb" kórállapotokat említsem.) Már miért volna ez olcsó? Miféle hamis üzenetet sugall, ha a kormányzat és a gyógyszergyártók örökös árharcáról hallunk? (Ami alku tárgya lehet, annak értéke eleve kérdéses, és valami nem stimmel az ár körül. Fondorlatos handlé-hangulat bűze árad.) Márpedig a mai tabletták, injekciók - tessék szó szerint érteni - csodaszerek, igenis. Míg nem volt inzulin, meghalt a cukorbajos. Míg antibiotikum nem, ráment a mandulagyulladásos. Apám kishúga 1912-ben, ötévesen torokgyíkban halt meg. Egészen természetes az, hogy ma senki sem? Tényleg csak a mobiltelefon, az ABS, az Internet és tudja ördög, mi minden a csoda? (Számolatlanul szórjuk értük és hasonlókért a pénzt.) Biztosan jól van az, hogy a társadalom (nevezzük így, eufémisztikusan és lényegelkenéssel a felelős politikusokat) oly csekély összeget szán éppen az egészségre? Biztosan az egészségügy a hibás mindama anomáliában, ami ma jellemző? Csakugyan az orvos? A nővér?

A gyógyszerek természetesen, ugyebár, nem azért drágák, mert csodálnivaló hatásokkal bírnak, hanem mert a gyógyszergyárak marketingtevékenységük során (különben mióta bűn az?) százszámra utaztatják az orvosokat a világban. Miért én fizessek meg egy monte-carlói nyaralást, kérdi a sajtókábított szegény beteg a patikapultnál. Megjegyzem, a hatvanas-hetvenes években ugyanennek az újságíróhadnak, amely ma mindezt hazugan harsogja, korántsem fájt temérdek sok külker üzletkötőnek a gazdaságot ezzel is hanyatlásba döntő fölösleges utazgatása Kínától Venezueláig. Természetesen a parttalan orvosutaztatásról és reklámajándékozásról szóló tudósítások nem felelnek meg a valóságnak. Érdekorientált, figyelemelterelő hazudozás ez a javából.

Orvossal, nővérrel szemben a betegek érdekében ombudsman-hálózatot hoztak létre, holott azok érdekeit hosszú ideje a mindenkori egészségügyi kormányzattal és politikusainkkal szemben kellene megvédeni. Az orvos volna hibás abban, hogy a kórházban nincs gyógyszer, késik a mentő és a közös kórteremben húgyszag van? Vagy az ápolónő? No nem. Azt azért mégsem.

Úristen, mennyi sokat befizettem, mondják az emberek, most meg csak ötágyas kórterem van? Meg várni kell műtétre, vizsgálatra? Nékem kis kórterem, és egyáltalán minden azonnal jár.

Csakhogy abban a biztosítási rendszerben, amely a létező szocializmust jellemezte, ahol a biztosítók nem szaporították a pénzt befektetéssel vagy más üzleti úton, ahol a pénz, ki tudja, hová csurgott el, nem maradt semmi, ami ma az egészségre fordítható. És korszerű biztosítási rendszer most sincsen. Az egészségbiztosító magas fényűre csiszolt szép székháza csak a hatalomról és a leosztásról szól. Semmi másról. Ha a betegek tudnák, mit művel - éppen a pénzhiány miatt - a biztosító, ugyancsak csodálkoznának. Minthogy teljesítmény után fizet, az egészségügyi intézmény érdeke sok betegség és nagy betegforgalom. De ha túlságosan megszaporodik a tevékenység, akkor hirtelen elvonják a pénzt, és minél több a beavatkozás, annál kevesebbet adnak. Mindez nem valami pajkos csínytevés okán van így, hanem mert egyszerűen nincs forrás. A biztosító (tehát az állam) képtelen kifizetni az egészségszolgáltatást.

Meglepve hallottam a január 2-i holtszezonos hírekben, idén most már számítógépes mód lesz arra, hogy a számtalan hamis TAJ-kártyát kiszűrjék. Tehát sokan vannak ma is, ez órában is, akik fityinget sem fizetnek, mégis igénybe vehetik az egészségügyet. Gondolom ebben az elképesztő slendriánságban ugyancsak az orvos a hibás.

Az előnyért vagy annak vélelméért való zsebbe dugdosás oka a leplezhetetlen hiány. E hiányt az elmúlt öt évtized felelőtlen egészségpolitikája hozta létre, nem az egészségügyi dolgozó. Ezt nem árt egyszer s mindenkorra leszögezni. A beteg ember amúgy is kiszolgáltatott helyzetben van, elég, ha pizsamára vetkezel, érezni fogod. Ezt tovább fokozza, hogy az egész ellátórendszer hézagos és ütött-kopott. Hátha pénzér' jobb lesz nekem, gondolja a beteg ember.

Micsoda nyelvöltögető cinikus hazudozás azt állítani, az egészségügyben minden baj oka a hálapénz! Előkerül mindig, amióta orvos vagyok (a hetvenes évektől fogva), ha nagy baj van az országban (Előzményként lásd Polónyi István: Miért fizetjük Khárónt?, ÉS, 2004/4.).

Itt van, íme most is.

Valaki honlapot nyit, orvos-listával, ki mennyit kér. Lavinaként zúdul utána a szított botrány. Pénzt kérni, előre kikötni vagy elfogadni, bűncselekmény. E bűnösök miatt éri az egész orvostársadalmat a vád?

Megszólal egy közgazdász, azt mondja, a hálapénz kőkemény korrupció. Csak szegény (orvos) édesapámra emlékezve mondom, mivel ő időnként hazahozott ötven-száz forintot, házi almás pitét és otthon eltett kompótot, aki őt holtában korruptnak gyalázni merészeli, meggyűlik a baja velem, de nagyon.

Mi volna, ha valaki honlapot nyitna a hazánkban meggyógyultak és kezeléssel elégedettek névsorával? Alighanem megbénulna az Internet.

Ugyancsak kívülálló okosok üveggömbből jósolták, a hálapénz akkor is megmaradna, ha az orvosok fizetését jelentősen fölemelnék. (Az orvossal szembeni irigy rosszindulat, íme a jövőbe tekint.) Anyagiakra alapozott, minden erkölcsi meggondolást nélkülöző föltételezés ez. Márpedig az egészségügy megfelelő részesedése az állam bevételeiből egyfelől és a szakember tisztességes megfizetése másfelől újra a magasba emelné e szép hivatást, oly fentre hágna a medicina, mint orvos nagyjaink idején, a múlt század első felében. A hálapénz nem pusztán pénzforgalom, annál sokkal több (lásd apám almás pitéjét). Ezt a kizárólag pénzben gondolkodók azonban úgysem értik.

Ha az orvosi fizetés megfelelő volna, kiselejteződnék az erkölcstelen. "Az orvost azért kell megfizetni, hogy ne kelljen pénzért dolgoznia", írta Németh László. E nagyszerű megállapítás ugyancsak korántsem az anyagiakról szól. És az orvosi hivatás sem.

A doktort nem csak a hálapénz alázza. Ugyanígy degradálja a hivatalos egészségügyi rendszer, ahol betegről jószerivel már csak egymás közt esik szó. Annál több képtelen rendeletekről, reformokról, és mindenek fölött az egészségügyben dolgozók (mint potenciális bűnözők) folytonos ellenőrzéséről. És ki ellenőriz? Hát az egészségbiztosító (a tulajdonképpeni valós hatáság) természetesen. Jobb soruk volt valaha a refeseknek, mint ma az orvosoknak. Az egészségbiztosító nem gyakorolja az ártatlanság vélelmének elvét. Minden egyes orvos és intézmény eleve gyanús, hátha manipulál túlórával, kórismével, gyógyszerrecepttel. Az efféle esetek nagy része később koholmánynak bizonyul, de akkor már nem címoldalas a hír.

Nemrég tudományos előadás után döbbentem hallgattam ebéd alatt, az orvosok egyetlen szót sem ejtenek a szakmáról. Csak valami munkaügyi ellenőrök váratlan felbukkanásáról volt szó, akik garázdálkodtak a rendelőben, mint népi ellenőrök a csehóban.

Különben, engedtessék meg első kézből közölnöm, az egészségügy nem olyan rossz, mint amilyennek vész-harsogják. Ez jól mérhető, ami a közvetlen ellátást illeti (gyógyulási, műtéti mutatók). Csak a mérőszámokat nem téves eszmék alapján, hanem valós értékek alapján kell meghatározni. Ha az ország lakóinak születéskor várható élettartamát nézzük és azt összehasonlítjuk a fejlett országokéval, komoly elmaradást tapasztalunk. Erről azonban nem beszélnek, mert ott teendője a politikának volna.

Hogy csak (széttárt karok) a megtermelt pénzt lehet elosztani? Ezért nincs elég? Ez sem igaz. Demagóg katyvasz ez is. Ez a sok dögfáradt, túl sokat dolgozó magyar ember valóban ilyen keveset hoz létre? Talán elmagyarázza egyszer valaki, 15 évvel a rendszerváltozás után, mi az indok, hogy itt tart a gazdaság? Amikor minisztert kell cserélni, hogy aztán általános ágazati tiltakozás közepette, lakossági betelefonálással kísérten spórolási programokkal álljon elő. Gyerekek, ha van otthon száraz kenyér, ki nem dobjátok. És ha akad még zsír a bödön alján, kikaparni! Nincs itt mégiscsak valami baj? És a hibát nem mindig orvosban (nővérben, pedagógusban, rendőrben, taxisban, hivatalnokban és isten tudja, ki mindenkiben) kellene keresni.

Szóljunk akkor most a hisztériakeltésről, vagyis az ebben élenjáró sajtóról. A média mindent, ami szenzációnak tűnik, azonnal felszippant és okádja magából napestig a keserű epeváladékkal együtt, a misereréig. (Miserere orvosi kifejezés, a széklet szájon keresztül való felöklendezését jelenti.) A sajtóban mindent szabad? Mivelhogy tudománytalan (mert nincs kontrollcsoportja), bárki locsoghat összevissza, miféle hatása van a sajtónak, nyomtatott vagy elektronikus médiának az emberek életére, közérzetére, fejlődésére. Én azt locsogom: a sajtó egy részének igenis káros hatása van. Még az idegrendszerre is. Ez fontos felelősség. Nem lehet mindig a "na tessék, már megint a sajtó a hibás" kezdetű hárító védekezés, meg a "bulvársajtó, hát istenem, az ilyen" vállvonogatása mögé bújni. Mint legutóbb, Fehér Miklós szerencsétlen halálakor a közölt képek miatt. Ha valaki fölírja egy honlapra, mennyit kért tőle az orvos, no, az aztán a szenzáció. Nosza, gerjesszünk botrányt. Hadováljunk a példányszámért. Tiporjuk sárba kevés bűnös miatt a tisztességeseket.

Hadd vesszen a beteg bizalma minden orvosban.

Azt mondom: a valóságot a címlapra! És ne a valóságsót.

Az ország, a gazdasági és politikai élet tényeivel. És a cselekvés komoly programjaival. A tisztességes politikusi beszéddel, az önelemzéssel, ha kell, dr. Kovács Pál becsületével. A politikus nem polemizálni és választásharcolni lett megválasztva, hanem cselekedni.

Elmondok egy történetet.

Írógépszerelőt hívtunk (még amikor írógépek voltak), mert akadozott a gép. Jött egy ifjú. Hátára fordította a szerkezetet, ecsetelgette, olajozgatta, aztán vissza. A gép még mindig akadozott. Akkor újra megfordította, csavarhúzózott és szakadatlanul magyarázott. Nem keveset a gép elromlásában vélelmezhető használói hibákról. Mert nem szabad keményen verni, és már rég meg kellett volna olajozni. Továbbá: nem volt ez a gép leejtve? A gép tovább akadozott. Meg kéne javítani, mondta komolyan, dolga végeztével.

Hát azért hívtuk, jóember, válaszolta a feleségem.

Hálapénz-vihar. Magyarország, 2004.január. Szilvási István cikke

Kisvarga Zoltán

2004. február 12.

Magyarországon az elmúlt hetekben szokatlan hevességgel tombol a hálapénz-vihar. Minden valamirevaló (és nem-való) médium fáradhatatlanul fújja a szelet. Az Interneten január első három hetében többszáz (!) média-megnyilvánulás olvasható. Mi keltette a hirtelen vihart?

Miközben a hálapénz-rendszerrel - amely az elmúlt 50 év alatt egyre nyilvánvalóbban, vadnövényként egyre burjánzóbban fonta be az egészségügyet - együtt élünk. Mindent tudunk már róla. Még miniszteri hálapénz bizottság is kitárgyalta. Évek óta minden egészségügyről szóló cikk, tanulmány, javaslat, reform egyik kulcsszava. Kártékonyságát számtalanszor, számosan - köztük e sorok írója is már a 90-es évek közepén - kielemezték. (Előnye - össztársadalmi szinten - csupán egyetlen egy van: olajozza a betegellátás csikorgó szekerét.) Hátrányai számosak. A hálapénz megalázó, a beteget - de sokszor az orvost is - kiszolgáltatott helyzetbe hozza, igazságtalan, az orvos és a beteg szembeállításával aláássa a gyógyuláshoz szükséges bizalmi viszonyt, feszültséget gerjeszt orvos és orvos között, orvos és szakdolgozó között, felesleges vizsgálatokat generálhat, pazarlásra vezet, gyengíti az orvostársadalom szolidaritását, stb.

A hálapénz ma az egészségügy monopol-témája. Minthogy a könyökáztató téma részletes taglalását e cikk olvasói - túltájékozottságuk okán is - valószínűleg nem igénylik, a továbbiakban csupán annak megválaszolására teszek kísérletet, hogy a hálapénz téma felmédiásítása mi célt szolgálhat.

Cui prodest? Kinek használ? Az orvosoknak semmiképpen sem. Döntő többségük az egészségügy szennyesének tartja, ezért nem szereti, ha kiteregetik. A betegeknek sem használ. A vihar csak indulatkeltésre jó, közvetlenül nincs hatása a betegellátásra, ettől - az évtizedek óta szükséges rossznak tartott - hálapénz-rendszer nem változik meg. Sőt! Némely beteg talán még arra is gondolhat, hogyha a meghálapénzelt orvos ezentúl a kapott pénz után adót fizet vagy kórházának ajánlja fel (amint az javaslatként több ízben elhangzott), akkor a hálapénz bizonyára beépült a törvényes javadalmazási formák közé. A vihar azért sem használ a betegeknek, mert a gyógyuláshoz elengedhetetlen, hogy a beteg megbízzon orvosában. Akire gyógyulását, nemegyszer életét bízza. Minden, a gyógyító szakma hitelét lejárató kampány közvetve árt a betegeknek. Nagyon nagy a felelőssége azoknak, akik egyes orvosi szakmák, sőt gyakran a teljes orvostársadalmat lejárató nyilatkozatokat tesznek. Nagy a média felelőssége! Akkor is, ha a megszólalók bizonyára saját szomorú vagy felháborító tapasztalataik alapján szólalnak meg.

Mielőtt bárki a hálapénz-rendszer szemforgató védelmezőjének tartana, ideírom a véleményemet: a hálapénz-rendszer az egészségügy szégyenfoltja, szörnyű. Meg kell szüntetni. Akkor kinek használ az érzékelhetően profi módon megszervezett hálapénz-vihar? A média-vihar alkalmas a figyelem-elterelésre. Egyre nyilvánvalóbb, hogy az egészségügy - elsősorban finanszírozási, kisebb részt strukturális okok miatt - súlyos válságba került. Az egészségügy GDP-bőli százalékos részesedése 2004-ben rekord-alacsonyra csökken. Súlyos bajok vannak. Forró lesz a nyár. Energia-áremelés, gyógyszer-ÁFA, finanszírozási regulák, restrikciós csűrés-csavarás. Mindenki (nemcsak a Magyar Orvosi Kamara, hanem a Kórházszövetség, az egészségügyi gazdasági szakemberek, szakszervezetek) - aki az egészségügyben él és mozog - segítségért könyörög vagy kiált (párt-hovatartozásától függően). Hangjukat elnyomja a vihar.

A jelenlegi nehéz - és az előreláthatóan még nehezebb - helyzetért valakinek "el kell vinnie a balhét". Ez a valaki érthetően nem lehet az aktuális kormányzat. A mai magyar egészségügy alulfinanszírozottságából és szervezetlenségéből adódó közelégedetlenség felelőseinek kinevezhetők a hálapénz-harácsoló orvosok. Pártunk és kormányunk a helyén van: jön az APEH! (Hogy az adóhatóság miként különbözteti meg a hálapénzt közvélekedés szerint kapó és közvélekedés szerint nem-kapó doktort? Hogy a hatóság miként bizonyítja az adó és a kapó által egyaránt elhallgatandó ügyletet? Ezekre a kérdésekre nem válaszolok.) Nem tagadva, hogy az évi 180 millió (!) orvos-beteg találkozás során előfordulnak visszataszító visszaélések, bűnbakká tehető a teljes magyar orvostársadalom is. De ettől nem változik semmi. Legfeljebb még többen mondják majd: az is bolond, aki orvosnak áll Magyarországon.

A média-vihar szolgálhatja az orvostársadalom féken tartását is. A kollektív bűnösség fogalma ismerős. A hálapénz-rendszer számos káros hatása közül - van belőle elég - a legkárosabb szerintem éppen az, hogy megroppantja az orvostársadalom érdekérvényesítő erejét. Orr alá dörgölhető. És bármikor előhúzható. Még emlékszünk az egykori Szovjetúniót ért amerikai bírálatokra adott sztereotíp válaszra: "jó-jó, de nálatok meg verik a négereket!" Az elmúlt hónapokban a - szakmai és egzisztenciális érdekeiért - radikálisabban fellépő orvostársadalom "rászolgált" az orra koppintásra. Nem jelentéktelen szerepe volt a betegellátás rendszerbe foglalt privatizálását elősegítő kórháztörvény bukásában. A hálapénz-téma felmédiásítása az orvostársadalom lefegyverzésének egyik eszköze. (Csak megjegyzésként. A radikálisabb hangnemű orvosi kamarai vezetést ismételten érő gyanúsítás - rágalom - miszerint "reformellenességének" oka a paraszolvencia-féltés lenne - könnyedén cáfolható. A nagy "kaszálók" nem "szállnak be" a saját egzisztenciájukat veszélyeztető, idő- és fáradság-igényes közéleti harcokba, kormánybíráló pengeváltásokba. Inkább kaszálnak. A MOK pedig kiadta a jelszót: tisztességes bért a hálapénz helyett.) A - számunkra - előnytelen hatásai (figyelem-elterelés, bűnbak-képzés, féken-tartás) mellett van azonban a média-viharnak két haszna is.

Egyrészt éleszti az orvosok oly hiányzó szolidaritását. A fokozódó orvos ellenes hangulatkeltés ingerli és sérti a magyar orvostársadalmat. A túlnyomó többségében tisztességes orvosok ugyanis - minden ellenkező híresztelés ellenére - megvetik a "hálapénz" kiprovokálóit-kikényszerítőit. Az előre kért juttatást - aminek semmi köze sincs a hálához - elítélik. És joggal érzik igaztalannak a - sokszor - teljes gyógyító hivatást megbélyegző média-megnyilvánulásokat. Az elmúlt hetekben érezhetően nőtt az orvostársadalom "összetartása".

Van a viharnak egy másik, sokkal lényegesebb előnye is. Elősegítheti az egészségügy struktúrájának és finanszírozásának - mindenekelőtt a betegbiztosítás rendszerének - átalakítását. A hálapénz-jelenség kapcsán ugyanis minden józan állampolgár elgondolkodik azon, hogy miért is burjánzott el olyannyira a hálapénz-rendszer? Mi ennek a tünetnek az oka? Milyen betegség okozza a lázat?

A hálapénz-rendszer alapvető oka a hiány. Az, hogy a betegellátással szemben támasztott igények oly távol vannak a gazdasági lehetőségektől, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől. A hiány legfontosabb oka az - bármennyire is ködösít a kormánykommunikáció -, hogy a közfinanszírozásból a magyar beteg ellátására az európai átlag töredéke jut, sőt még a cseh vagy szlovén beteg ellátásának is csak kb. a felére futja kies e hazánkban. Ezt érzi-tudja - merthogy nem idióta - a magyar beteg. (Elég bemennie egy kórházba.) Ezért, ha teheti, dugipénzzel kíván többhöz jutni a kevésből. Teszi ezt azért, mert eddig még soha senki nem mondta meg neki, hogy nem jár mindenkinek, mindig és minden. Ha valaki - az egészségpolitika, a kormány - elmagyarázná, hogy bármennyire is szeretné, de ennyi pénzből nem jár neki azonnal minden, akkor a beteg rögvest megértené, hogy borítékjának átadása jogtalan előnyszerzésnek is minősülhet. A betegellátásra fordítandó pénzösszeg jelentős növelése mellett (ami a hálapénz eltűnésének korántsem egyetlen, de lényeges előfeltétele), szükség van strukturális átalakításokra, a betegellátás tarthatatlan finanszírozási rendszerének átalakítására is. Ezt mindenki tudja. A változások elkerülhetetlenül érdeksérelmekkel járnak. Ezért az átalakításokat "saját szakállára" elindító párt-pártok nagy valószínűséggel elveszítik a következő parlamenti választást. Nyilvánvaló, hogy a fájdalmas átalakítások csak összpárti - sőt össztársadalmi - megegyezés alapján lehetségesek. Ha kivonják az egészségügyet a pártpolitika harcmezejéről. Ennek ma csekély az esélye, de a hálapénz körül dúló vihar elősegítheti az elengedhetetlen ki(meg)egyezést. Van ennek jele. Az orvosikamara is ennek jegyében szorgalmazza a Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal összehívását. Új kiegyezésre lenne szükség. A politikai felek között. A politika és az orvostársadalom között.

A végére érve, azért még egy kérdésem maradt. Ha az egészségügy - a betegellátó rendszer, a betegbiztosítás - átalakításának sürgető óhaja indította el a vihart (mert mi más szándékot is tételeznék fel?), nem lehetett volna néhány jó szót is ejteni a túlnyomó többségében áldozatkész, az orvoslást még ma is hivatásnak és nem "szolgáltatásnak" tartó magyar orvoskarról? Akik - ha fogyó számban is - de gyógyítják a betegeket? A viharkeltőket is.

 

ÉS 2004/4:

”Az előnyért , vagy annak vélelméért való zsebbe dugdosás oka a leplezhetetlen hiány. E hiányt az elmúlt öt évtized felelőtlen egészségpolitikája hozta létre , nem az egészségügyi dolgozó. Ezt nem árt egyszer s mindenkorra leszögezni.

A beteg ember amúgy is kiszolgáltatott helyzetben van , elég , ha pizsamára vetkezel, érezni fogod. Ezt tovább fokozza , hogy az egész ellátórendszer hézagos és ütött-kopott. Hátha pénzér' jobb lesz nekem , gondolja a beteg ember.

Micsoda nyelvöltögető , cinikus hazudozás azt állítani , az egészségügyben minden baj oka a hálapénz! Előkerül mindig , amióta orvos vagyok (a hetvenes évektől fogva), ha nagy baj van az országban (Előzményként lásd Polónyi István: Miért fizetjük Khárónt ?, ÉS , 2004/4. ).

Röviden a "hivatalos" felmérésekről , mely szerint a hálapénzt a megkérdezettek több mint 90 százaléka nem tartja korrupciónak.

Egy 2002-ben közzétett korrupciós jelentés után orvosok , egészségügyi dolgozók tiltakoztak az ellen , hogy az ágazat is ebben a listában szerepel: szerintük ugyanis a gyalázatosan alacsony fizetések kiegészítéseként kapott pénzeket semmilyen körülmények között sem lehet összemosni a politika és az állami apparátus kenőpénzeivel - sem nagyságrendjében , sem annak megítélésében. Dr. Kupcsulik Péter, a Magyar Orvosi Kamara (MOK) elnöke szerint már a korábbi közvélemény -kutatások kérdései is félrevezetőek és a kutatócég által is megkérdőjelezhetők voltak.

- A felmérők a korrupció körébe sorolták a hálapénzt , holott az elfogadott nemzetközi gyakorlat szerint ez nem ide tartozik. Tehát annak ellenére közölték ilyen formában a korrupciós táblázatot , hogy a megkérdezettek szerint a paraszolvencia nem tartozik ebbe a fogalomkörbe. - Korrupciónak azt lehetne tekinteni , ha az orvos például a betegnek ingyen járó szolgáltatást csak abban az esetben teljesítené , ha ezért pénzt kap. Lehetséges , hogy ilyen létezik , de az kizárt, hogy ez legyen az általános kép - mondta.

Eddig több közvélemény-kutató is készített elemzést, illetve belső felmérés is folyt a paraszolvencia gyakorlatáról. A szakterületek közül a szülészetet-nőgyógyászatot tartják a leginkább érintettnek, ezt követi a reumatológia, a szemészet, az urológia és a sebészet, míg az onkológián képtelenségnek tartották még csak behatárolni is. Legkevésbé a traumatológusok, a gyermekgyógyászok , a radiológusok és a patológusok számíthatnak anyagi viszonzásra. Egyelőre csak nagyon változó becslések születtek arra nézve, hogy pontosan mekkora összeget adnak a betegek orvosaiknak vagy a nővéreknek , szakápolóknak. Egy belső kimutatás szerint ez évente mintegy 30-40 milliárd forint , melynek viszont 98 százaléka az egészségügyi dolgozók alig öt százalékának jut.

A Magyar Gallup Intézet vizsgálatsorozata alapján készült összesítés szerint viszont nem egészen 10 milliárd forint a hálapénzként ajándékozott összeg. Manchin Róbert , az intézet igazgatója szerint tény: Magyarországon az egészségügyi költségek 30 százalékát a lakosság fizeti. -Valóban paradox, hogy a megkérdezettek a korrupcióban leginkább érintett területnek az egészségügyet, illetve az orvosi hálapénzt jelölték meg, döntő többségük azt mondta, a paraszolvencia nem számít korrupciónak - nyilatkozta a Gallup igazgatója, aki szerint többféle külön díjazást lehet elkülöníteni.

- A kutatásokból is kiderül, hogy a lakosság körében sem egységes valamennyi ilyen eset megítélése. Más, amikor a főorvos valóban eladja az ágyat, illetve egy ingyenes beavatkozást csak akkor végez el, ha a beteg vagy hozzátartozója fizet. Más, ha a beteg gondolja úgy: azért, hogy odafigyeljenek rá, vagy legközelebb is jó ellátást kapjon, áldoznia kell. De más az is, amikor az elégedett páciens gondolja úgy: maga egészíti ki az egészségügyi dolgozó bérét, mert meg volt elégedve a szolgáltatással.

Ma Magyarországon több mint minden második ember valószínűnek tartja, hogy az egészségügyi intézményekben hálapénzt kell adnia azért, hogy megfelelő elbánásban részesüljön. A lakosság közel nyolcvan százaléka szerint a többi egészségügyi dolgozónak, a kórházi nővéreknek, a háziorvosoknak, a gyerekorvosoknak is adnak. A hálapénz hála előtagját valamelyest megkérdőjelezi a tény, mely szerint a paraszolvenciát adók az esetek mindössze 18 százalékában nem érezték, hogy ezt el is várják tőlük - vagyis több mint 80 százalék vélte úgy, hogy a fizetés elmaradása veszélyeztette volna az

…a marxista ideológia és a medicina kapcsolatának vizsgálata , amit érdemes megtenni a gyökerek megismerése miatt. Bizonyára ismert , hogy a marxista etika egyik fő jellemzője az állhatatos osztályharc, a kérlelhetetlen küzdelem a munkásosztály ellenségei ellen. Oly annyira , hogy az ember még saját anyját is megölhette , amennyiben az a munkásosztály árulójává vált . Az élet minden területét uralta az ideológia. Az oktatást, a művészetet , az irodalmat , a jogot, sőt még az orvostudományt is. Amikor pedig az állam az egész apparátusát egy partikuláris ideológia szolgálatába állítja , akkor az emberek bizonyos közösségei hátrányba kerülnek , megbélyegződnek , szenvednek és üldöztetésnek vannak kitéve. Az ideológiákat feltételezhetően a hatalom iránti vágy , a nacionalizmus, a vallás vagy valamiféle megszállottság táplálja. Gyűlöletet és állandó konfliktust gerjesztenek. A kommunista ideológia egyik maradandó hatása talán az, hogy hosszassá és nehézkessé tette az állampolgári jogoknak és a demokratikus folyamatoknak a megtanulását és elsajátítását.

Az egészségügyi ellátást, hasonlóan a többi szocialista országokhoz, Magyarországon ingyenes, magas szintű és mindenki számára elérhetőnek deklarálták. Ez utóbbi nagyrészt igaz volt, csak azért nagyrészt, mert pl. a súlyos vesebetegségben szenvedő 55 éven felülieket az életmentő hemodialízis kezelésből, bár hallgatólagosan, de kizárták. A másik kettő is némileg megkérdőjelezhető. A magas szintű ellátás természetesen nem volt mindenhol biztosítva, hisz orvosi felszereltségben, szakmai tudásban kétségtelenül különbségek voltak az egészségügyi intézmények között. Az ingyenességet illetően pedig, kialakult a hálapénz gyakorlata, ami az orvos-beteg viszony minden területén megjelent. E széles körben elterjedt jelenség legalább is árnyékot vetett az ingyenesség elvére. Megjegyzendő azonban, hogy aligha maradt bárki is kezeletlenül, akinek orvosi ellátásra szüksége volt. Az állampolgárok nagy többsége, akik a háború előtt és azt megelőzően nem jutottak egészségügyi ellátáshoz, az un. szocializmusban lehetővé vált számukra az alapvető orvosi kezelés ingyenes elérhetősége. Ez mindenképpen a szocialista egészségügy legnagyobb etikai vívmánya volt. Még akkor is, ha a népegészségügy szintje és hatékonysága sok kívánni valót hagyott maga után.

Ami pedig az egészségügyi jogot és etikát illeti, lényegében semmilyen említés nem történt a betegek jogairól, a betegek autonómiájáról vagy arról a világszerte elterjedt etikai-jogi elvről, amely "informed consent" angol elnevezéssel vált az orvos-beteg kapcsolat központi kérdésévé és gyakorlatává. A beteg alapos tájékoztatása és a tájékoztatás utáni beleegyezésének a megszerzése olyan általános orvosi magatartássá vált, ami egy több évezredes gyakorlatot zárt le, amelyet általában orvosi paternalizmusnak neveznek. Az orvosi paternalizmus könnyen megfért a szocialista állam paternalizmusával, amely többek közt azt sugallta, hogy az állam mindig ott áll az ember mögött, aki ha megbetegszik egyszerűen elmegy az orvoshoz, aki majd meggyógyítja, ingyen és magas szinten. Az orvos az, aki legjobban tudja, mire is van szüksége a betegnek. Így aztán informálás és valódi beleegyezés helyett pusztán egy üres blankettát kellett a betegnek aláírnia, többnyire már jó előre, beleegyezve mindabba, amiről még az orvos sem tudott, hogy be fog következni. Az orvosok vonakodása, hogy megbeszéljék a beteggel a diagnózist, a prognózist és a tervezett terápiát, természetesen a képzésüknek, a korszerű bioetikai ismeretek hiányának is tulajdonítható, és annak a téves hiedelemnek, miszerint betegeik képtelenek megérteni az orvosi tájékoztatást és képtelenek racionális döntést hozni. Mivel az orvos a hagyományos ?hajóskapitány? szerepébe helyezte magát, magától értetendőnek vélte, hogy a beteg kötelessége az orvosi utasítások követése. Losonczi Ágnesnek igaza volt, amikor azt írta, hogy az embernek, amikor beteg még annyi joga sincs, mint amikor elromlott mosógépét akarja megjavíttatni [Lonsonczi, 1986]. A károsodott újszülöttek esetében, ahol élet-halál kérdéséről volt szó, általában még a szülőket sem vonták be a döntésbe [Schultz, 1992]. A beteg nem csak az államnak volt kiszolgáltatott, hanem az egészségügyi rendszernek is.

A hivatalos ideológia szerint a munkásosztály nem csak az uralkodó, hanem a javakat létre hozó, termelő osztály is volt, míg az egészségügy és annak hivatásosai semmilyen értéket sem hoztak létre. Az orvosokkal szembeni bizalmatlanság abban is megmutatkozott, hogy orvosi diplomát szerzett emberek néhány évig nem használhatták a doktor címet. Az orvosokat a szocializmus és a kommunizmus ideológiájától elidegenedett rétegnek tekintették, akik még sok kapitalista értéket vallottak magukénak, vagyis reakciósok voltak. Elképzelhető, hogy a párt vezetői ebből a megfontolásból állapítottak meg hihetetlenül alacsony fizetést az orvosoknak és más egészségügyi dolgozóknak. Ez a fizetés szinte azonos volt a betanított segédmunkásokéval. Így aztán aligha meglepő a hálapénz gyakorlat elterjedése és a sok évtizedes jelenléte az egészségügyben. Hiába ostorozta a gyakorlatot a párt központi bizottsága és az egészségügyi dolgozók szakszervezete, hiába folytattak kampányt és indítottak különböző akció programokat, az orvoslás, az egészségügy legfontosabb, sőt talán egyetlen etika kérdésévé a paraszolvencia vált. 1980-ban, az egészségügyi dolgozók országos kongresszusán például azt állapították meg, hogy ?bár a korrupciós esetek száma csökkent, az etikai helyzet nem javult, a hálapénz gyakorlat egyre szélesebb körűvé válik? [8. Kongresszus, 1980]. A betegek jogai, a szűkös források igazságos elosztása, az emberen történő kutatás, az öregedés, valamint a halál és a haldoklás etikája, és még számos lényeges kérdés kívül rekedt az orvosi etika kutatási és oktatási körén. A marxista etikának a 60-as években történő bevezetése némi lehetőséget adott, legalább is az orvostudományi egyetemeken, hogy orvosetikai témák is bekerüljenek az orvosképzésbe. A nyolcvanas évekre az oktatásban és publikációkban már meg-megjelentek olyan témák is, amelyek tükrözték az orvosi etika nemzetközi irányát, amelyek egyre nagyobb hangsúlyt helyeztek a betegek jogaira. Az 1989-ben és 1990-ben történt radikális politikai változás az egyetemes emberi jogok elismerésével és törvénybe iktatásával utat nyitott a betegjogok szószólóinak, akik úgy látták, hogy a feudális, félfeudális hierarchiában működő paternalista orvoslásban a beteg végtelenül kiszolgáltatott az orvosnak, de az orvos is védtelen a hierarchia magasabb fokát elfoglaló orvos kollégával szemben. Erre az időre már akadtak olyan oktatók néhány orvostudományi egyetemen, akik elsajátították a modern bioetikai műveltséget és élharcosai lettek a betegjogok elméleti kidolgozásának és gyakorlati megvalósításának. Tették ezt az oktatásban, jogalkotásban, tudományos közleményekben, kötetekben és a SZÓSZÓLÓ Alapítvány tagjaiként. Az etikai pluralizmus nyílt megjelenése szükségessé tette például az abortusz szabályozásának az etikai megalapozását, a vallási érvekkel szembeni világi felfogások megjelenítését is. A SZÓSZÓLÓ Alapítvány létrehozói igen komoly munkát végeztek az ’abortusz’ törvény és az 1997-es Egészségügyi törvény betegjogi fejezetének előkészítésében. Annak ellenére, hogy a kommunista ideológia, mentalitás még napjainkban is kísért bennünket, mégis sikernek tekinthető, hogy a hagyományos orvosi etika mellett megjelent az a bioetikai kultúra, amely része egy nemzetközi, egyetemes áramlatnak, amelynek középpontjában a beteg önrendelkezési joga és emberi méltósága van.

 

Kedvcsinálónak, Nyiritől szabadon :

" Valószínűleg olvasták a Camus Pestisét. Az az orvos, aki ott maradt, a pestises területen, az nem különleges. Egy orvos számára az orvosi etika megkívánja, megköveteli, hogy adott esetben saját életét is feláldozza Az orvos nem menekülhet el egy járvány elől, a pap se, önök, "civilek", különösen ha gyerekeik vannak, nyugodtan elmenekülhetnek. De adott esetben nyilvánvaló, hogy még a biológiai értékek is feláldozhatók, a magasabb értékért. A szülőnek, ha vállalja az emberi totalitáshoz tartozást, ha igazán vállalja a szülői szerepet, sok mindent fel kell áldoznia. Mikor lesz egy fiatal nőből anya? Akkor, amikor világra hozza a gyermekét? Biológiailag talán igen, de igazán akkor mondjuk, amikor a férje hívja szórakozni - milyen nagyszerű lesz, milyen jól érezzük magunkat - és akkor azt mondja ez a fiatal asszony, hogy a gyerekem nyűgös, én most inkább itthon maradok mellette. Akkor lesz anya. Ez ugyan egy kicsiség, de akkor választja igazán ezt a szerepet. Persze nehogy arra következtessenek ebből, hogy sose menjenek el a férjeikkel. Ez megint csak egy egészen más kérdés. Tehát ez az értékrend, - mint mondtam - mindig valamit valamiért, mert végesek vagyunk, mert határosak vagyunk, mert egyszerűen ilyen az élet. Azért van szükségünk valamiféle szilárd értékrendre. Természetesen amikor erről beszélek, akkor soha sem arról van szó, hogy bármiféle emberi igényt ki kellene ölni. A lemondás az nem kiölés, az nem elfojtás. A lemondás a magasabb érték választása. A magasabb érték, ha nekem csakugyan az, minden további nélkül tudom választani, azzal szemben, amit nem tekintek olyan magasnak. Persze ezt az emberi totalitást az ember finalitása felöl kell szemlélni. Csak az emberi finalitás különböztet a van és a legyen között. E Jungtól származó megkülönböztetés szerint, a vanból nem következik a legyen, tehát egyszerűen ontológiai ténymegállapításokból nem lehet erkölcsi követelményeket megfogalmazni. A finalitásban igen: mivé akarok válni, mivé akarom tenni magam, ahhoz, hogy megvalósuljon a rendeltetésem és a célom. Ekkor már a legyen is jön, hogy ebből és ebből ezt és ezt kell tenni.A keresztény ember számára az ember finalitása, az ember transzcendenciája, az abszolút végső jóra, Istenre való irányultsága.

Még azt szeretném hozzátenni - ha óhajtanak, vitatkozni is lehet - az erkölcsiséget a végső jó nélkül lehetetlen racionálisan megalapozni. Az, hogy az erkölcsiség nem alapozható meg racionálisan, semmiképpen sem következik az, hogy nem lehet élni. Ez két külön kérdés. Nekem az a meggyőződésem, ha a van és a legyen között csakis az emberi finalitás közvetít, akkor a végső cél az egyetlen, ami racionálisan is meg tudja az egész erkölcsiséget alapozni, mert ez biztosítja akkor az egész értelmességét. Csakhogy ebből nem következik az, hogy ha nincs Isten, akkor mindent szabad. Ez egyébként hamis következtetés, mert az erkölcsiség akkor is van, és nem az erkölcsi élet és az erkölcsi értékek, ha elfogadható, amit eddig mondtam, mert az mindenképpen hozzájárul az ember teljesebb, mélyebb és igazibb életéhez.

Most persze kellene nekem magyarázni az erkölcsi nevelésről is. Csak egy dolgot mondok. Az erkölcs az nem tilalom. Az erkölcs vagy erkölcsiség azoknak az értékeknek a megvalósítása, amelyek a teljesebb emberi élethez vezetnek el. Csak úgy tudnak erkölcsileg nevelni, - önmagamat is csak így tudom, a rám bízottakat is, - ha nem tilalmakat próbálok fölállítani, ha motiválni tudok, ha megfelelő racionális argumentációval ki tudom fejteni, hogy ez miért jó. "

 

Lukács György Internet Archívum

 

Lukács György gondolatai :: " Ha végérvényesen győzött a kommunizmus, ha ezáltal kikapcsolódik a társadalom életéből , és vele az emberek öntudatából minden osztálykülönbség , ha a gazdasági élet és vele a megélhetés gondja megszűnik szerepet játszani az emberek életének felépítésében - akkor felmerül a kérdés: mi fogja ezt az új társadalmat fenntartani és összetartani , mi lesz a benne élők életének legfontosabb tartalma ? Erre a kérdésre csak az erkölcs oldaláról kaphatunk választ. Csak akkor volt értelme az osztálykülönbségek gyökeres kiirtásának , ha vele minden kiveszett az emberek egymás közötti életéből , ami őket egymástól elválasztotta : minden harag és minden gyűlölet , minden irigység és minden gőg. Egyszóval: ha az osztály nélküli társadalom a kölcsönös szeretet és megértés társadalma lesz. Egy ilyen társadalomnak azonban a társadalmi és gazdasági élet átalakulásai csak alapjait rakhatják le , csak lehetőségeit teremthetik meg , hogy igazán megvalósuljon , ahhoz maguknak az embereknek is át kell alakulniuk. "

Értsük meg jól egymást. Nem arról van szó, mintha ez a belső átalakulás magától létrehozhatná az új társadalmat. Szó sincs róla. Addig, amíg ezek a társadalmi keretek nincsenek megteremtve, addig hiábavaló minden ilyen belső átalakulás. De az új mozzanat ennek ellenére is kimutatható. Az ti., hogy viszont maga a gazdaság, a társadalom átalakulása egymaga nem képes ezt az új társadalmat megteremteni. Puszta lehetőség marad, ha az emberek nincsenek felkészülve. Ha az osztály nélküli társadalom nem lesz egyszersmind a szeretet társadalma.

Erre pedig belsőleg fel kell készülnünk mindnyájunknak. És ez a felkészülés annyival is nehezebb, mert harcban állunk, és amíg harcban állunk, addig a társadalom új erkölcsi alapelve, építő pillére nem érvényesülhet. Addig - és ezt nem lehet elég sokszor és elég ridegen hangsúlyozni -, addig csak a kíméletlen osztályharc lehet a proletariátus cselekvésének zsinórmértéke. Viszont, ha azt akarjuk, hogy ez az osztályharc a győzelem pillanatában igazán győzelmes legyen, kell hogy ez a szeretetre való belső felkészültség mindenkinél meglegyen, kell hogy az osztálykülönbség igazi megszűnte pillanatában (melytől ma persze még nagyon távol vagyunk) mindenkiben meglegyen a készség egy új beállításra: a szeretetre, a megértésre és az összetartozásra.

Ezt a kiegyenlíthetetlennek látszó ellentétet a nevelés van hivatva nem áthidalni, hanem egy magasabb egységbe felvinni; amit a proletariátus a termelés terén csinál, az a feladata a nevelésnek a lelki élet területén: az osztálykülönbségek megszüntetése. A gazdasági élet átalakulása szervezetek összetöréséből és új szervezetek megteremtéséből áll, szóval az élet külső átszervezéséből és egységesítéséből. A nevelés létrehozta egységesítés evvel ellentétben belső. Feladata az embereket egymáshoz közel hozni. A műveltség előjogszerű mivoltának megszüntetése ugyan romboló munka, és nagyon hasonló a társadalmi élet átszervezéséhez, amellyel a legszorosabban össze is függ, de a nevés igazi feladata ezen messze túlmegy, mert belsőleg csak úgy lehet egymáshoz közel hozni az embereket, ha megszüntetjük nemcsak az őket egymástól elválasztó külső életmódkülönbségeket, hanem belső eltéréseiket, műveltségi különbségeiket a lehető legkisebbre szorítjuk. Röviden: ha annyi átmenetet teremtünk ezen a téren az emberek között, amennyit csak lehet, ha mindenki számára lehetővé tesszük, hogy a maga számára minden külső és belső kultúrát megszerezzen.

Itt a nevelés kérdésében egyesül a látszólagos ellentét. Kérlelhetetlen osztályharc a burzsoázia ellen, egészen addig, amíg (mint osztály) meg nem semmisült. Teljes egyenlőség a nevelés terén. Gyerekekkel szemben nincs osztályharc, mert minden gyermekben az eljövendő, az osztálykülönbséget nem ismerő társadalom kezdő tagját kell látni; ha ugyanakkorra semmisül meg a burzsoázia, amikorra egy így nevelt nemzedék felnő, akkor meglesz egy új társadalomnak a gazdasága mellett erkölcsi létalapja is: minden ember kölcsönös szeretete és szolidaritása.

Miért tenne lehetővé igazságosabb elosztást a Nemzeti Egészségügyi Fejlesztési Alap ?

A NEK Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal ) szerint etikusabb és a régiók közötti esélyegyenlősségben jelenlévő különbségeket jobban kezelő módszer a központi elosztás , s megfelel az Alkotmány azon előírásának , mely szerint az egészségügyi ellátásért az állam , illetve a kormány felelőssége. Más országokban is nemzeti egészségügyi alapok működnek , s így akadályozzák meg a források szétforgácsolását.

Ismeretes hogy 1998 , vagyis a Társadalombiztosítási Önkormányzatok feloszlatása óta az E. Alap felügyelet megoldatlan , ugyanígy ellenőrizetlen a más egészségügyi források felhasználása is. Nem helyes , hogy jelentős források , például a címzett és céltámogatások odaítéléséről az épen aktuális politikai erőviszonyok , s nem az állampolgárok érdekei szerint születnek döntések. A Nemzeti Egészségügyi Fejlesztési Alap kezelése a NEK elképzelése szerint a Parlament által kétharmados többséggel 5 évre , vagyis kormányzati ciklusokon átnyúló időre megválasztott irányító testület feladata lenne.

A NEK határozatával támogatja az EDDSZ " Az egészséges és igazságos Magyarországért " elnevezésű programját. A programról Cser Ágnes elmondta, egyik fő célja , hogy - a szolidaritás és a közteherviselés elvének megfelelően elérje, hogy mindenki , tényleges teljesítményének díjazása után fizesse meg járulékát , illetve az ebben akadályozottak helyett az állam lépjen be teherviselő félként.

Hálapénz-vihar. Magyarország, 2004. január. Szilvási István cikke (Kisvarga Zoltán )

2004. február 12.

Magyarországon az elmúlt hetekben szokatlan hevességgel tombol a hálapénz-vihar. Minden valamirevaló (és nem-való) médium fáradhatatlanul fújja a szelet. Az Interneten január első három hetében több száz (!) média-megnyilvánulás olvasható. Mi keltette a hirtelen vihart?

Miközben a hálapénz-rendszerrel - amely az elmúlt 50 év alatt egyre nyilvánvalóbban, vadnövényként egyre burjánzóbban fonta be az egészségügyet - együtt élünk. Mindent tudunk már róla. Még miniszteri hálapénz bizottság is kitárgyalta. Évek óta minden egészségügyről szóló cikk, tanulmány, javaslat, reform egyik kulcsszava. Kártékonyságát számtalanszor, számosan - köztük e sorok írója is már a 90-es évek közepén - kielemezték. (Előnye - össztársadalmi szinten - csupán egyetlen egy van: olajozza a betegellátás csikorgó szekerét.) Hátrányai számosak. A hálapénz megalázó, a beteget - de sokszor az orvost is - kiszolgáltatott helyzetbe hozza, igazságtalan, az orvos és a beteg szembeállításával aláássa a gyógyuláshoz szükséges bizalmi viszonyt, feszültséget gerjeszt orvos és orvos között, orvos és szakdolgozó között, felesleges vizsgálatokat generálhat, pazarlásra vezet, gyengíti az orvostársadalom szolidaritását, stb.

A hálapénz ma az egészségügy monopol-témája. Minthogy a könyökáztató téma részletes taglalását e cikk olvasói - túltájékozottságuk okán is - valószínűleg nem igénylik, a továbbiakban csupán annak megválaszolására teszek kísérletet, hogy a hálapénz téma felmédiásítása mi célt szolgálhat. Cui prodest? Kinek használ? Az orvosoknak semmiképpen sem. Döntő többségük az egészségügy szennyesének tartja, ezért nem szereti, ha kiteregetik. A betegeknek sem használ. A vihar csak indulatkeltésre jó, közvetlenül nincs hatása a betegellátásra, ettől - az évtizedek óta szükséges rossznak tartott - hálapénz-rendszer nem változik meg. Sőt! Némely beteg talán még arra is gondolhat, hogyha a meghálapénzelt orvos ezentúl a kapott pénz után adót fizet vagy kórházának ajánlja fel (amint az javaslatként több ízben elhangzott), akkor a hálapénz bizonyára beépült a törvényes javadalmazási formák közé. A vihar azért sem használ a betegeknek, mert a gyógyuláshoz elengedhetetlen, hogy a beteg megbízzon orvosában. Akire gyógyulását, nemegyszer életét bízza. Minden, a gyógyító szakma hitelét lejárató kampány közvetve árt a betegeknek. Nagyon nagy a felelőssége azoknak, akik egyes orvosi szakmák, sőt gyakran a teljes orvostársadalmat lejárató nyilatkozatokat tesznek. Nagy a média felelőssége! Akkor is, ha a megszólalók bizonyára saját szomorú vagy felháborító tapasztalataik alapján szólalnak meg.

Mielőtt bárki a hálapénz-rendszer szemforgató védelmezőjének tartana, ideírom a véleményemet: a hálapénz-rendszer az egészségügy szégyenfoltja, szörnyű. Meg kell szüntetni. Akkor kinek használ az érzékelhetően profi módon megszervezett hálapénz-vihar? A média-vihar alkalmas a figyelem-elterelésre. Egyre nyilvánvalóbb, hogy az egészségügy - elsősorban finanszírozási, kisebb részt strukturális okok miatt - súlyos válságba került. Az egészségügy GDP-bőli százalékos részesedése 2004-ben rekord-alacsonyra csökken. Súlyos bajok vannak. Forró lesz a nyár. Energia-áremelés, gyógyszer-ÁFA, finanszírozási regulák, restrikciós csűrés-csavarás. Mindenki (nemcsak a Magyar Orvosi Kamara, hanem a Kórházszövetség, az egészségügyi gazdasági szakemberek, szakszervezetek) - aki az egészségügyben él és mozog - segítségért könyörög vagy kiált (párt-hovatartozásától függően). Hangjukat elnyomja a vihar.

A jelenlegi nehéz - és az előreláthatóan még nehezebb - helyzetért valakinek "el kell vinnie a balhét". Ez a valaki érthetően nem lehet az aktuális kormányzat. A mai magyar egészségügy alulfinanszírozottságából és szervezetlenségéből adódó közelégedetlenség felelőseinek kinevezhetők a hálapénz-harácsoló orvosok. Pártunk és kormányunk a helyén van: jön az APEH! (Hogy az adóhatóság miként különbözteti meg a hálapénzt közvélekedés szerint kapó és közvélekedés szerint nem-kapó doktort? Hogy a hatóság miként bizonyítja az adó és a kapó által egyaránt elhallgatandó ügyletet? Ezekre a kérdésekre nem válaszolok.) Nem tagadva, hogy az évi 180 millió (!) orvos-beteg találkozás során előfordulnak visszataszító visszaélések, bűnbakká tehető a teljes magyar orvostársadalom is. De ettől nem változik semmi. Legfeljebb még többen mondják majd: az is bolond, aki orvosnak áll Magyarországon.

A média-vihar szolgálhatja az orvostársadalom féken tartását is. A kollektív bűnösség fogalma ismerős. A hálapénz-rendszer számos káros hatása közül - van belőle elég - a legkárosabb szerintem éppen az, hogy megroppantja az orvostársadalom érdekérvényesítő erejét. Orr alá dörgölhető. És bármikor előhúzható. Még emlékszünk az egykori Szovjetúniót ért amerikai bírálatokra adott sztereotíp válaszra: "jó-jó, de nálatok meg verik a négereket!" Az elmúlt hónapokban a - szakmai és egzisztenciális érdekeiért - radikálisabban fellépő orvostársadalom "rászolgált" az orra koppintásra. Nem jelentéktelen szerepe volt a betegellátás rendszerbe foglalt privatizálását elősegítő kórháztörvény bukásában. A hálapénz-téma felmédiásítása az orvostársadalom lefegyverzésének egyik eszköze. (Csak megjegyzésként. A radikálisabb hangnemű orvosi kamarai vezetést ismételten érő gyanusítás-rágalom - miszerint "reformellenességének" oka a paraszolvencia-féltés lenne - könnyedén cáfolható. A nagy "kaszálók" nem "szállnak be" a saját egzisztenciájukat veszélyeztető, idő- és fáradság-igényes közéleti harcokba, kormánybíráló pengeváltásokba. Inkább kaszálnak. A MOK pedig kiadta a jelszót: tisztességes bért a hálapénz helyett.) A - számunkra - előnytelen hatásai (figyelem-elterelés, bűnbak-képzés, féken-tartás) mellett van azonban a média-viharnak két haszna is.

Egyrészt éleszti az orvosok oly hiányzó szolidaritását. A fokozódó orvos ellenes hangulatkeltés ingerli és sérti a magyar orvostársadalmat. A túlnyomó többségében tisztességes orvosok ugyanis - minden ellenkező híresztelés ellenére - megvetik a "hálapénz" kiprovokálóit-kikényszerítőit. Az előre kért juttatást - aminek semmi köze sincs a hálához - elítélik. És joggal érzik igaztalannak a - sokszor - teljes gyógyító hivatást megbélyegző média-megnyilvánulásokat. Az elmúlt hetekben érezhetően nőtt az orvostársadalom "összetartása".

Van a viharnak egy másik, sokkal lényegesebb előnye is. Elősegítheti az egészségügy struktúrájának és finanszírozásának - mindenekelőtt a betegbiztosítás rendszerének - átalakítását. A hálapénz-jelenség kapcsán ugyanis minden józan állampolgár elgondolkodik azon, hogy miért is burjánzott el olyannyira a hálapénz-rendszer? Mi ennek a tünetnek az oka? Milyen betegség okozza a lázat?

A hálapénz-rendszer alapvető oka a hiány. Az, hogy a betegellátással szemben támasztott igények oly távol vannak a gazdasági lehetőségektől, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől. A hiány legfontosabb oka az - bármennyire is ködösít a kormánykommunikáció -, hogy a közfinanszírozásból a magyar beteg ellátására az európai átlag töredéke jut, sőt még a cseh vagy szlovén beteg ellátásának is csak kb. a felére futja kies e hazánkban. Ezt érzi-tudja - merthogy nem idióta - a magyar beteg. (Elég bemennie egy kórházba.) Ezért, ha teheti, dugipénzzel kíván többhöz jutni a kevésből. Teszi ezt azért, mert eddig még soha senki nem mondta meg neki, hogy nem jár mindenkinek, mindig és minden. Ha valaki - az egészségpolitika, a kormány - elmagyarázná, hogy bármennyire is szeretné, de ennyi pénzből nem jár neki azonnal minden, akkor a beteg rögvest megértené, hogy borítékjának átadása jogtalan előnyszerzésnek is minősülhet. A betegellátásra fordítandó pénzösszeg jelentős növelése mellett (ami a hálapénz eltűnésének korántsem egyetlen, de lényeges előfeltétele), szükség van strukturális átalakításokra, a betegellátás tarthatatlan finanszírozási rendszerének átalakítására is. Ezt mindenki tudja. A változások elkerülhetetlenül érdeksérelmekkel járnak. Ezért az átalakításokat "saját szakállára" elindító párt-pártok nagy valószínűséggel elveszítik a következő parlamenti választást. Nyilvánvaló, hogy a fájdalmas átalakítások csak összpárti - sőt össztársadalmi - megegyezés alapján lehetségesek. Ha kivonják az egészségügyet a pártpolitika harcmezejéről. Ennek ma csekély az esélye, de a hálapénz körül dúló vihar elősegítheti az elengedhetetlen ki(meg)egyezést. Van ennek jele. Az orvosi kamara is ennek jegyében szorgalmazza a Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal összehívását. Új kiegyezésre lenne szükség. A politikai felek között. A politika és az orvostársadalom között.

A végére érve, azért még egy kérdésem maradt. Ha az egészségügy - a betegellátó rendszer, a betegbiztosítás - átalakításának sürgető óhaja indította el a vihart (mert mi más szándékot is tételeznék fel?), nem lehetett volna néhány jó szót is ejteni a túlnyomó többségében áldozatkész, az orvoslást még ma is hivatásnak és nem "szolgáltatásnak tartó magyar orvoskarról? Akik - ha fogyó számban is - de gyógyítják a betegeket? A viharkeltőket is.

Lege Artis Medicinae 200:10(6)526-527

A hálapénzbizottság legérdekesebb és egyben leginkább ellenkezésre késztető résztanulmányát Ádám György ügyvéd, több, a paraszolvencia jelenségével foglalkozó könyv szerzője írta. Elméleti célként tűzi ki, hogy belátható időn belül az orvos-beteg viszonyban jogi értelemben szabad szerződéses viszony jöjjön létre. Hozzáteszi, ezt Magyarországon még sohasem sikerült elérni, ugyanis az orvosi jövedelmek alakulása a XVIII. század vége óta kényszerpályán mozognak. Különböző módokon, de egyaránt nem kedvezett az orvosi magánpraxisnak az Osztrák-Magyar Monarchia, a Horthy-rendszer, de az 1945 utáni koalíciós időszak sem, tehát a hálapénz kialakulása nem kizárólag ama 40 év káros következménye.

Történelmi gyökerek

A 40 év torzításairól a konszenzussal elfogadott összefoglaló ír bővebben. "A baloldali diktatúra 1948-49-ben az eredeti bismarcki biztosítási rendszert - a teljes körű foglalkoztatás mechanikus bevezetése mellett - a bérből és fizetésből élők körében felváltotta az államosított és kiterjesztett társadalombiztosítással, miközben a kényszerkollektivizálás után a még mindig jelentős számú parasztság helyzetét nem tudta megoldani. Később, az állampolgári jogú ellátással maga a biztosítás is értelmét vesztette. Az orvosok a teljes államosítás következményeként közalkalmazottak lettek, igen alacsony jövedelemmel, amelyet nem volt módjuk magánpraxis folytatásával kiegészíteni. Az ideologikus alapon tiltott magánpraxis illegálisan újrateremtődött a köztulajdon keretei között. Segítette a folyamatot az ellátásban kialakult hiányhelyzet, és a betegek egy részének a járulékot meghaladó fizetési hajlandósága. A paraszolvenciarendszer megerősödése párhuzamosan haladt a szabadon felhasználható lakossági jövedelmek emelkedésével."

Balázs Péter emlékeztet arra, hogy a klasszikus társadalombiztosítás szakmailag nem másod-harmad rendű szolgáltatásra tartott igényt, ugyanakkor nem fizette meg az első osztályú szolgáltatás magánszolgáltatásban kialakult díjait. A szerényebb finanszírozás azonban abszolút biztos bevételi forrást jelentett, így joggal szorították le az árakat, de sohasem helyettesítették ideologikus "erkölcsi elismeréssel".

A bizottság szerint 1989 óta a kormányok a szocialista és a bismarcki biztosítási rendszer eklektikus változatával kísérleteznek. Eközben bizonyos ellátásokat kizártak a tb-ből, térítési kötelezettségeket vezettek be, helyreállt a magángyakorlat szabadsága és az alapellátásban érdemi privatizáció kezdődött. A diszfunkciók azonban továbbra is fennmaradtak, ezt bizonyítja a paraszolvencia további virágzása.

Gyökerek

Balázs Péter egy korábbi interjújában részletesen megfogalmazta, miért, hogyan alakult ki Magyarországon ez a helyzet: egy közfinanszírozással működtetett rendszeren belül, egy rendkívül rosszul fizetett közalkalmazottat, az orvost hoztuk abba a helyzetbe, amelyben olyan szakmai döntéseket kell hozzon, amelyeket a redisztribúciós rendszer - a kifizetéseket teljesítő OEP - hatósági szakmai véleménynek fogad el. Ez magyarra lefordítva azt jelenti, hogy - ahogy ezt midig is tette egy becsületes, hippokratészi esküjét teljesítő orvos, akinek voltak jól fizető és szegényebb, illetve teljesen nincstelen betegei - minden egyes orvos az anyagi javakat újra elosztó szerepet játszik. A múltban azonban redisztribúciós tevékenységét mint magánorvos fejtette ki, azaz amikor egyaránt gyógyította a sokat fizető gazdagot és a semmit sem fizető szegényt, nem tett mást, mint magánpacientúrája tagjai között osztotta szét a mástól szerzett javait. A társadalombiztosítási finanszírozás és a közalkalmazotti lét merőben új helyzetbe hozta az orvost. Balázs Péter szerint lélektani szempontból ezt a változást a magyar orvostársadalom a mai napig sem dolgozta föl. Sőt, a betegek sem, hiszen sokaknak belső igényük, hogy fizessenek az orvosi szolgáltatásokért. Sokan talán még a biztosítási rendszert sem értik pontosan, és lelkük mélyén nem hiszik el, hogy az ellátás az előzetesen kifizetett járulékok fejében ingyenesen jár. Ez a rendszer még kielégítően működött a múlt század végén, e század első harmadában, amikor egy hatalmas nincstelen ipari és agrárproletár rétegnek valóban nem volt semmije, amiből az orvosának fizethetett volna.

A 60-as évek vége óta Magyarországon - szemben például a környező szocialista, majd volt szocialista országokkal - jelentős fizetőképesség alakult ki. A lakosság valóban képessé vált arra, hogy hálapénz formájában évi tízmilliárdokat fordítson az egészségére.

Jogi minősítés

Ádám György résztanulmányában áttekinti a paraszolvenciára vonatkozó jogszabályokat. Elöljáróban leszögezi, a hatályos jog sem a paraszolvencia, sem a hálapénz fogalmát nem ismeri, bár az utóbbi kifejezés - zárójelben, definíció nélkül - 1988-ban belekerült az adótörvény végrehajtási rendeletébe, mégpedig együtt említve a borravalóval. Az ilyen eljárást a jogászi közvélemény fantomtörvénynek nevezi.

Ám ez a passzus nem legalizálja a hálapénzt, így a Btk. 250. és 252. paragrafusai a mértékadók, amelyek bűncselekménynek nyilvánítják, ha hivatalos személynek vagy állami szervnek, gazdálkodószervezetnek, társadalmi szervezetnek vagy egyesületnek önálló intézkedésre jogosult dolgozója előnyt kér vagy elfogad. Az orvosi paraszolvencia elfogadását azonban még sohasem követte büntetőeljárás, mert az úgynevezett vádelv folytán csak az az ügy kerülhet bíróság elé, amelyben az ügyész vádat emel. Úgy látszik tehát - állítja Ádám György -, az igazságszolgáltatás és az egészségügy vezetői között létezik a hálapénzzel kapcsolatosan egy hallgatólagos megállapodás. Bár az adott előzmények után maga sem ajánlja büntetőeljárások kezdeményezését, de javasolja - már csak azért is, hogy minden jogkövető állampolgár tisztán lássa a helyzetet -, hogy az egészségügyi kormányzat nyilvánítsa ki, hogy a hálapénz adása és elfogadása tilos.

Elkerült adókötelezettség

Jogi helyzet ide vagy oda, a hálapénz adóköteles jövedelem, ám a hivatal számára láthatatlan, így tekintélyes része elkerüli az adózást. A Tárki kutatói vizsgálták tehát, miként ítélik meg az orvosok és hogyan a betegek azt a tényt, hogy a hálapénz adóköteles, illetve azt, hogy az orvosok csak részben vallják be bevételeiket az adóhatóságnak. (A lakossági adatok 1392 fő kikérdezésén alapulnak. Az orvostársadalomra vonatkozó megállapítások 1006 orvos megkérdezése után fogalmazódtak meg.) Az eredmény: a lakosság ezúttal is mutat bizonyos hajlandóságot a jövedelemeltagadás elfogadására, de korántsem olyan megértő, mint az orvosok.

Az orvosok túlnyomó többsége elítéli az államot azért, mert igényt tart ezekre az adóforintokra. 67 százalékuk teljesen, további 23 százalékuk részben egyetért azzal, hogy erkölcstelen, hogy az állam, amely nem fizeti meg az orvosokat, a tőlük származó adóbevételre igényt tart. Ugyanez az arány a lakossági mintában csak 35, illetve 29 százalék. Az, hogy a többség (54 százalék) kárhoztatja az államot, nem feltétlenül jelenti azt, hogy hasonlóan nagy arányban fel is menti az orvosokat azért, mert nem adóznak jövedelmük után.

„A hálapénz fő oka az egészségügyben jelentkező hiány!“ – olvasható Dr. Kovács Zsuzsa, a magyar egészségügy helyzetét feltáró könyvében. Kétségeink eloszlatására a szerző részletezi, miben van hiány. Hiány van eszközökben, műszerekben, helyenként hiány van jó képességű orvosokban, hiány van gyógyszerből, kielégítő élelemből, az utókezeléshez szükséges fizikoterápiás szolgáltatásokból, hiány van korszerű felszereltségű, nyugalmat biztosító szobákból, helyenként és időnként hiány van kórházi ágyakból is.

A fentieken kívül

a hálapénz megszüntetéséhez hiány van akaratból is. Ezen kívül hiányzik a különféle ellátást lehetővé tevő egészségbiztosítók tucatja. Ha lenne egy-két tucat betegbiztosító, lenne választási lehetőség, kinek melyik társaság kínálata, szolgáltatási ajánlata felel meg legjobban. Az aktív dolgozók bizonyára az ingyenes szűrővizsgálatokra érvényes utalványokat, a nyugdíjasok a szélesebb körű, ápolást is magában foglaló betegbiztosítást részesítenék előnyben. Megint mások a kisebb szobákban való kórházi elhelyezést tekintenék elsődleges szempontnak.

Szinte minden téren jellemző az anyagi forrás hiánya. Ha nem jut elég pénz kórházfelújításra, nem könnyűkettő-négyágyas szobákban szabad ágyhoz jutni, mivel az elnevezést hűen tükröző, sokágyas kórtermek vannak túlsúlyban. Ha nincs elegendő kisebb szoba, csak túldimenzionált kórtermek, akkor a páciens vagy hozzátartozója anyagi áldozatra is képes a gyógykezelés alatti nyugalom biztosításáért. Tudjuk: a személyes előny mindenkor mások hátrányát jelenti. Fejlettebb társadalmakban az anyagi előnyszerzés ezen fajtája korrupciónak minősül. Teljes joggal, mert az is.

Ha korszerű és megfelelő  mennyiségű élelmezésre nem jut elegendő anyagi fedezet, nem kielégítő a kórházi ellátás. A látogatók köztudottan pótolják: akarva-akaratlanul is. Ha a kórháznak nincs elegendő pénze gyógyszerre, a hozzátartozók beviszik a beteg otthoni gyógyszereit, holott ez utóbbi nem is logikátlan elvárás, mert nem minden beteg tér haza a kórházból. Következésképpen kevesebb fölöslegessé váló gyógyszert, vagyis veszélyes hulladékot kell megsemmisíteni. Ugyan nem biztos, hogy minden fölöslegessé váló gyógyszert feltétlenül meg kellene semmisíteni, ha lenne valamilyen „gyógyszersegélyegylet“, kórházakban rendszeresített szórólapokon megadott címekkel, ahova el lehetne juttatni a távolabbi lejárati idejű, még felhasználható tablettákat, cseppeket. Tettrekész nyugdíjasoknak a szervezet önkéntes munkatársaként értelmes és hasznos tevékenység lenne a gyógyszerek szortírozása és kisebb-nagyobb csomagok készítése. A határon túli kórházak örömmel fogadnák a lepecsételt küldeményeket, mert a pénzszűke okozta gyógyszerhiány őket is súlyosan érinti. A gyógyító csomagokkal olyan segélyben részesülnének az ottani egyészségügyi intézmények, ami szinte senkinek nem kerülne semmibe. A költséges megsemmisítés elkerülésével pedig mindenki jól járna.

Biztosan sokan emlékeznek még, hogy Nyugat-Európából mennyi gyógyszer, kötszer, kerekes szék és kórházi felszerelés jutott el Magyarországra a rendszerváltozás után. E hagyomány folytatása azokra vár, akik megismerték az efféle adományok pozitív hatását, mivel részesültek benne. Azóta kissé keletebpe szorult a rászoruló kórházak köre, ahol szintén hathatós segítség lenne az esetenkénti gyógyszercsomag.

Az egészségügyben hiány

van belátásból, sajnos orvosi belátásból is. Az orvos minden további nélkül felír a láthatóan idős nyugdíjasnak kipróbálásra négy tablettát, amiből az önrész térítése négyezer hatszáz forintba kerül. A receptet kiállító orvos feltehetőleg régen elveszítette az ítélőképességét, vagy észrevétlenül nagyon eltávolodott a tényektől. Hab a tortán, hogy a kúra három hónapos. Egy negyedév alatt egy kisebb vagyon, egyetlen gyógyszerre. Lehetetlen, hogy csak pont az a gyógyszer használ, ami mellett vagy a fűtésszámlára nem jut, vagy sem ebédre, sem vacsorára nem telik hónapokig. Ki ne tudna hasonló esetekről beszámolni? Nem szabadna senkinek ennyire kiszolgáltatottá válnia.

Ki várná el a betegtől, hogy megmondja a kezelőorvosnak, neki erre a gyógyszerre nem telik? Sajnos inkább nem eszik, megvon magától mindent, de megveszi, mert bízik benne, hogy orvosa nemcsak az egyre agresszívebb gyógyszergyártók anyagi érdekeit képviseli, de a hozzá bizalommal fordulók valós lehetőségeit is mérlegeli. Ezen a ponton újfent élesen szembesülünk a hálapénz kérdésével.

Talán az orvosok egy része nem szakadna el annyira a hálapénz előnyéből származó, számukra ismeretlen valóságtól, ha megoldható lenne, hogy a még mindig alacsony orvosi fizetések nagyon rövid időn belül fokozatosan ismét megduplázódjanak. Általa felszámolható lenne a hálapénz hálátlan rendszere. Ha rendelkeznének munkájuk elismerésével arányban álló jövedelemmel, ha kiszámíthatóan stabil és legálisan adózott havi fix fizetésük lenne, amire lehet alapozni és hitelt felvenni, akkor meg lehet és meg kell szüntetni hálapénzt. Morális haszna is lenne: a hálapénzes kör tagjai (újra) megtanulnának egy behatárolt havi jövedelemből gazdálkodni. Pont úgy, mint pácienseik többsége.

Törvényesen, tendenciózus

közakarattal fel lehet számolni a korrupció egyik melegágyát, a reálisan adózó adófizetőknek dupla terhet, az államnak adókiesést jelentő láthatatlan jövedelmek akceptált és mesterségesen fenntartott rendszerét. Mihelyt a sok-sok évi tanulás és felelősségteljes munka arányának megfelelő díjazás szabályozása létrejön, állásvesztéssel járó szankciók kilátásba helyzésével és folyamatos ellenőrzéssel véget lehet vetni a mindkét fél számára megalázó helyzetnek. Az orvosok az átlagosnál magasabb életvitelt biztosító és hivatalosan nyomon követhető jövedelem birtokában egészségügyi alkalmazottként részt tudnának venni a tervezett kórházprivatiációban is, mert a bankoknál hitelképesek lennének. Ki tudná jobban, mibe kellene invesztálni házon belül, mint akik naponta megküzdenek a hiány következményeivel?

Miből telne

minderre? A fizetésemelések egyik pillére, illetve a betegbiztosítás folyamatos plusz forrása az élvezeti cikkekre, így a dohányárukra kiszabott adók, ezen belül is a közelmúltban megemelt jövedéki adó bevételének 50%-a lehetne. Az egészségkárosodás állami bevételéből egy rész visszaforgatása az egészségügybe praktikus, logikus és célirányos intézkedés lenne.

Másik bevételi lehetőség a nyugdíjak után is levonásra kerülő, az aktív keresőknél jutányosabb betegbiztosítás összegéből adódhatna. Átlagosan 10% nyugdíjas betegbiztosítást alapul véve a német modell szerinti megosztásban az állam, illetve a nyugdíjfolyósító intézmény és a jogosultak között a terhek fele-fele arányú vállalásával a megemelt orvosi fizetésekre havi rendszerességgel komoly összeg jutna. Bizonyos összeghatár fölött levonásra kerülne a nyugdíjakból is egy szinte szimbolikus, 5%-os betegbiztosítás. Egy bizonyos szint alatt az állami költségvetés a fenti rendelkezés folytán befolyó plusz adókból pótolná. Nyugdíjcsökkenés nélküli megoldásként az esedékes nyugdíjemelés mértékéből 5%-ot a betegbiztosítás számlájára utalhatnának. Mivel az egészségbiztosítás anyagi forrásaiban állandó hiány mutatkozik, a nyugdíjasok hozzájárulásával lélegzethez jutna a krónikusan alulfinanszírozott egészségügy.

A nyugdíjasok

gyakrabban szorulnak orvosi ellátásra, így hálapénz terén is ők képezik a legérintettebb korcsoportot. Annak tudatában viszont, hogy ezáltal teljesen megszűnne az orvosi hálapénz, az érintett nyugdíjasok többsége bizonyára nem berzenkedne a nyugdíjukat érintő 5%-os egészségbiztosítás levonása ellen sem. Pszichésen is meghozná gyümölcsét, ha a jóval magasabb szinten élő orvosok dotálása helyett hivatalosan vállalnának részt az egészségügy újkori reformjában, ami csökkenthetné bennük az eltartott érzést és visszaadná önbizalmukat. A tény, hogy soha senkinek nem kellene többé a levont betegbiztosításon túl orvosra gyűjteni vagy költeni, és azon sem kellene aggódni, elég-e egyáltalán, feltehetőleg meg is nyugtatná a kedélyeket. Korcsoporttól függetlenül mindenki nyugodtabban tekinthetne egy váratlan betegség elé is, mivel nem vinné csődbe a családokat sem az elődök, sem az utódok betegsége vagy kórházi kezelése, ha hálapénzt sem adni, sem elfogadni nem lehet.

A hálapénz eltörlése nemcsak a magukat mellőzöttnek érző nyugdíjasok áldozatos anyagi hozzájárulástól sem visszariadó feledhetetlen érdeme és a társadalom jólfelfogott érdeke lenne, hanem a közügyek felelős képviseletét is jelentené. Amelyik kormány törvénybe iktatja, történelmet fog írni. Külpolitikai hasznáról nem is beszélve: ha az egészségügy hivatalosan elismert és elviselt korrupcióját megszüntetnék, az ország besorolása a balkáni szintről egy csapásra az európai átlaghoz közelítene. Az országok megítélésében a korrupciós lista szerinti besorolásnak komoly szerepe van, így ezen intézkedés pozitív hatása hatalmas előrelépést jelentene. Nemcsak a listán, a világgazdaság aktív szereplőin keresztül a köztudatban is. Kell ennél több?

Az államkassza

is jól járna a megemelt orvosi fizetésekkel, mert milliárdos nagyságrendű áttekinthetetlen, adózatlan jövedelmek válnának láthatóvá, adózottá, az állami bevételeknél kalkulálható tényezővé. Bőven fedezné a nyugdíjasok betegbiztosításából központi átvállalásra kerülő 5%-os részt, talán még többet is. Az orvosok pedig a foglalkozási területüktől függetlenül, pénzügyi manőverek nélkül is rentábilis és rendszeres havi jövedelemmel számolhatnának. Anyagi előnytől függetlenül, önérdektől nem vezérelve, teljes munkaidejükben a gyógykezeléssel foglalkozhatnának, nem egy drágább gyógymódra vagy kevésbé indokolt műtéti beavatkozásra való rábeszéléssel, illetve meggyőzéssel telne az idejük. A kellően felvilágosított beteg a gyógyításban partner, aktív résztvevő lenne, nem pedig a számára félig sem tisztázott, esetleg kínzásnak vélt különféle műveletek kényszerűelviselője. Eleve több idő jutna a gyógyítást és a gyógyulást nagymértékben elősegítő orvos-beteg közötti kapcsolatra, tanácsadásra, sőt a gyógymód kipróbálását követő tapasztalatok megbeszélésére is. Ha a fentiek megvalósulnának, még egy hallatlanul nagy előnnyel bírna: előtérbe kerülne az egészségügyi ellátás, a gyógykezelés világszerte szolgáltatásnak minősülő jellege, szükségszerűen magával hozva ezen szemlélet hazai meghonosítását. Ez önmagában is pozitív változást jelentene.

Ha az orvosokat és a betegeket nemcsak a társadalom tagjaként tekintenék felnőttnek, hanem jövedelmüktől, pénztárcájuktól függetlenül, az egészségügyben is felnőttként kezelnék, mindenki megmenekülne a legnagyobb kíntól: a kiszolgáltatottság érzésétől. Biztosan rengetegen lennének hálásak érte.

A hálapénz privilégiuma

a pártállam múltbéli bástyáinak bebetonozott utolsó maradványa. Megérett a felszámolásra, mivel az európai normákkal teljesen összeegyeztethetetlen az országos méretű korrupció melletti kiállást érdekvédelemnek tekinteni. Vajon a fenntartása mellett állást foglalók gondolnak-e arra, mennyire idejétmúlt nézőpont megtartásáért kardoskodnak? A helyzeti előny kiiktatásával elismerten is befejezést nyerhetne a rendszerváltozás: újabb ok a fellélegzésre. Ha a szemléletváltozás és a megfelelő anyagi háttér együttesen az orvosi hálapénz törvényes tilalmát eredményezné, megszűnne az általa gerjesztett egzisztenciális félelem fő forrása is. Hatására érezhetően javulna a közhangulat, az egyénekre pozitív hatást gyakorolna a hálapénzek felszámolását követő egészségesebb társadalom. A „hálapénz exitje“ utáni élet nemcsak az egészségügyi kiadásokra lenne jó hatással, hanem a páciensek egészségére és közérzetére is. Egy tisztább közélet és egészségesebb társadalom megteremtése érdekében a határozott, bátor kiállás és a felvilágosításba fektetett energia szintén hamarosan megtérülne. Nem kizárt, hogy a tenni akarás méltánylásaként a hálátlan hálapénz téma helyét a felső szintről jövő megoldás jóleső tudomásul vétele töltené be.

Ha az akarat nem fog hiányozni a kórosan elterjedt korrupció felszámolásához és a közélet jogorvoslattal történő megtisztításához, az is megeshet, hogy a hatásfok nélküli terápiás kísérleteket követő radikális, törvényes beavatkozást túl nem élő hálapénz tartósan hálás téma lesz. Következetes végrehajtással netán még a hálához is köze lehet... Legyen szerencsénk!

 

HÁLA-PÉNZ? MÍTOSZ ÉS VALÓSÁG

Dátum: Február 09, hétfő, 10:00:11

Téma: Egészségügyi rendszer-kérdések

„A hálapénz koncepció feltételezi, hogy az orvosnak a kezelés befejezése után, utólag adott pénz a hála önkéntes kifejezése, amelyet a beteg érez azért, mert meggyógyították. Ha ez így van, akkor a paraszolvencia olyan ajándéknak, adománynak tekinthető, amelynek egyrészt semmilyen befolyása sincs a nyújtott szolgáltatás mennyiségére vagy minőségére, másrészt pedig azok akik adják nem vállalnak olyan anyagi terhet, amely veszélyeztetné létfenntartásukat, ebből következően pedig nem válik az egészségügyi szolgáltatások igénybevételének vélt vagy valós akadályává. Ezzel szemben, ha a paraszolvencia inkább szolgáltatásért fizetett díjnak tekinthető, akkor súlyosan sérülhet nemcsak a szolgáltatásokhoz való hozzáférés esélyegyenlősége, hanem a díjfizetésben rejlő ösztönzők alapján romolhat a hatékonyság is, amennyiben az orvosok egyébként felesleges szolgáltatásokat is nyújtanak azért, hogy növeljék a paraszolvenciából származó bevételeiket. Annak eldöntése tehát, hogy a paraszolvencia mennyiben tekinthető valójában hálapénznek nemcsak abból a szempontból fontos, hogy mit kell tenni annak megszűntetéséért, hanem azért is, hogy kell-e egyáltalán valamit tenni.„

Dr. Gaál Péter többéves kutatásának eredményeiről ad rövid ismertetést az AKS OnLine olvasóinak, az utóbbi hetekben fellángoló sajtóviták apropóján. A Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző központjának munkatársa Angliában védi meg tudományos értekezését a közeljövőben. Az írás merészen tömör és következtetésében határozott. A kutatás részleteire, a módszertani kérdésekre az AKS OnLine hamarosan visszavárja a szerzőt. (AKS-OnLine)

Talán nem a legszerencsésebb egy sokéves kutatómunka legfontosabb eredményeiről egy indulatokkal erősen átitatott vita kellős közepén beszámolni, éppen azért, mert nagy a kockázata annak, hogy a kutatási eredményeket elfogultan értékelik, a kutatót pedig megbélyegzik. A ’hálapénz.hu’ generálta országos, sőt határokon is túlnyúló polémia a magyar egészségügy ’ismeretlen ismerősét’ azonban úgy hozta újra reflektorfénybe, hogy a régi reflexek, a megszokott sablonok mellett kirajzolódni látszanak a probléma megoldásának körvonalai. Ha pedig ez utóbbi megoldás-vezérelt elszántság tényleg megvan az érdekeltek legalább egy részében, akkor a kutató sem maradhat néma. Ennek az írásnak nyíltan vállalt célja, hogy erősítse azokat a megnyilvánulásokat, amelyek a kirobbant vitát a bűnbakkeresés, az indulatgerjesztés, az egymásnak-ugrasztás helyett a megoldás-keresés lehetőségének tekintik: egy olyan probléma rendezésének első lépéseként, ahol a sokat hangoztatott nemzeti konszenzus nem egyszerűen ’jó ha van’, hanem elengedhetetlen.

Kétségtelen, hogy a hálapénz olyan téma, amellyel könnyen egymás ellen lehet fordítani a betegeket az orvosokkal, vagy éppen az egészségügyi dolgozókat a kormányzattal. A közvéleménnyel könnyen meg lehet gyűlöltetni a mesés jövedelmeket adózatlanul zsebbe vágó, gátlástalan nőgyógyászt vagy a műtéteket pénzért áruló sebészt. A jelenség ilyenfajta leegyszerűsítése azonban nem pusztán félrevezető, hanem kifejezetten káros, mert tovább mélyíti azt a bizalmi szakadékot, amelynek áthidalása – a bizalom helyreállítása – nélkül a hálapénz felszámolása csak illúzió marad. A gyanakvás légkörének erősítése azért sem szerencsés, mert az EU-hoz való csatlakozásunk küszében nem tudhatjuk, hogy a többséget alkotó, sok esetben tényleg lehetetlen körülmények között erején, felül teljesítő orvosok közül – akik mellesleg ezekről a mesés jövedelmekről csak hallomásból tudnak – hánynak lesz ez az igaztalan és méltatlan ellenségkép az utolsó lökés ahhoz, hogy éljen a csatlakozás nyújtotta külföldi munkavállalás lehetőségével. Az általánosításokat ugyanis az emberek a legritkább esetben értékelik a különbségtétel bölcsességével, miközben abban a hamis hitben ringatják magukat, hogy ’nekem semmi felelősségem nincs a kialakult helyzetben’. A ’rideg’ valóság ezzel szemben az, hogy a paraszolvencia, mint társadalmi jelenség az orvosok, a betegek és a mindenkori kormányzat együttes tevékenységének eredményeképpen, a hálapénz-mítoszban megtestesülő hallgatólagos ’megegyezés’ leple alatt fejlődött azzá, ami.

Nagyon érdekes és elgondolkodtató, hogy a hálapénz, mennyire szerves részévé vált a jelenség értelmezésének, és hogy magához a fogalomhoz, milyen megdöbbentő csökönyösséggel ragaszkodnak mind a betegek, mind az orvosok, mind pedig a kormányzat. Pedig a hálapénzzel foglalkozó kutatók többsége számtalan, elsősorban elméleti okfejtésekre alapuló tanulmányban mutatatta be, hogy hálapénz, a fogalom klasszikus értelmezésében, tulajdonképpen nem létezik. Többen is rámutatattak például arra, hogy az ’előzetesen’, illetve az ’utólagosan’ általánosságban nagyon nehezen értelmezhető az egészségügyben, a háziorvosi ellátás esetében pedig minden alapot nélkülöz az ilyenfajta megkülönböztetés. Kutatási munkám kezdetén engem is meggyőztek az érvek és az ezekből levont következtetések, amelyek a paraszolvencia kulturális eredetét elvetve, az állam-szocialista egészségügyi rendszer kudarcaira vezették vissza a jelenség kialakulását Magyarországon. Bár a pathomechanizmust egyetlen kutató sem ragadta meg a maga teljességében, mindenki értékes részmotívumokkal gazdagította a hiányhelyzet kialakulásának okait. Úgy tűnt, hogy a téma elemzéséhez később csatlakozó fiatal kutató számára nem marad más feladat, minthogy összegezze, rendszerezze a már leírtakat, a hiányzó elemek pótlásával kiegészítse a képet és ennek alapján bemutassa a jelenség felszámolásának lehetőségeit.

Úgy gondolkodtam, hogy a paraszolvencia a betegek válaszreakciója arra a hiányhelyzetre, amelyet a sajátosan szervezett állam-szocialista egészségügyi rendszer termelt ki. Bár a hiány kialakulásának számos keresleti, illetve kínálati oldali összetevőjét sorolták fel a kutatók, a legérdekesebb ezek közül az alacsony bérezés szerepe. A kis fizetés ugyanis önmagában is előidézhet hiányt azáltal, hogy az orvos visszafogja a teljesítményét (’ezért a pénzért nem várható el, hogy teljes erőbedobással dolgozzam’), vagy mivel kénytelen mellékállásokat vállalni túlhajtja magát és így bizalmatlanná teszi a beteget az általa nyújtott szolgáltatás megfelelőségét illetően (’biztos lehetek benne, hogy ez az agyonstrapált orvos azt nyújtja nekem, amire szükségem lenne?’). Én ezt azzal egészítettem ki, hogy az egészségügy sajátosságaiból adódóan – nevezetesen, hogy a beteg nincs birtokában annak a tudásnak, azoknak az információknak, amellyel képet alkothatna az őt gyógyító orvos munkájának színvonaláról – az alacsony fizetés teljesítmény-visszafogás, illetve túlhajtottság nélkül is bizalomromboló tényezővé válhat (’reális azt feltételezni, hogy ez a rosszul fizetett orvos mindent meg fog tenni a gyógyulásom érdekében?’). A hiánynak tehát nem kell valóságosnak lennie ahhoz, hogy paraszolvenciaindukáló tényezővé váljon, elégséges a bizalmi tőke eróziója is. Ebben pedig az állam-szocialista rendszer az orvosi fizetésektől függetlenül is nagyot alkotott, helyesebben rombolt. A mindenkinek egyformán járó, magas színvonalú ellátás ígérete és a valóság közötti feszülő ellentét minden bizonnyal nem segítette az emberek rendszerbe vetett bizalmának erősödését, és más lehetőség nem lévén kénytelenek voltak a zsebükbe nyúlni ahhoz, hogy biztosítva érezzék azt, amit a rendszer csak a szólamok formájában tudott nyújtani. A betegek és az orvosok tehát csak alkalmazkodtak a kialakult helyzethez, azáltal, hogy a saját maguk szintjén átértékelték a deklarált, de nem teljesített hivatalos jogosultságokat a mindenre kiterjedő, magas színvonalú ellátásra, illetve a tisztességes munkáért járó tisztességes fizetésre. A hivatalos jogosultság mellett kialakult a jogosultságok egy új, íratlan rendszere ahol a beteg, felmérve, hogy ’alaphelyzetben’ mire számíthat, azért is fizetett, amit elvben meg kellett volna kapnia, az orvos pedig, felmérve, hogy az ’alapfizetéséért’ mi várható el cserébe, azért is elvárta a pénzt, amit elvben a hivatalos fizetéséért is nyújtania kellett volna. Ennek a természetesen jelentősen leegyszerűsített gondolatmenetnek az alapján a kérdés megoldása kézenfekvő. Le kell tapogatni ezeket a ténylegesen megvalósult jogosultságokat és a deklarált (hivatalos) jogosultságokat ezekhez kell igazítani.

Az empirikus kutatások eredményei azonban azt mutatták, hogy nem is olyan egyszerű a ’hálapénz’ koncepciót lesöpörni az asztalról. Szinte kivétel nélkül minden kérdőíves felmérésben a betegek döntő többsége azt mondta, hogy hálából adott pénzt orvosának. Legalább is arra a kérdésre, hogy ’miért adott?’, azt válaszolta, hogy ’hálából’. De miért is van olyan óriási jelentősége annak, hogy a paraszolvencia döntő többsége talán mégis inkább ’hálapénz’, nem pedig a jobb ellátás reményében (esetleg eredményeképpen) fizetett ’díj’?

A hálapénz koncepció feltételezi, hogy az orvosnak a kezelés befejezése után, utólag adott pénz a hála önkéntes kifejezése, amelyet a beteg érez azért, mert meggyógyították. Ha ez így van, akkor a paraszolvencia olyan ajándéknak, adománynak tekinthető, amelynek egyrészt semmilyen befolyása sincs a nyújtott szolgáltatás mennyiségére vagy minőségére, másrészt pedig azok akik adják nem vállalnak olyan anyagi terhet, amely veszélyeztetné létfenntartásukat, ebből következően pedig nem válik az egészségügyi szolgáltatások igénybevételének vélt vagy valós akadályává. Ezzel szemben ha a paraszolvencia inkább szolgáltatásért fizetett díjnak tekinthető, akkor súlyosan sérülhet nemcsak a szolgáltatásokhoz való hozzáférés esélyegyenlősége, hanem a díjfizetésben rejlő ösztönzők alapján romolhat a hatékonyság is, amennyiben az orvosok egyébként felesleges szolgáltatásokat is nyújtanak azért, hogy növeljék a paraszolvenciából származó bevételeiket. Annak eldöntése tehát, hogy a paraszolvencia mennyiben tekinthető valójában hálapénznek nemcsak abból a szempontból fontos, hogy mit kell tenni annak megszűntetéséért, hanem azért is, hogy kell-e egyáltalán valamit tenni.

Ezek alapján elkerülhetetlen volt annak tisztázása, hogy a felmérésekben nyert motivációs adatok mennyire utalnak tényleges hála-ajándékra. Bár az általam, egy közepes nagyságú város háztartásai körében végzett kérdőíves vizsgálat is megerősíteni látszott a korábbi felmérések eredményeit, amennyiben a betegek többsége a hálát, a megszokást, vagy e kettő kombinációját jelölte meg a pénzadás mozgatórugójaként, az adatok részletesebb elemzése azt mutatta, hogy bizonyos esetekben ezek a válaszok nem konzisztensek a pénzadás egyéb körülményeivel. Például azért, mert a beteg kifejezetten elégedetlen volt a nyújtott szolgáltatással.

A potenciális ellentmondások részletes feltárását a felmérést követő kötetlen mélyinterjúk keretében végeztem el. A részletes beszélgetésekből egyértelműen kiderült, hogy azoknál a válaszadóknál is, akik a felmérésben feltett kérdésre válaszolva a hálát, vagy a megszokást jelölték meg motivációs tényezőként, a ’hálapénzadás’ körülményeinek alapos vizsgálata során a kényszer számos formában tetten érhető. Például, a betegek magától értődőnek tekintik, hogy a választott orvosnak ’jár’ valamekkora juttatás, sőt bizonyos estekben a beteg úgy érzi akkor is adnia kell, ha az orvos a ’szokásosnál’ kedvesebb, vagy több figyelmet tanúsít. Ezeknek az eredményeknek az alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a ’hálapénz’ a legritkább esetben tekinthető a klasszikus értelemben vett hála megnyilvánulásának, így a hála elmélet érvényessége nem pusztán teoretikus, hanem empirikus alapon is erősen megkérdőjelezhető.

A hálapénz, tehát nem más, mint egy mítosz, amelynek egyetlen szerepe, hogy elfogadhatóvá tegyen valamit, ami nem elfogadható. Ennek (f)elismerése az első lépés ahhoz, hogy a probléma megoldására érdemi javaslatok szülessenek és azok előbb-utóbb meg is valósuljanak.

A paraszolvencia fajtái: Gordiusz idézete, szerző neve nincs feltüntetve.

Bár a paraszolvencia számtalan módon csoportosítható, de alapvetően két nagy csoportra sorolható:

előny nélkül adott paraszolvencia

 előnyért adott paraszolvencia

1. Az előny nélkül adott paraszolvencia

Az előny nélkül adott paraszolvencia három nagy csoportba sorolható. Bár a kategória-határok természetesen összemosódnak , de a mögöttes motivációk illetve a beteget érintő konzekvenciák markáns különbsége indokolja a megkülönböztetést.

1.1 A hálapénz

A tényleges, valós hálapénz esetében a beteg valamilyen olyan, az orvos személyiségéből fakadó előnyt (kedvességet, mosolyt, odafigyelést, panaszainak empatikus meghallgatást, stb.) kap (tehát nem vásárol!!!), amely soha, semmilyen rendszerben nem tehető taxatívvá. Ezért a nem kvantifikálható többletért a beteg utólag kifejezi háláját , ajándékban , vagy ennek praktikus, univerzális formájában :  csak készpénzben. Ez ( lenne ) a hálapénz. Ebből fakad , hogy a hálapénz: utólagos lehet, mértéke az orvos által nem szabható meg, ellenében maximum nyugta adható, számla nem , mert nincs , és nem is lehet szerződés a dolog mögött.

1.2 Szokásból adott paraszolvencia

Ez a típus azzal analóg, mint amikor az étteremben a normál, problémamentes felszolgálás után szokásból (mert úgy illik, mert tudom, hogy a pincérek bérébe ez bele van kalkulálva, stb.) adunk szokásos mértékű borravalót. Jogilag ezt is a hálapénz csoportjába lehet/kell sorolnunk, és számla itt sem adható, hiszen többletszolgáltatás, ami a számlán feltüntethető: nincs. A fentiekből következik, hogy kérni, és ezért a mértékét meghatározni sem szabad.

1.3 Hátrány elkerülése miatt adott paraszolvencia

A paraszolvencia egyik legcsúnyább , de a véltnél elterjedtebb formája. Az analógia : ha naponta kénytelen vagyok járni egy étterembe , akkor lehet , hogy nemcsak azért adok borravalót , mert minden rendben volt , hanem akkor is adok , ha koszos az aposz, várnom kellett és kelletlen a pincér , mert attól félek (joggal, vagy ok nélkül), hogy ha nem adok , akkor kinéznek, és legközelebb nemcsak még többet kell várnom, hanem a levesem is hidegebb lesz. Így inkább adok. Sajnos az egészségügyi paraszolvencia esetében is létező motivátor a fenti mechanizmus: sorra kerülök-e?,  áthúzzák-e az ágyat?, megmosdatják-e , megitatják-e Anyámat?, stb. Sokasodó, és kínos, kínzó, méltatlan, de reális kérdések. A dolog ugyan a kriminalitás körébe sorolható, de nagyon nehezen tetten érhető. Magától értetődő, hogy számla itt sem adható, hiszen többletszolgáltatás, ami a számlán feltüntethető itt sincs.

2. Előny szerzésére irányuló paraszolvencia

2.1 Más kárára előnyt szerző paraszolvencia

A paraszolvencia mindenképpen (nemcsak adójogi és etikai szempontból) leginkább üldözendő formája. Lényege : előny vásárlása olyan korlátozott erőforrások esetében , amikor az előny egészségnyereséggel jár , illetve a szolgáltatás elmaradása egészségkárosodást okoz. Tipikusan ilyen esetek : ki kerüljön művese-ellátásra , megvásárolható-e az átültetésre váró vese , a sugárterápiás besorolás , illetve , hogy a nem sürgős MRI vizsgálat pénzért előrehozható-e sürgős , nagyobb egészségi kockázatokkal járó betegek elé ? Ezekre a kérdésekre csakis kategorikus NEM lehet a válasz , mert ezek a várólisták pénzért sem legálisan , sem paraszolvenciával nem kerülhetők meg. Egyes várólistás esetekben (pl. csípőprotézis) persze át lehet állni egy másik , fizetős sorba, amely rövidebb , de a közfinanszírozású szolgáltatók esetében a lista megkerülése nem engedhető meg . Értelemszerű , hogy miután a paraszolvencia itt semmiképpen nem engedhető meg , sem nyugta , sem számla nem kérhető , vagy adható.

2.2 Más egészségi állapotát nem károsító paraszolvencia

Ebbe a csoportba olyan erőforrás-korlátos ellátások , szolgáltatások tartoznak, amelyek nem befolyásolják érdemben a betegek egészségi állapotát ( pl.: hotelszolgáltatások ), bár a szolgáltatás általában képes pozitívan nem befolyásolni az egészségi állapotot , de a konkrét esetben nem befolyásolja érdemben az adott beteg egészségi állapotát (pl.: altatásban végzett felnőttkori mandulaműtét, roborálók, vagy főorvos választása rutin sérvműtét esetében), vagy az adott ellátás az egészségi állapotot ugyan pozitívan befolyásolja, de az equity és a költséghatékonyság szempontjai miatt közpénzből senkinek nem biztosítható a magas költség, vagy rossz költség-hatékonyság miatt. (Azonos hatású, de méregdrága külföldi gyógyszerek , eltérő anyagok felhasználása , stb. ) Ezeket az ellátásokat, szolgáltatásokat legálisan megvásárolhatóvá kell tenni. Ha ezeket a szolgáltatásokat legálisan ( ráadásul adókedvezménnyel támogatott előtakarékosságból) meg lehet vásárolni , akkor nem fogják feketén, fogyasztóvédelem nélkül megvásárolni. Az ebbe a körbe tartozó főbb csoportok jellemzői:

2.2.1 Hotelszolgáltatás

Bár ez a legálisan megvásárolható szolgáltatások ma is létező – érdemben inkább csak vegetáló – csoportja, ma még inkább a paraszolvencia tárgykörében tárgyalandó. A kiegészítő finanszírozás első és automatikus reflexe a színes tv + fürdőszoba, de az ötletek tolulása itt megáll, így nem is nagyon működik ez a piac. Érdemes végiggondolni, hogy miért.

Elsődleges ok az lehet, hogy miután ez a piac még fejletlen, az intézményi management az osztályvezetők kompetenciájában hagyja az ilyen erőforrások feletti diszpozíciós jogot. Nekik nem érdekük, hogy ezek a kapacitások legálisan elkülönültek legyenek, és a betegek – illetve a biztosítók – legálisan vásárolják meg ezeket a szolgáltatásokat. Ez már intézményi bevétel lenne, míg az ezekből a kapacitásoktól kiszedhető paraszolvencia tisztán magánjövedelem. A gond csak az, hogy nem a főorvos invesztált, hanem a kórház, illetve a tulajdonos…

Ez a szolgáltatás természetesen legálisan, számla ellenében fizetőssé tehető, illetve ma is az. A helyi management felelőssége, hogy ezekkel az eszközökkel éljen is.

2.2.2 Eltérő szakmai tartalom vásárlása

A gyógyítás eltérő technológiái több esetben ugyanolyan eredményesek, de a beteg számára eltérő megterhelést jelentenek, illetve egészen kis (és nem is kellően bizonyított) hatásosság-különbség mellett jelentős többletköltségeket okoznak. Ilyen, pl. az altatásban végzett felnőttkori mandulaműtét. Az életévnyereség tekintetében ez semmivel sem jobb, mint a helyi érzéstelenítésben végzett műtét, de pszichésen kevésbé megterhelő, és főleg sokkal drágább. Ez a szolgáltatás természetesen legálisan, számla ellenében fizetőssé tehető, de a szakmai szabályok, az ellátási csomag pontosítását igényli. A jogi lehetőség adott: az úgynevezett „vizsgálati terápiás rend”-ek alkalmasak az egyes ellátások társadalombiztosítás terhére nyújtandó tartalmának részletes meghatározására.

2.2.3 Humán szolgáltatás vásárlása

(szakmailag nem indokolt orvosválasztás)

A betegek jelentős része ma a kezelőorvos megválasztásáért fizet. A szolgáltatás természetesen legálisan, számla ellenében fizetőssé tehető, de az ellátási szabályok, az ellátási csomag pontosítását igényli, és ennek számos, egyéb kapcsolódó feltétel is van. lényeges annak tisztázása, hogy a betegek orvosválasztásának két nagy csoportja van. az egyik esetben előre, tudatosan választ a betege valamilyen (vélt vagy valós) információ alapján orvost, míg a betegek jelentős része már az intézményben „fogad” orvost, a vélt hátrányok elkerülése végett.

3. Egy más felosztás

A paraszolvencia természetesen egy másik dimenzió mentén is felosztható, és a beteg szempontjából talán ez a meghatározóbb.

A „vízválasztó” csoportok:

 a betegtől kapott (adófizetéssel legalizálható),

 az orvos által kért (kriminalizált) paraszolvencia.

3.1 A betegtől kapott paraszolvencia

A tényleges hálapénz csak ebbe a csoportba tartozik. Elvben ezzel a csoporttal a társadalmi veszélyesség szempontjából nincs gond, de tudnunk kell, hogy milyen vékony a határ, és mekkora az a szürke zóna, amely a „kért” és a „kapott” között húzódik a „ráutaló magatartás” és a hátránytól való félelem miatt.

A rendszer általános tisztázottságával, átláthatóságával, a betegek attitűdváltásával ez csökkenni fog.

3.2 Elvárt, az orvos által kért paraszolvencia

A magyar egészségügy újabb történelmének nem ritka jelensége az, hogy az orvos nemcsak hogy elfogadja a beteg által valamiért adni kívánt paraszolvenciát, de általa meghatározott tarifával előre kéri is.

A cselekmény mindenképpen jogellenes, de társadalmi veszélyessége tekintetében két jól elkülöníthető formája van:

A beteg valamely (vélt) előnytől esik el, ha nem fizet (nem operálja meg a professzor, nem kerül a „tisztaszobába”, nem az általa választott időpontban lesz a műtét, stb.), de az ellátást megkapja.

A beteg a hálapénz elmaradása esetén nemcsak az általa megszerezni kívánt előnytől esik el, de a számára ingyenesen járó OEP finanszírozott ellátáshoz sem jut hozzá. („Megnézem mit tudok tenni a Kedves Mamáért, hátha lesz ágyunk, ha…”, ezt a műtétet csak én végzem, nekem viszont ennyi a tarifám…”, stb.)

Ez a magaratás mindenképpen tűrhetetlen, ellene a jog eszközeivel is mindenképpen küzdeni kell. Lényeges szempont, hogy ezt nemcsak a betegek érdekében, de a tisztességes többség érdekében is…

Célkitűzések

A paraszolvencia , mint láttuk , igen eltérő jelenségeket , motivációkat , mechanizmusokat takar , és ezeknek a jelenségeknek eltérő a társadalmi veszélyessége is.

A tényleges hálapénz ellen nem érdemes küzdeni, mert a direkt eszközök (béremelés vagy szigor) hatástalanok, és konszolidált körülmények között ( társadalmilag elfogadott bérezés és számon kérhető , standardizált minőségű ellátások , tisztázott finanszírozási viszonyok, megerősödött másodlagos biztosítási piac) a hálapénz mértéke a figyelmesség kifejezésének szintjére esik , és valóban a hála kívánatos , gazdasági jelentőség nélküli velejárója lesz.

A szokásból adott – tévesen hálapénznek hívott – paraszolvenciát célszerű kiszorítani a rendszerből , és itt is a fenti eszközök (társadalmilag elfogadott bérezés és számon kérhető, standardizált minőségű ellátások, tisztázott finanszírozási viszonyok, megerősödött másodlagos biztosítási piac) jelentik a megoldást.

Igen nagy problémát jelent a vélt hátrány elkerüléséért adott paraszolvencia , és ez az a kategória , amely legkevésbé tetten-érhető , bizonyítható. Visszaszorítása komoly célkitűzés, de csak az általános körülmények javulásától , számon kérhető viszonyoktól , a szolgáltatói verseny kialakulásától várható eredmény.

A más kárára előnyt szerző paraszolvencia ellen a törvény szigorával kell fellépni , mind az adó , mind az elfogadó oldaláról.

A más egészségi állapotát nem károsító paraszolvenciát legális piac kialakításával kell felszámolni, de addig is kriminális cselekménynek kell azt tekinteni , ha a beteg azért nem kapja meg a számára járó ellátást , mert nem akar illegálisan , paraszolvenciáért kiegészítő szolgáltatást vásárolni.

Lehetséges javítási technikák

Mint láttuk, a paraszolvencia jelensége mind megjelenési formáját , mind az okokat tekintve igen nagy változatosságot mutat , ezért a paraszolvencia megszűntetése ( csökkentése ) is csak különböző eszközökkel , illetve sokszor ezek együttes alkalmazásával lehet eredményes.

A paraszolvencia elleni küzdelemnek vannak közhelyszerű , és vannak nem eléggé „kibeszélt”, de oki terápiát nyújtó eszközei. Célszerű ezeket az eszközöket számba venni és röviden elemezni.

1. béremelés

Ez az első reflex, és kis túlzással a „szakma” egyetlen – és sajnos kizárólagos – válasza a problémára. Alaptételként kimondható , hogy a béremelés , a szakma presztízsének megfelelő bérezés a társadalmi béke , a méltányosság oldaláról politikai szinten elengedhetetlen feltétele a paraszolvencia megszűntetésének , de a kérdés önmagában béremeléssel nem rendezhető.

Ennek érvei a következők:

 más az ok , így más a terápia is. A beteg paraszolvenciaként a legtöbb esetben nem hálapénzt ad , hanem hiány pótlását (pl.: emberséges bánásmód ), vagy előnyt ( jobb hotel-körülmények, az általa jobbnak ítélt orvos megválasztása, stb. ) vagy kényelmet ( általa megválasztott időpont ) vásárol.

Ezek a „vásárlások” jogilag ma a szürke, vagy fekete gazdaságba tartoznak. Általános az a tapasztalat, hogy a szürke vagy fekete gazdaság a tisztviselők megfizetésével nem szűntethető meg (lásd a banki hitelbírálatok a ’90-es évek első felében), csak akkor, ha vagy a hiány szűnik meg (lásd a Trabant-kiutalások kenőpénzét), vagy a folyamatok tisztázottsága, átláthatósága miatt az ügyintézőnek nincs ráhatása az ügy kimenetelére. Ezek a tényezők (a hiány, a szabályozatlanság, az előny vásárlására törekvő lakossági attitűd) a meghatározók a paraszolvencia fenntartásában, és ezek a tényezők függetlenek az orvosi bérezéstől. Tehát a paraszolvencia alapvető kiváltó oka nem az alacsony bérezés, így a problémát a béremelés önmagában nem oldhatja meg.

2. Szigor

Szintén feltétlen reflex, de a korrupció (és a paraszolvencia jelentős rész ide tartozik) ellen CSAK szigorral még sehol nem értek el tartós eredményt. Történeti példák bizonyítják, hogy legtöbbször az elvárt megoldás (béremelés + szigor) együttesen sem hoz érdemi eredményt, mert ha a paraszolvencia adásának beteg-oldali okait nem szüntetjük meg, akkor nem reális elvárás az, hogy a szakma majd ellenáll a betegoldali nyomásnak.

3. Nyíltság, átlátható szakmai szabályok

Az egészségügy finanszírozásának bonyolult szabályai nem könnyen átláthatók, és a betegek való-ban nem feltétlenül vannak tisztában a lehetőségeikkel , jogaikkal.

Ehhez egyrészt egyszerűbb , átláthatóbb szakmai és eljárási szabályok kellenek. Szintén lényeges a költségtudatosság kialakítása: a betegeknek meg kell kapniuk a tájékoztatást arról , hogy mibe került az ellátásuk. Lényeges szempont, hogy a szakmai szabályok tisztázása , a protokoll szerinti igénybevétel és ellátás, a minőségbiztosítás csökkenti az ellátás befolyásolhatóságát, ezzel a paraszolvencia létjogosultságát.

A szabályok az eljárásrendek és az ellenőrzés megerősítésének van mégy egy sürgető oka. Az erőforrások szűkössége egyre elterjedtebbé teszi a sorolás intézményét az egészségügyben, és az ellen , hogy a későbbiekben bizonyosan terjedő várólisták ne legyenek a feketepiac újabb gerjesztői , csak a megfelelő és nyílt szakmai szabályok , eljárásrendek adhatnak garanciát.

4. Az egyén választásához kötött szolgáltatások legális megvásárolhatósága

Ebbe a csoportba természetesen kizárólag olyan előnyök, szolgáltatások tartozhatnak, amelyek más kárát nem okozzák, azaz nem befolyásolják más beteg gyógyítását.

A legális piac kialakulásához – mint mindenütt – két dologra van szükség. Fizetőképes keresletre, és megvásárolható termékre (szolgáltatásra).

Meg kell teremteni a legálisan megvásárolható szolgáltatások piacát. Ez az a terület, amelyen sürgősen rendet kellene tenni , és erre most megvan egyfajta társadalmi nyitottság.

A számla nélkül (tehát illegálisan) vásárolt többletszolgáltatás semmiképpen sem jogszerű, hiszen vagy más tulajdonában levő erőforrást (kórházi tulajdonú emelt szintű hotel-részleg, stb.) árul saját zsebe valaki, és így nemcsak illegális jövedelemre tesz szert, de jogtalan előnyt is élvez,

 vagy saját munkáját adja el illegális körülmények között (azaz az éjjel bemenő szülész munkajogilag nem hálapénzt kap, hanem fekete munkát végez).

Be kell látni, és a társadalommal el kell fogadtatni, hogy tartalommal kell megtölteni azt az alapvető kijelentést , hogy a társadalombiztosítás csak a szükségletek kielégítésére tehet ígéretet, az igények kielégítésére nem. Vagyis: el kell fogadni, hogy vannak a közfinanszírozás terhére nem finanszírozható , mások egészégét nem veszélyeztető előnyök , amelyek megvásárlását legálissá kell tenni.

Ehhez a demagógiától , rossz reflexeinktől, kliséinktől lefosztott tiszta beszédre van szükség. Mert ezek az igények ma is kielégül(het)nek, hiszen egyrészt ilyen előnyvásárlásokat fed a paraszolvencia jelentős része, másrészt a Telki kórházban ( a szót nem konkrét intézményként, hanem gyűjtőfogalomként használva ) mindez ma is megvásárolható. De igen magas áron , és igen kevesek számára. Ráadásul ez a legálisan elköltött pénz a közszolgáltatások elől elvész , és egy második ellátórendszert alakít ki. Az, amitől a reformok kapcsán legjobban félünk, az egészségügy kettészakadása itt van a szemünk előtt, és beavatkozás nélkül valóban megtörténik: a gazdagabbak számára egy másik, fizetős ellátórendszer fog kialakulni, és ennek szolgáltatásai valóban minden értelemben zárva lesznek a szegények elől.

Ezért mind a paraszolvenciamentes egészségügy kialakítása szempontjából, mind a közfinanszírozású egészségügy – és így az egészségügyi rendszer igazságossága – szempontjából tisztább helyzet kimondani azt, hogy egyes, a beteg választásából fakadó többletszolgáltatást nem lehet a járulékokból fizetni. Ezért az ellátást magát (pl.: a szülés levezetését, az ehhez kapcsolódó vizsgálatokat, kórházi ellátást) a társadalombiztosításnak kell fizetnie, de ha ez vagy a kórház részéről jelent különleges erőforrás igénybevételét (papás-mamás együttszülés, stb.), vagy orvosi többletmunkát igényel (az adott időben oda be nem osztott orvos közreműködése), akkor ezt ki kell fizetnie. Ez a rendszer felfogható egy co-payment rendszernek, de ez sem pontos: a beteg térítésmentesen megkapja a járulékáért azt, ami a társadalombiztosítás szabályai szerint neki jár, és csak az általa kívánt többletet fizeti meg. Nagyon fontos: a klasszikus co-paymenttel ellentétben itt a beteg akkor is megkapja a neki járó, társadalombiztosítás által finanszírozott szolgáltatásokat, ha nem fizet kiegészítő díjat.

A fentiek alapján legálisan megvásárolhatóvá kell tenni a hotelszolgáltatás mellett az orvosválasztás egyes eseteit is.

Ennek ma megvan az esélye, mert:

a napjainkban folyó társadalmi vita bizonyítja, hogy mind a lakosság, mind az orvos-társadalom jobban szeretne egy tisztázott viszonyokon alapuló rendszert,

A konstrukció működőképessége érdemében meg kell vizsgálni azon lehetőségeket, amelyek az így keletkezett orvosi jövedelmek közterheit (adójogilag nem egyedi konstrukcióban) egy olyan, társadalmilag is elfogadható szintre csökkentik, amely mellett az orvosoknak is érdeke a legalizálás, a számlaadás.

5 Az intézményi management megerősítése, az intézményi átalakulás elősegítése

A tapasztalások azt mutatják, hogy azokban az intézményekben, intézményrészekben, ahol erősebb a tulajdonosi érdekeltség, illetve magán-tulajdonban működnek, alacsonyabb a paraszolvencia szerepe. Ez bizonyos ellátási típusoknál magyarázható a szakma jellegével, illetve hagyományosan hálapénz nélküli tradícióival (labor, rtg., patológia), de igaz ez olyan területre is, ahol egyébként minden más körülmény arra predisponál, hogy nem csak elfogadják, de kérjék is a paraszolvenciát: pl. művese.

Azt is látni kell, hogy bár ezeken a területeken a magánszolgáltatók által fizetett átlagjövedelem valóban meghaladja az egészségügy átlagos bérszínvonalát, ez a bér korántsem olyan magas, mint amire a MOK hivatkozik, hogy szükséges lenne a hálapénz megszűntetésére. Hasonló állítható a magánfinanszírozású szolgáltatókról is: a magánklinikákon ismeretlen a paraszolvencia, pedig az alkalmazott orvosok bére ott is alacsonyabb, mint a MOK által deklarált küszöb.

Ennek oka elsődlegesen az, hogy a tulajdonos/management érdekeit súlyosan sérti az intézményi célokat hátráltató, a management eredményeit rontó „maszekolás”, valamint tisztában vannak a hálapénz-nélküliség marketing értékével, amely megint csak visszaigazolja a társadalmi igényt a tiszta, egyértelmű, átlátható szerződéses viszonyok iránt.

Az okok között sejthető, hogy a magánintézmények munkájára nagyobb arányban jellemző az akkreditált, protokollszerű működés, a zárt, ellenőrizhető, reprodukálható gyógyítási technológia, ami szintén a hálapénz ellen hat.

Tehát az intézményi átalakítás támogatása, a privatizáció segítése nemcsak az egészségügyi szerkezet átalakítása, a tőkehiány pótlása miatt érdeke az egészségügyi kormányzatnak, de ez a folyamat egyúttal támogatja a hálapénz visszaszorítását is.

6 A betegek-attitűd megváltoztatása

A legkevésbé kitárgyalt, de talán legfontosabb szempont. Ahhoz, hogy a hálapénz érdemben csökkenjen, meg kell változnia a betegek attitűdjének is. Leegyszerűsítve: „Amíg van aki adja, mindig lesz, aki elfogadja”. Bár ma már valós helyzet, hogy az orvos nemcsak várja, hanem kéri a parát, mégis a beteg adja, és ez tartja fenn ezzel a rendszert. Társadalmi jelenség, és ezért megszüntetni is csak a társadalom, a betegek tudják. Ha nekik már nem jó ez így, és tömegesen nyilvánítják ki tettekben is, hogy változtatni akarnak ezen, akkor várható tényleges változás. A Kormány, a szakmapolitika csak segíteni tud ebben, feltételeket tud megteremteni, de amíg a betegek nem akarnak ezen változtatni (pontosabban: amíg nem hiszek el, hogy érdemes és lehet ezen változtatni), addig áttörés nem várható.

Ehhez a közgondolkodás átfogó változása szükséges:

 A betegeknek el kell fogadniuk, hogy nemcsak az egészségük rongálása, de néha a helyreállítása is pénzbe kerül. Vagyis nincs ingyenes ellátás, csak térítés-mentes, azaz valakinek mindenért fizetnie kell. (És ez a fizető jellemző esetben a járulékfizetők és az állam, és sokkal többet fizet helyettük, mint ezt gondolnánk.)

 A betegeknek az egészségügyben is fel kell ismerniük azt, hogy nagyobb biztonságot jelent a számla szerinti legális szolgáltatásvásárlás, mert ahhoz fogyasztóvédelem, „garancia”, számonkérhetőség, (vagy legalábbis elvárhatóság) kapcsolódik.

 A betegekben csökkenteni kell a kiszolgáltatottság érzést, és el kell érni, hogy abban az esetben ha úgy érzik, követelik tőlük a hálapénzt, és ennek hiányában nem kapják meg a nekik járó ellátást, forduljanak a betegjogi képviseleti rendszerhez. Ebben meg kell találni a közalapítvány markáns szerepét.

El kell hitetni, hogy lehet, érdemes másként, vannak alternatívák, létezik szolgáltatói verseny az egészségügyben is.

Meg kell erősödnie a költségtudatosságnak a társadalombiztosítási ellátások tekintetében is. A társadalombiztosítás nem rajtunk kívül zajló dolog: a mi pénzünkből nekünk fizetnek ellátásokat belőle. A betegeknek szembesülnie kell azzal, hogy mennyibe kerül az ellátásuk, hogy ennek árát a társadalombiztosítás a szolgáltatónak megfizette. Ennek alkalmas eszköze a meghirdetett „betegszámla” rendszer, ahol a beteg az a zárójelentéssel, az ambuláns lappal együtt megkapja azt is, hogy mennyit fizet ezután a szolgáltatónak az egészségbiztosítás.

Lényeges annak tisztázása, hogy a fenti alternatívák nem egymást kizáró, vagy konkuráló lehetőségek, hatásuk inkább szinergista, azaz az eszközök együttes alkalmazására van szükség.

V. Összegzés

A paraszolvencia komplex társadalmi jelenség, és megoldása is csak a társadalom evolúciós folyamatai kapcsán lehetséges. Az 50 éves problémát szigorral, utasítással vagy béremeléssel megszüntetni nem lehet, ehhez a betegek szokásainak, attitűdjének kell megváltoznia, illetve az egészségügy folyamatait, finanszírozási rendszerét kell átláthatóbbá, ellenőrizhetőbbé, élet-közelibbé tenni. Ezért a hálapénz megszűntetésében a Kormány csak segíteni, de deus ex machina módjára beavatkozni, felülről megoldást hozni nem. Ezért fő célja:

 a feltételek megteremtése,

 lakossági szokások, elévárások megváltoztatása

Az elindult társadalmi vita esélyt ad arra, hogy a kérdésben előrelépés történjen. A Hálapénz.hu honlap kapcsán megmutatkozott, hogy van fogadókészség a társadalomban, a betegekben arra, hogy rendet tegyünk, és szabályozott helyzetet alakítsunk ki. A lakossági megnyilvánulásból kiderült, hogy ma már nagyobb a vágy az ellátás biztonsága és a tisztázott viszonyok iránt, a biztonság és a tiszta viszonyok ma már konkuráló értékei a látszat-ingyenességnek. A bevezetett Egészségszámla a 30%-os adókedvezményével megteremtette annak a lehetőségét, hogy e beteg számára nemcsak biztonságosabb, de olcsóbb is, ha hivatalosan fizet és számlát kap, tehát megvan a pénzügyi motiváció a legális viszonyok felé.

Rövidtávon célként kell kitűzni, hogy a hálapénz valóban csak a hála utólagos megnyilvánulása legyen. Ezért szigorúan fel kell lépni a kikényszeríttet hálapénz ellen, illetve ha a beteg nem jut hozzá a neki járó ellátáshoz, ha nem fizet az orvosnak.

Azokon a területeken, ahol hálapénz ürügyén a beteg feketén vásárol többletszolgáltatást, célként kell megjelölni azt, hogy legálisan lehessen hozzájutni azokhoz az előnyökhöz, amelyek nem szükségletből, hanem erre rakódó igényekből fakadnak, és amelyek nem károsítják más egészségét. Mindennek a kereteit úgy célszerű meghatározni, hogy a fizetőképes betegek pénze ne egy második, tisztán forprofit ellátórendszert erősítsen, hanem a közintézményekben lehessen ezt legálisan „elkölteni”.

Fontos azt kimondani és tisztán látni, hogy a szaktárca nem legalizálni akarja a hálapénz-rendszert, hanem megváltoztatni, kiváltani. Tehát nem az a cél, hogy maradjon a hálapénz rendszer, csak adózzanak utána, hanem a hálapénz okainak a megszűntetése a cél, és ebben az elsődleges a hiány megszüntetése – akkor is ha a hiány „csak” a jó szó, az emberség –, illetve a betegek jogos, de a közfinanszírozás terhére nem biztosítható igényeinek a legális kielégítése.

Az ehhez szükséges tevékenységek fő csoportjai:

1. A betegek szokásainak, gondolkodásának átalakítása

Ezért:

Bevezetésre kerül a betegszámla: a betegek megtudják, hogy milyen szolgáltatásokat kaptak, és ez mibe került a társadalombiztosításnak.

Kiépül a „DoktorInfo” rendszert, hogy a betegek megfelelő információt kapjanak az egészségükkel kapcsolatban és az ellátórendszerrel kapcsolatban.

2. Megerősödik a beteg-jogi rendszer

Bevezetésre kerül a zöld szám, a miniszteri telefonos fogadóóra, a betegjogi képviselők látogatása, stb.

 A betegjogok védelme intézményesül a beteg és ellátott-jogi közalapítvány munkájával.

 Megteremtődik a betegelégedettség érdekeltsége a szolgáltatói oldalon: bevezetjük az Év Kórháza, minőségdíj rendszerét.

3. Fokozatosan kialakul annak a lehetősége, hogy a beteg legálisan, számla ellenében, számon kérhetően, „garanciával” vásárolja meg azokat a szolgáltatásokat, amelyeket ma illegálisan vesz meg.

 Ehhez meg kell határozni azokat a szolgáltatásokat, amelyek legálisan megvásárolhatók, és a betegnek nem más kárára biztosítanak előnyt (pl.: a szülést levezető orvos megválasztása)

 A PM-el közösen keresni kell azokat a megoldásokat, amely a tiszta viszonyokhoz méltányos közteherviselést társít.

Budapest, 2004. január

A magántőke szerepvállalását a közfinanszírozott egészségügyi intézményekben két érvvel szokás alátámasztani.

1. Megoldás a súlyos forráshiányra. 2. Javítja az intézmények gazdasági hatékonyságát. Nézzük!

Vajon a forráshiány ma a magyar egészségügy legfontosabb problémája? Nos, ez a rendszer működési zavarának legfontosabb, legakutabb következménye, de semmiképpen sem a fő oka! Nincs fogyasztóvédelem, érdemi szakmai ellenőrzés nélkül használ fel az egészségügy évente közel 2000 milliárd forintot. Az intézményszerkezet átalakítása, a járóbeteg-ellátás fejlesztése, az ágyszám csökkentés nem történt meg, mind súlyosabbak a területi egyenlőtlenségek. A válság összetett, a közbeszéd viszont jószerével kizárólag a következményről, az intézmények pénztelenségéről vesz tudomást. S ami még rosszabb: a politikai pártok kizárólag e probléma, a tünet megoldásáról beszélnek. Ebbe a rendszerbe kizárólag tűzoltó jelleggel szabad - akár állami, akár magán- - pénzt tenni, amíg az alapvető átalakítás nem történik meg. Amíg nem készülnek el az ellátási protokollok, nem épül ki a szolgáltatóktól független külső ellenőrző rendszer, nincs hatékony fogyasztóvédelem, nem szűnik meg a torz intézményszerkezet okozta pazarlás. Különösen veszedelmes olyan érdekcsoportot tulajdonhoz juttatni, amelyik berken belül kerülve maga válhat az átalakítás legfőbb gátjává. (Nehéz elképzelni, hogy egy olyan kórháznál történne radikális ágyszám csökkentés, vagy olyat zárnának be, amelybe előzőleg több százmillió forintot fektettek be.)

Szerintem a kórház-privatizáció egy piramisjátékhoz lenne hasonlatos. Az elsőként privatizált tíz-húsz intézmény gazdaságilag jól járna. A kiváló érdekérvényesítő képességű magántőke eredményesen lobbizna azért, hogy a biztosító olyan új tevékenységeket finanszírozzon a privatizált intézményekben, amelyek nyereséggel láthatók el. Ugyanakkor a nem magánosított intézményekre törvényszerűen kevesebb jutna. (Ez történt akkor is, amikor egyes szolgáltatások piaci finanszírozásáért eredményesen lobbiztak a magánbefektetők. A nagy értékű képalkotó diagnosztika- és művese-szolgáltatás kiváló finanszírozása az ott ellátott betegek érdekeit is szolgálja, de az összes többi szolgáltatásra kevesebb maradt, s más egészségügyi szolgáltatást igénybe vevő betegek rovására működnek ma jól az említett területek.)

Az intézményi szintű hatékonyság további növelése pedig - a korszerű vállalatirányítási módszerek következetes alkalmazásával - a mostaninál is tragikusabb következményekkel fenyeget. Egy kórház gazdaságosságának a javítása ott, ahol nincs fogyasztóvédelem és szakmai ellenőrzés, súlyosan betegellenes döntésekhez vezet. Az orvosok döntéseit, hogy egy pácienst fekvő vagy járó betegként látnak-e el, mikor hívnak vissza ellenőrzésre, mit javasolnak problémás esetekben stb., mindinkább az intézmény gazdasági érdeke, s mind kevésbé a beteg érdeke határozza meg. Ezen túl: az intézményi szintű hatékonyság fokozása az egész rendszer hatékonyságát rontja. Hiszen ott indokolatlanul végeznek nyereséges tevékenységeket, indokolatlanul maradnak el a veszteségesek, s ez nemcsak a betegnek árt, hanem az egész rendszerben irracionális pazarlást generál.

A mostani kormányzat már programjában is az ún. szakmai befektetők tulajdonlását preferálta. Azokat kívánja szolgáltatóvá, tulajdonossá is tenni, akik gyógyszert, műszert forgalmaznak vagy gyártanak. Ebben az esetben a forgalmazó (termelő) részlegtől vásárolna műszert, gyógyszert a működtető részleg (a tulajdonos) - közpénzből! Ez az összeférhetetlen helyzet súlyosan csorbítaná a gyógyítás szabadságát ma, amikor, mint már sokadszorra említjük: érdemi kontroll nélkül működnek az egészségügyi intézmények. (Nehéz elképzelni, hogy az "A" vérnyomáscsökkentőt forgalmazó kórház fizetett alkalmazottja saját munkáltatójának gazdasági érdekeit sértve a konkurens cég "B" vérnyomáscsökkentőjét merné rendelni.)

Egy másik vetülete ennek az összeférhetetlenségnek az, hogy - szemben a többi kórházzal - megspórolnák az áfabefizetést. Ez nagy valószínűséggel törvénysértő lenne, de éppen az egy szakmai befektető által működtetett körmendi kórház esetében maguk a tulajdonosok jelentették ki, hogy ezt fogják tenni. (Ha ezt az akciót törvényesnek tekinti az adóhatóság, az komoly versenyhátrányba hozza a törvénytisztelő, az áfát vissza nem igénylő önkormányzati, állami kórházakat.) Az áfa be nem fizetése 100 milliárdos nagyságrendű bevételtől fosztaná meg a költségvetést!

A magántőke szerepvállalása az egészségügyben nem ördögtől való dolog. Ma is évente ezermilliárd forint körüli bevételre tesznek szert, hiszen nem köztulajdonban lévő vállalatok állítják elő, forgalmazzák sem a gyógyszert, sem az áramot, sem a műszert. Az sem ördögtől való, ha a magántőke közfinanszírozott egészségügyi szolgáltató tulajdonosa vagy működtetője lesz. De ördöginek tűnik egy átláthatatlan érdekviszonyok és homályos szabályok által, érdemi fogyasztóvédelem nélkül működő egészségügyben egy kiváló érdekérvényesítő képességű, s természete szerint a mindenáron való profitban érdekelt csoportnak ilyen szerepet is vállalnia. A magántőkével együtt türelmetlenül ki kell várnunk nekünk, állampolgároknak, hogy az adóinkból eltartott hivatalnokok, politikusok végre megdolgozzanak a pénzü(n)kért, s végezzék el az egészségügy átalakításának nehéz feladatát. Azt követően kerülhet a társadalom valódi döntési helyzetbe, s akkor érdemes újra megvizsgálni a privatizáció kérdését.

Sokunk számára a december 5-i népszavazás tétje ez: ráébresztjük-e a politikusainkat arra, hogy a dologtalanságnak vége. Vagy elfogadjuk, hogy a magántőke kijáróembereiként a társadalom érdekeit veszélyeztető tevékenységet folytassanak

"A fontos ember és az egészség(ügy) "

A magyar egészségügy hosszú évek óta mélyülő válságának okait és jelenségeit elemezni sokak számára lerágott csontnak tűnik. Jelen írás egy eddig alig említett, illetve néven nem nevezett körülményre szeretné a figyelmet ráirányítani. A magyar társadalom elitjének felelősségére.

A magyar társadalom elitjének nincsen személyes tapasztalata az egészségügy valós állapotáról.

A magyar egészségügy infrastruktúrája rendkívül lepusztult. A kórházi-rendelőintézeti zsúfoltság, a felújításra váró épületek, a hajszolt orvosok, az ellátás embertelen körülményei a beteg ember számára testi-lelki szenvedése mellett külön megterhelést jelentenek. Aki megteheti, reflexszerűen külön utas megoldást keres. Fontos ember megteheti. Fontos ember számára elképzelhetetlen, hogy 10 percnél többet várakozzon, hogy nyolcágyas kórteremben feküdjön, hogy ne az elérhető legjobbnak tartott orvos foglalkozzon vele. Fontos ember számára elfogadhatatlan, hogy a mezei állampolgár által is járható, szabványos úton gyógyuljon.

Fontos ember tudja, hogy milyen állapotban van a magyar egészségügy, de nem tapasztalja meg. A megkülönböztető elbánás következtében jobbat tapasztal, mint amiről hall és olvas. Ez az optikai csalódás az élet más területeire nem vagy csak sokkal kisebb mértékben jellemző. Fontos ember ugyanannyit fizet a benzinért, villanyáramért, ma még többnyire „állami” általános iskolába íratja gyermekét, és ugyanabba a Balatonba lógatja a lábát (bokáját), mint a többiek, ha nem is a szabad strandról. De Fontos egészen más egészségügyi ellátásban részesül, mint Mezei.

A magyar társadalom elitje megcsapolja a közfinanszírozott egészségügy szolgáltatásait.

Fontosék számára egy külön kórházat működtetünk, közpénzből. Fontos embert nem a kezdő szakorvos, hanem a nagy tapasztalatú, jó nevű orvos vizsgálja és operálja, aki a fontos ember banális problémájára „szakmailag indokolatlanul” fordított időt a valóban az ő nagy tapasztalatát igénylő, súlyosabb állapotban lévő mezei polgártól veszi el. Fontos ember betegsége esetén a külön- szoba mellé nagyon sokszor külön nővért is kap, de mindezekért a hazai viszonyokhoz képest kiemelt szolgáltatásokért Fontos nem fizet, a korlátos szolgáltatásokból csak a mezei állampolgár rovására nyerhet extra ellátást.

Az elitnek érdeke fűződik az egészségügyből történő forráskivonáshoz.

A magyar állam a GDP-ből sokkal kevesebbet fordít az egészségügyre, mint amire a társadalom jövedelemtermelő képessége alapján képes lenne. A WHO adatai alapján vásárlóerő-paritáson számolva a cseh egészségügyi közkiadások 50 százalékkal, a szlovén pedig 80 százalékkal haladja meg a magyar értéket, miközben Csehországban az egy főre jutó GDP értéke csak 16 százalékkal, Szlovákiában 39 százalékkal magasabb, mint nálunk. E két országgal összevetve 225, illetve 840 milliárd (vásárlóerő-paritáson 675, illetve 1150 milliárd) forint hiányzik évente a magyar egészségügyi közkiadásból. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Európa egyik legbetegebb nemzete vagyunk, ez az aránytalanság még kirívóbb. A véges költségvetési forrásokért folyó kőkemény lobbi-harcban ezt az évi több százmilliárd forintot oda lehet csoportosítani, ahol az elit közvetve vagy közvetlenül érdekelt. Az elit ezzel a mezei állampolgár egészségügyi ellátásától elvont közpénzzel is a maga, illetve az általa fémjelzett gazdasági-politikai erőcsoportok pozícióját javítja.

A politikai elit elszabotálja az egészségügy átalakítását.

Az egészségügy átalakítása rövid távon nagyon jól artikulálható, és valós érdeksérelmeket okoz. Egészen biztos, hogy az a kormányzat, amelyik elszánja magát erre, az azonnali bukását kockáztatja. Az egészségügy több éve ténylegesen az összeomlás állapotában van. A romeltakarító szerepe hálátlan szerep, miközben az új épület átadásának hálás feladata csak évekkel és ciklusokkal később aktuális. Ezért a négyéves ciklusokban gondolkodó politikai hatalomnak komoly érdeke fűződik ahhoz, hogy a piszkos munkát ne neki kelljen elvégeznie. Ne legyenek kétségeink afelől sem, hogy az orvosok egy szűk, havi 500000-2000000 forintnyi feketejövedelmet szerző csoportjának komoly egzisztenciális érdeke fűződik az átalakítás halogatásához. Igen nagy az ő felelősségük az orvosokkal szembeni sokszor ellenséges társadalmi közhangulat kialakulásában. Az orvostársadalom nagy részével ellentétben ezek a kollégáink elemi módon ellenérdekeltek abban, hogy a bűnös hálapénzrendszer megszűnjön, azaz ellenérdekeltek az orvosi fizetések méltányos rendezésében és a paraszolvencia megszüntetésével szükségszerűen együtt járó egészségügyi reformban.

Van-e olyan, hogy „megoldás”?

Mielőtt megpróbálnánk válaszolni, talán érdemes egy kis kitérőt tenni. Az európai társadalmak egyik fontos összetartó eleme a társadalmi szolidaritás elve. Az egyes országok gazdasági helyzetétől, sőt politikai rendszerétől is függetlenül az jellemezte kontinensünk túlnyomó részét, hogy a társadalom gazdasági-politikai elitje adók és járulékok formájában nagyobb részt biztosított jövedelméből a mindenki által elérhető állami szolgáltatások biztosítására. Az elit nem önszántából tette ezt, a társadalom hosszú évtizedek harca árán kényszerítette rá elitjét erre a közteherviselésre. E társadalmi szolidaritás kialakításában nyilvánvalóan benne van a keresztény európai hagyomány és a XIX. században virágzásnak indult szociáldemokrácia részben egymást erősítő, részben egymástól független hatása. Az elit cserébe olyan nyugalmas közállapotokat nyert, melyek közepette addig sosem látott mértékben növelhette saját anyagi-hatalmi erejét.

Az egyik lehetséges út tehát az lehetne, ha a társadalom rákényszerítené az elitet a korábbi közmegegyezéshez való visszatérésre. Sajnos be kell látnunk, hogy a társadalom ehhez ma gyenge. Hiába élünk de jure demokráciában, ha a demokráciából annak éppen az esszenciája hiányzik, a polgár. Az öntudatos, önkéntes jogkövető, mások jogait is betartó és betartató állampolgár. Bármilyen kínos is, de a helyzet ma (még) az, hogy választott vezetőink majdnem olyan távol vannak az egyszerű néptől, mint voltak 40 éven keresztül az elnyomóink. Mivel a véleményformáló újságírók egészségügyi ellátásukat tekintve az elithez tartoznak, nem érzékelik a probléma valódi súlyát. Így nem véletlen, hogy a tényleges helyzet bemutatásában, netán a felelősség feltárásában jóval kevésbé számíthat a médiára a társadalom, mint más ügyekben.

Mondhatnánk: a politikai hatalom felismerve a föntieket, talán meg is próbálkozhatna azzal, hogy a közjót előtérbe helyezi. Sajnos ez az út egyelőre (?) járhatatlannak tűnik. A Magyarországon is uralkodóvá vált magángazdaság képviselői és a közjó ügyeit intézni hivatott politikusi réteg ? vegyük észre ? jóformán egybeesik. Aki egyik nap bankvezető, másnap miniszter, aki egyik nap egy gazdasági konglomerátum vezetője, másnap miniszterelnök. És amint politikai súlyt szerzett egy parlamenti képviselő, azonnal bekerül ilyen-olyan fél-állami vállalatok igazgatótanácsaiba, felügyelő bizottságaiba. A politikai elit akkor tenne lépéseket az egészségügy átalakítása érdekében, ha ezt hatékonyan politikai tőkévé konvertálhatná. A fent leírtak miatt ez nemigen következhet be, marad tehát az ellenérdekeltség.

Jelen írás az elit felelősségét boncolgatta, de nem feledkezhetünk meg a társadalom egészének közállapotairól sem. Az állampolgárok nagy részéből hiányzik a tevőleges szolidaritás. A család határain túl nagyon kevesen néznek. Azt szívesen venné mindenki, ha a nála gazdagabb többet fizetne a közösbe, de egyre kevesebben vallják a szolidaritási elv lényegét, miszerint a nálam szegényebb viszont kevesebbet fizet ugyanazért. A társadalom és az elitje közötti hasonlóság ugyanakkor nem menti a politikai döntéshozókat. Őket azért is fizetjük meg közpénzekből az átlagosnál sokkal jobban, hogy a társadalom számára hasznos módon vezessék az országot. Ha ehelyett saját önös érdekeik szerint tulajdonképpen kijátsszák a társadalom egyes csoportjait egymás ellen, az finoman szólva nem az a feladat, amivel őket megbíztuk.

Ha az elit logikáját követjük, akkor a valószínű megoldást (?) a kötelező magánbiztosítás elvén alapuló, amerikai típusú rendszer jelenti majd ? a társadalom minden tagját védő szolidaritáson és a társadalombiztosítás elvén alapuló valódi reform helyett. Ebben az esetben nem a társadalom egésze alkotja a kockázati közösséget, hanem a kockázati közösségek vagyoni helyzet szerint rétegződnek. Itt is szolidárisak a befizetők a hozzájuk hasonló vagyoni helyzetben lévő befizetőkkel. Értelemszerűen minél jobb valakinek a vagyoni helyzete, annál magasabb színvonalú szolgáltatásban részesül.

Egy bizonyos alapellátást, egy ?nyomoregészségügyet? valószínűleg minden állampolgárának biztosít a hatalom a jövőben is. De a ma még ? legalább papíron ? ingyenes szolgáltatásokért fizetni fog az állampolgár. Ne legyenek illúzióink, maradnak emberek ellátatlanul. A társadalom legszegényebb harmadából még többen fognak gyógyítható betegségben meghalni.

Ha többé-kevésbé sikeres lesz az átalakulás, és a magánbiztosítók költségei (működtetés + profit) nem lesznek sokkal nagyobbak, mint a mai TB költségei, akkor a társadalom egy jelentős része számára a szolgáltatás mai színvonala tartható lesz, a felső 10-20 százaléké érzékelhetően javul majd. Ráadásul a rendelők modernek lesznek, a falak tiszták, az előjegyzési rendszer,  ha egyre hosszabb listákkal is, de átlátható lesz; világosan lehet tudni, ki mikor kerül sorra, legyen az vizsgálat vagy műtét. Aki fizetni tud, bejut, aki többet tud fizetni, hamarabb kerül sorra. Sokan, nagyon sokan azonban kívül rekednek majd.

Kérdés, képes-e a társadalom a szolidaritás évszázados intézményének megvédésére. Képes-e a XXI. század magyarja, főként a derékhad belátni, hogy a nemzet jövője érdekében többet kell a közösbe adnia a nála szegényebbnél? S ha igen, lesz-e ereje ezt a nemzetmegtartó akaratot az elitjére rákényszeríteni?

Léteznek ma már megtakarítás jellegű pénztárak civil kezdeményezésre. Az első Születéspénztár 2001 őszén alakult Magyarországon , és a háborítatlan szülés, születés támogatását tűzte ki célul. A másodikat a Születés Hete Közhasznú Társaság egyik tagja , az Európai Kapcsolatok Intézete alapította 2004 tavaszán. A központi finanszírozás és a hálapénz körül zajló , véget nem érő viták idején nem lenne meglepő , ha további követőkre találna a kezdeményezés , s hamarosan megszületne a harmadik , a negyedik , a sokadik testvérszervezet is , hogy alternatívát kínáljon a szülés anyagi terheinek enyhítésére, s a születés körülményeinek és minőségének javítására. Az alapítók a nem túl távoli jövőben önkéntességi és kölcsönösségi elvek alapján álló szerveződések létrejöttére számítanak.

A Születés Hete Portál által felkarolt kezdeményezéshez rendszeres támogatással csatlakozók sorában az első Prokopp Dóra volt. Ő lett a házigazdája azoknak a rendezvényeknek is, amelyeknek keretében a szülészetek – és a szülés, születés ügyét segítő más szervezetek – munkájához nélkülözhetetlen életmentő és gyógyászati eszközök , felszerelések, egyéb adományok átadása történik.

A második belépő Kincsesné Béres Erzsébet volt, aki az anyagi hozzájárulás mellett a pénztár koordinátori feladatait , és e rovat vezetését is elvállalta. Az ő fáradhatatlan, lelkes munkájának köszönhető , hogy néhány hét után megszületett az első adomány , egy új légzésfigyelő készülék, amelyet Dóra a Születés Hete Portál május 21.-i honlap író-olvasó találkozóján adott át a Madarász utcai Gyermekkórház Koraszülött- és Csecsemőosztályát képviselő dr. Kemény János osztályvezető főorvosnak.

A Születéspénztár célja a nélkülözhetetlen, és sok esetben mégis nélkülözni kényszerült életmentő és gyógyászati eszközök beszerzésének, és a szüléssel kapcsolatos hátrányok miatt rászorulók támogatása , ezen túlmenően a szemléletváltást és az „ informált döntéshez ” szükséges teljes körű tájékoztatást és tájékozódást segítő kezdeményezések felkarolása. Tagjaink és támogatóink havonta, kéthavonta, vagy negyedévenként 3-5-10 és 20 ezer Ft-tal járulnak hozzá a fenti célok eléréséhez, vállalkozások természetesen ennél többel is.

ELVÁRHATÓ-E NAGYOBB TISZTELET A MAGYAR ÉRTELMISÉGNEK, A MAGYAR ORVOSOKNAK?

Nota bene: a "magyar karthágói tragédiának" is nevezhető, a világháborút követő trianoni béke, területének kétharmadától - és magyar ajkú lakosainak egyharmadától - fosztotta meg az országot.

Az értelmiség legjobbjai egyetlen valamirevaló kiutat láttak a tragédia mindenkit letaglózó sokkjából: meg kell sokszorozniuk erőfeszítéseiket, hogy a megcsonkított, megalázott haza romjain kulturális nagyhatalmat építsenek föl.

Ez a kor adta a világnak Bartók Bélát és Kodály Zoltánt, s ekkor tűnt föl többek közt a fizikusok és matematikusok egész serege, köztük Neumann János, Szilárd Leó, Wigner Jenő (1963-ban kapott Nobel-díjat), Teller Ede, Lánczos Kornél, Gábor Dénes (1971-ben kapott Nobel-díjat), Kármán Tódor (a Pápai Akadémia tagja), a kémikus Hevesy György (1943-as Nobel-díjas, a Pápai Akadémia tagja), Selye János fiziológus, Polányi Mihály kémikus és filozófus (fia, János Nobel-díjas és a Pápai Akadémia tagja), Moholy-Nagy László iparművész és Victor Vasarely festő. A karizmatikus kultuszminiszter, gróf Klebelsberg Kuno hivatala idején új egyetemek alakultak, a meglévő, elsőrangú tudományos műhelyek tovább erősödtek, és friss, energikus tehetségek vezetésével új iskolák jöttek létre.

Ekkor kezdte hallásmechanikai kísérleteit Budapesten egy Békésy György nevű fiatal mérnök, aki hamarosan a kísérleti fizika professzora lett ( 1961-ben kapott Nobel-díjat ); Szondi Lipót ekkor állította föl a pszichológiai mélyanalízis laboratóriumát; Pódy Imre megtervezte az első kriptonégőt, Jendrassik György megépítette az első gázturbinát. Debrecenben Verzár Frigyes kutatásai egyengették a talajt az orvostudományok új ága számára, melyet gerontológiának neveztek el, Szegeden pedig a világjáró fizikus és kémikus, Szent-Györgyi Albert felfedezte a C-vitamint (1937-ben kapott Nobel-díjat, a Pápai Akadémia tagja volt).

És e felsorolást még hosszasan lehetne folytatni, de nem teszem.

Gordiusz:  Külön szólnék viszont egy szerény viselkedésű, hallgatag emberről , aki emellett rendkívüli ember, ragyogó tudós......

Szentágothai … a neuronelmélet egyik megalkotója és világhírű szaktekintélye volt.

A fiatal Szentágothai nem sokkal az első anatómiavizsga után az Anatómia Tanszék tagja lett - először, még hallgató korában demonstrátorként, aztán oktató, majd docens lett. Nagy hatást tett rá az intézet termékenyítő tudományos légköre és Lenhossék lenyűgöző személyisége. Követte professzora útmutatásait, s nem telt bele sok idő, máris a nemzetközi tudományos vitafórumok kellős közepén találta magát: ebben az időben csapott össze a neuronelmélet a retikuláris elmélettel. Szentágothainak sikerült új degenerációs technikákat kidolgoznia és alkalmaznia, így a neuroanatómiában hamarosan a világ legjobb szakértői között tartották számon.

A második világháború erkölcsi és fizikai katasztrófáját követően, 1946-ban Szentágothait a dél-magyarországi Pécs városának egyetemére nevezték ki anatómiaprofesszornak. A Pécsre érkező tudós jól felszerelt tanszéket talált - ám személyzet nélkül. A valahai kart elsöpörték a háború borzalmai. Mindent elölről kellett kezdenie. Első kollégáit saját tanítványai közül választotta ki. Az ország lakat alá került, a határokat lezárták. A fiatal tanszékvezető sorsa jobban már nem is különbözhetett volna nyugati kollégáiétól: nem volt módja publikálni vezető tudományos folyóiratokban, nem tudott munkatársakat verbuválni a világ legjobb jelöltjei közül. Ám pár évvel a megérkezése után Szentágothai János olyan virágzó neuroanatómiai, neuroendokrinológiai és neuroempiológiai iskolát épített föl ott, Pécsett, melyet a világ minden neurobiológiai intézetében ismertek és nagyra becsültek.

A professzor páratlan ítélőképesség birtokában volt: az álmodozó, félénk hallgatóban meglátta a jövendő tudóst, és úgy tudta irányítani a fiatalokat, hogy tehetségük legjavát nyújtsák. Minden fiatalabb kollégája számára megtalálta a legmegfelelőbb, testre szabott kutatási területet, a helyes kérdéseket és a megfelelő hozzáállást. Munkatársai megítélésében és hallgatók generációinak nevelésében ugyanazok az irányelvek vezették, mint saját kutatómunkájában. A tanár, a nevelő, a kutató Szentágothai olyan volt, mint a reneszánsz szobrász, mint Michelangelo (44. szonett), aki úgy fedi fel a szobrot, hogy mintegy "lehántja róla a héjat", s aki megmutatja a személyiség belső gazdagságát vagy a természet belső szépségét:

1. Az elitnek érdeke fűződik az egészségügyből történő forráskivonáshoz.

A magyar állam a GDP-ből sokkal kevesebbet fordít az egészségügyre, mint amire a társadalom jövedelemtermelő képessége alapján képes lenne. A WHO adatai alapján vásárlóerő-paritáson számolva a cseh egészségügyi közkiadások 50 százalékkal, a szlovén pedig 80 százalékkal haladja meg a magyar értéket, miközben Csehországban az egy főre jutó GDP értéke csak 16 százalékkal, Szlovákiában 39 százalékkal magasabb, mint nálunk. E két országgal összevetve 225, illetve 840 milliárd (vásárlóerő-paritáson 675, illetve 1150 milliárd) forint hiányzik évente a magyar egészségügyi közkiadásból. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Európa egyik legbetegebb nemzete vagyunk, ez az aránytalanság még kirívóbb. A véges költségvetési forrásokért folyó kőkemény lobbiharcban ezt az évi több százmilliárd forintot oda lehet csoportosítani, ahol az elit közvetve vagy közvetlenül érdekelt. Az elit ezzel a mezei állampolgár egészségügyi ellátásától elvont közpénzzel is a maga, illetve az általa fémjelzett gazdasági-politikai erőcsoportok pozícióját javítja.

2. A politikai elit elszabotálja az egészségügy átalakítását.[/]

Az egészségügy átalakítása rövid távon nagyon jól artikulálható, és valós érdeksérelmeket okoz. Egészen biztos, hogy az a kormányzat, amelyik elszánja magát erre, az azonnali bukását kockáztatja. Az egészségügy több éve ténylegesen az összeomlás állapotában van. A romeltakarító szerepe hálátlan szerep, miközben az új épület átadásának hálás feladata csak évekkel és ciklusokkal később aktuális. Ezért a négyéves ciklusokban gondolkodó politikai hatalomnak komoly érdeke fűződik ahhoz, hogy a piszkos munkát ne neki kelljen elvégeznie. Ne legyenek kétségeink afelől sem, hogy az orvosok egy szűk, havi 500000 - 2000000 forintnyi feketejövedelmet szerző csoportjának komoly egzisztenciális érdeke fűződik az átalakítás halogatásához. Igen nagy az ő felelősségük az orvosokkal szembeni sokszor ellenséges társadalmi közhangulat kialakulásában. Az orvostársadalom nagy részével ellentétben ezek a kollégáink elemi módon ellenérdekeltek abban, hogy a bűnös hálapénzrendszer megszűnjön, azaz ellenérdekeltek az orvosi fizetések méltányos rendezésében és a paraszolvencia megszüntetésével szükségszerűen együtt járó egészségügyi reformban.

 

Van-e olyan , hogy megoldás ?

Mielőtt megpróbálnánk válaszolni, talán érdemes egy kis kitérőt tenni. Az európai társadalmak egyik fontos összetartó eleme a társadalmi szolidaritás elve. Az egyes országok gazdasági helyzetétől, sőt politikai rendszerétől is függetlenül az jellemezte kontinensünk túlnyomó részét, hogy a társadalom gazdasági-politikai elitje adók és járulékok formájában nagyobb részt biztosított jövedelméből a mindenki által elérhető állami szolgáltatások biztosítására. Az elit nem önszántából tette ezt, a társadalom hosszú évtizedek harca árán kényszerítette rá elitjét erre a közteherviselésre. E társadalmi szolidaritás kialakításában nyilvánvalóan benne van a keresztény európai hagyomány és a XIX. században virágzásnak indult szociáldemokrácia részben egymást erősítő, részben egymástól független hatása. Az elit cserébe olyan nyugalmas közállapotokat nyert, melyek közepette addig sosem látott mértékben növelhette saját anyagi-hatalmi erejét.

Az egyik lehetséges út tehát az lehetne, ha a társadalom rákényszerítené az elitet a korábbi közmegegyezéshez való visszatérésre. Sajnos be kell látnunk, hogy a társadalom ehhez ma gyenge. Hiába élünk de jure demokráciában, ha a demokráciából annak éppen az esszenciája hiányzik, a polgár. Az öntudatos, önkéntes jogkövető, mások jogait is betartó és betartató állampolgár. Bármilyen kínos is, de a helyzet ma (még) az, hogy választott vezetőink majdnem olyan távol vannak az egyszerű néptől, mint voltak 40 éven keresztül az elnyomóink. Mivel a véleményformáló újságírók egészségügyi ellátásukat tekintve az elithez tartoznak, nem érzékelik a probléma valódi súlyát. Így nem véletlen, hogy a tényleges helyzet bemutatásában, netán a felelősség feltárásában jóval kevésbé számíthat a médiára a társadalom, mint más ügyekben.

 

Az egészségügyi rendszer eddigi átalakulásának főbb lépései :

- 1989. a Társadalombiztosítási Alap létrehozása, amelyhez 1990-ben átkerült az egészségügyi intézmények működési kiadásainak a finanszírozása (a fejlesztések finanszírozása költségvetési feladat maradt)

 - 1989-ben lehetővé vált az egészségügyi vállalkozások működése

 - 1990-ben az önkormányzatok tulajdonába kerültek a korábban a tanácsok által működtetett egészségügyi intézmények

 - az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat létrehozása (a vállalkozások engedélyezése, az egészségügyi ellátás szakmai ellenőrzése az ÁNTSZ feladata lett)

 - 1992-ben bevezették a háziorvosi rendszert

 - 1992-ben a társadalombiztosításról szóló tv módosítása szabályozta az egészségügyi ellátásra való jogosultságot (megszűnt az állampolgári jogosultság)

 - 1993-ban kialakult a társadalombiztosítás önkormányzati igazgatása

 - 1992-93-ban elkezdődött a finanszírozási rendszer átalakítása

 - 1993-ban lehetővé vált az önkéntes pénztárak létrehozása

 - 1995-96-ban kormányzati intézkedések a kórházi kapacitások csökkentése érdekében

 - 1997-ben az Országgyűlés elfogadta az Egészségügyi Törvényt.

 - 1998. a társadalombiztosítás önkormányzati igazgatásának megszüntetése

  - 2000. az önálló orvosi tevékenységről szóló tv (a működtetési jog privatizálása )

 

 A magyar egészségpolitika mozgástere

Az egészségpolitikusok szerepére vonatkozó alternatívák{/b]

Az egészségpolitikusok továbbra is elfogadják a fejlődés és ezen belül az egészség szerepére vonatkozó jelenleg uralkodó szűk szemléletet.

Az egészségpolitikusok alapvető feladatuknak tekintik a „gazdagság-egészség diszkrepancia” csökkentését és ennek érdekében egy új egészségpolitikai paradigma kialakulásához szükséges feltételek megteremtését.

A kormányzati egészségpolitika irányára vonatkozó alapvető alternatívák

A kormányzati politika egésze szempontjából az egészségügy továbbra is mint költségvetési teher szerepel. A kormányzat egyik fő célja az egészség-központú, multiszektorális gyakorlat kialakítása.

Az egészségügyi rendszer finanszírozásának alternatívái

A jelenlegi gyakorlat folytatása (az egészségügyi közkiadások nem kapnak prioritást, részarányuk a GDP-ből tovább csökken).

Az egészségpolitika továbpa sem tartja feladatának a forrásteremtéssel, a teherviselés igazságosabbá tételével való foglalkozást.

Ez a gyakorlat tovább erodálja a közfinanszírozású rendszer támogatottságát.

Az egészségpolitikusok

(a) törekednek a közfinanszírozás dominanciájára vonatkozó konszenzus, kormányzati, politikai elkötelezettség kialakítására; továbbá

(b) törekednek arra, hogy az egészségügyi közkiadások szintjének a meghatározása - szabályozott, demokratikus, a társadalom számára minél jobban átlátható folyamat eredménye legyen – a források felhasználásának eredményességére vonatkozó információkkal támogatva;

(c) az egészségpolitikusok alapvető célja az igazságos teherviselés kialakítása, beleértve a hálapénz visszaszorítását.

Az erőforrások felhasználásának alternatívái A kormányzat az egészségügy hatékonyságának javítására továbpa is a rendszer egy-egy elemét kiragadva törekszik.

A kormányzati stratégia központi kérdése: a rendszer szereplői számára az alapvető feltételek (információ, ösztönzés, intézményi keretek) megteremtése (illetve létrejöttük elősegítése) - annak érdekében, hogy a szereplők döntéseiben jobban érvényesüljenek az egészségi állapot, a hatékonyság és minőség szempontjai.

Alapvető fontosságú az egészségpolitikai folyamat intézményi kereteinek megváltoztatása: a konszenzus-teremtés intézményi kereteinek a kialakítása.

 

Orvosi kamara: a szülészeknek jár a hálapénz

2004. január 15.

FigyelőNet-lapszemle

Az előre kialkudott tarifa elítélendő és etikátlan, a kezelés után adott hálapénz viszont elfogadható – számol be a Népszabadság a Magyar Orvosi Kamara állásfoglalásáról.

Éger István, a kamara elnöke hozzátette, hogy ezen belül a szülészek helyzete kivételes, nekik ugyanis jár a külön díjazás. "A folyamatos készenlét velük szemben elvárás, amit más módon elismerni, mint külön pénzzel nem lehet. Így viszont ez a szakma ma legálisan nem finanszírozható" - mondta Éger.

A kamara ezért egyelőre a szülészek, nőgyógyászok esetében, míg az egészségügyi tárca valamennyi szakterülettel kapcsolatban gondolkodik egy megfelelő megoldás bevezetésében. Abban, hogyha valaki ragaszkodik egy orvoshoz, azért külön fizessen, és fizethessen. Legyenek meg ennek a tiszta jogi feltételei is.

A javaslat megvalósítása többek szerint azzal járhat, hogy végképp elválik egymástól a szegényebb és a jómódú betegek ellátása.

Standard alapú minőségügyi rendszer

Általános megfogalmazás szerint a standard az alkalmazottak felé támasztott olyan specifikus követelmény, amelyet egy bizonyos tevékenységben vagy eredményben határoznak meg, amelyhez az alkalmazottak tevékenységét viszonyítják.

A standardokon alapuló akkreditációs rendszerben, pl. a struktúra kritikus elemeit előre meghatározott kritériumokkal vetik össze. A kritériumok egy része "minden-vagy-semmi" jellegű, ebben az esetben a minősítés alatt levő intézmény vagy megfelel, vagy nem felel meg az adott kritériumoknak. Az akkreditáció során egy akkreditáló intézmény elismeri, hogy az egyén vagy egy szervezet megfelel az intézmény által felállított kritériumoknak. A kifejezést az intézmény által elvégzett értékelési folyamat és az értékelés végeredményének - amikor is egy akkreditációs tanúsítvánnyal ismerik el, hogy az egyén vagy a szervezet megfelel a követelményeknek - kifejezésére egyaránt használjuk.

Tágabb értelemben a standardokon alapuló egészségügyi ellátás sem idegen a magyarországi egészségügyi ellátásban. Az úgynevezett minimum feltételek is tulajdonképpen kritériumokat illetve standardokat tartalmaznak. Az érvényes ÁNTSZ előírásoknak és szabványoknak való megfelelőségét az ÁNTSZ mint egészségügyi hatóság és a területileg illetékes szakfelügyelő ellenőrzi és az intézmény csak ennek engedélyének birtokában működtethető.

2001-ben jelent meg a Kórházi ellátási standardok (KES) kézikönyv, amely a Joint Comission International (JCI) standardok adaptációjából készült. A KES előnye, hogy az egészségügyi ellátás szempontjait konkrétabban fogalmazza meg, és ezért az ISO-nál hatékonyabban támogatja a fekvőbeteg gyógyintézetekben folyó minőségfejlesztő tevékenységet és a szakmai munkát. A KES ugyanakkor ebben az esetben is csak keretet ad, amit a szakmáknak konkrét tartalommal kell megtölteni.

Összehasonlítva a két rendszert, az igazi kérdés nem az, hogy az ISO tanúsításra vagy minőségi standardokon alapuló akkreditációra van-e szükség, hanem az, hogyan lehet egy, a mindkét rendszer előnyeivel rendelkező, egészségügyi minőségügyi rendszert létrehozni.

A rendszernek tartalmaznia kell azokat a szakmai és ápolás standardokat, amelyek bizonyítékokra épülnek, irányszámokkal (indikátorokkal) működése legyen mérhető, továbbá folyamatosan fejlődjön.

A betegeket legjobban érintő szempontok szerint, a minőségnek a következő fontosabb kategóriái vannak az egészségügyben:

esélyegyenlőség,

igényeknek való megfelelőség,

elfogadhatóság,

hatékonyság, eredményesség és hatásosság,

biztonság,

betegek bevonása,

választás lehetőség,

megfelelő információ

Betegek és a minőség komponenseinek értelmezése

Esélyegyenlőség

A szükséglettel összhangban levő szolgáltatásokhoz való hozzáférés – a még megfelelő és már legmagasabb szintű ellátás - egyenlő esélyének biztosítása tekintet nélkül a betegnek a társadalmi-gazdasági hierarchiában elfoglalt helyzetére. Hozzájutnak az emberek a kezeléshez, mikor szükségük van rá? Van példa a szolgáltatásnyújtás meghatározható korlátjára – távolság, fizetésképtelenség, várólisták, vagy várakozási idők - vagy a szolgáltatás egyértelmű szüneteltetésére?

Igényeknek való megfelelőség

Az egészségügyi ellátás megfelelő, ha az egészségi állapotban várt javulás (például a várható élettartam meghosszabbodása, a fájdalom megszűnése, az aggódás csökkenése, a funkcionális képességek javulása) olyan mértékben meghaladja a várható negatív következményeket (például halálozás, a beavatkozástól való félelem, a beavatkozás által előidézett fájdalom, a munkából kiesett idő), hogy a beavatkozást érdemes elvégezni. Nem megfelelő ellátás is lehet eredményes és hatékony, például ha fölöslegesen végeznek vakbélműtétet vagy invazív vizsgálatot. Ebben az esetben a betegnél a célt elérték, hiszen a vakbelet eltávolították, illetve szövettani vizsgálatra mintát sikerült venni.

A betegeknek okozott ártalom mellett a nem megfelelő egészségügyi ellátás a szakemberek és felszerelés indokolatlanul túlzott igénybevételét, vagy a szakemberek és felszerelés indokolatlanul alacsony kihasználtságát egyaránt okozhatja.

Elfogadhatóság

Az ellátás minőségét az elfogadhatóság is meghatározza. Az elfogadhatóság értékelésénél a következő kérdések merülnek fel:

Mennyire emberi és figyelmes a nyújtott ellátás / szolgáltatás?

Mi a betegek véleménye az adott ellátásról?

Mi lenne egy független megfigyelő véleménye?

Hogyan éreznék, ha egy közeli barátommal vagy családom tagjával történne ez?

Milyen a környezet?

Mennyire humánus és megfontolt a nyújtott kezelés / szolgáltatás?

Biztosítva vannak-e a személyiségi jogok és a titoktartás?

Hatásosság, eredményesség és hatékonyság

Hatásosságnak nevezik egy adott orvosi technika (diagnosztika, terápiás beavatkozás) alkalmazását ideális örülmények között (pl. laboratóriumi körülmények)

A mindennapi egészségügyi ellátásban a körülmények nem mindenben egyeznek meg a kísérleti körülményekkel (pl. a beteg nem veszi be a gyógyszert, mert nem vitte el a munkahelyére, a vagy a vizsgálat kellemetlen, ezért nem megy el a vizsgálatra).

Eredményességnek nevezzük a szokásos körülmények között megvalósuló hatásosságot.

Hatékonyság alatt valamely orvosi eljárás eredményeinek értékelését értjük az igénybevett eszközökhöz (pénz, erőforrások és idő) viszonyítva. A költség és az elért eredmények közötti arány. A költség és az érintett népesség szempontjából jelentkező előnyök közötti arány (alacsonyabb megbetegedési és halálozási arányok, az egyéni "szenvedés" csökkenése, az egyenlőtlenségek csökkentése a betegségek kezelésében).

Biztonság

Az egészségügyi ellátás eredménye komplex módon függ a rendelkezésre álló kezelések hatékonyságától, a betegség tulajdonságaitól, az életkortól, a társbetegtől, illetve egyéb kockázati tényezőktől., az ellátás minőségétől, és a betegek egyéni különbözőségétől.

A biztonság megvalósítása, illetve a kockázatcsökkentés modern elve szerint az egészségügyi szolgáltatónak fel kell mérni a várható veszélyeket és ezek ismeretében vagy ezeket figyelembe véve kell végezni a betegellátással közvetlen kapcsolatban lévő vagy a betegellátást biztosító tevékenységeket. A korszerű kockázatmenedzsment tehát igyekszik megelőzni a hibákat és nem csak a már kialakult hibákat akarja kijavítani.

Valószínűleg mindenkinek érthető az a folyamatos kockázatcsökkentő tevékenység, hogy a kórházak rendszeresen ellenőrzik a gyógyszerraktárban lévő orvosságok lejárati idejét, nehogy hatástalan vagy veszélyes gyógyszert kapjon a beteg. De ide tartoznak pl. az elektromos készülékek rendszeres érintésvédelmi felülvizsgálata vagy a tűzoltó készülékek ellenőrzése és cseréje is.

Népegészségügyi szempontból lényegesek azok az oktatások, vizsgálatok és beavatkozások, amelyek azokat a kockázatokat igyekszenek csökkenteni, amelyek a lakosság egészségi állapotát károsan befolyásolják. Ide tartoznak a szív- és érrendszeri betegségeket vagy a rákos megbetegedéseket megelőzni kívánó oktatási és szűrő programok is.

Egy korszerűen működő minőségügyi rendszerben az előbbi szempontok is figyelembe veszik.

A hatásosság, hatékonyság, eredményesség, és a kockázat csökkentését szolgálja a bizonyítékon alapuló orvoslás és ápolás.

Bizonyítékon alapuló ellátás

Sem szakmai, sem etikai szempontból nem mindegy, hogy milyen adatok vagy ismeretek alapján történik a diagnózis vagy a kezelés. A minőségbiztosítás számon kéri az egészségügyi intézményektől, hogy milyen bizonyítékaik vannak arra, hogy az általuk alkalmazott eljárások megfelelnek a tudomány mindenkori állásának, hatékonyak és alkalmazásuk alacsony kockázattal jár a betegekre. A bizonyítékokon alapuló orvoslás tehát a klinikai kutatások eredményeinek folyamatos és szisztematikus alkalmazását jelenti a mindennapi orvosi gyakorlatban. Fontos segítséget nyújt abban, hogy elkerüljük az orvosi döntéshozatal során a szubjektív értékítéletet, a hagyományok kellő kritika nélküli követésében, illetve a molekuláris vagy sejtszintű kutatások eredményeinek általánosításában rejlő buktatókat.

Azt a folyamatot, amikor a gyógyító-megelőző ellátás során hozott döntések az elérhető legjobb bizonyítékon alapulnak, bizonyítékokon alapuló orvoslásnak (evidence-based medicine (EBM)) nevezzük.

A bizonyítékokon alapuló orvoslás gondolatrendszere a klinikai kutatásból származó bizonyítékok alkalmazásának fontosságát hangsúlyozza, és azt állítja, hogy a mindennapi orvosi döntéseknél nem elég az egyéni intuíciók és az egyéni tapasztalatok, hanem a hatékony megelőző-gyógyító munkához tudományos alapossággal végzett megfigyelések is szükségesek. Ebben a gondolatrendszerben - bár a megérzéseknek és az egyéni tapasztalatoknak megmarad a jelentősége - ha ezek nem társulnak tudományos alapossággal végzett rendszeres megfigyelésekkel, akkor félrevezetők lehetnek. Ezen kívül a bizonyítékok kialakításának bizonyos szabályait is ismerni kell ahhoz, hogy a betegségek okára, prognózisára, a diagnosztikus eljárásokra és a kezelésre vonatkozó szakirodalom megfelelően legyen értékelve.

A bizonyítékok alkalmazásának elve természetesen az egészségügyi ellátás minden területére érvényes, így egyre nagyobb hangsúlyt kap a bizonyítékon alapuló ápolás is. Ez utóbbinak különös jelentőségét az adja, hogy a betegek gyakran nem az orvosok, hanem az ápolók munkáján, az ápolás minőségén keresztül mérik le az adott egészségügyi ellátás minőségét.

Betegek bevonása

A betegek bevonása egyre meghatározóbb lesz az egészségügyi ellátásban. Felmérésekkel vagy más módszerek segítségével egyre gyakrabban kérik ki betegeik véleményét arról, hogy szerintük mennyire felel meg számukra a kapott egészségügyi ellátás. Ma már egyre több külföldi példa van arra is, hogy a betegek rendszeresen bevonása kerülnek a szakmai standardok kialakításába és az egészségügyi ellátás felmérésébe.

Az orvos elsőrendű kötelessége, hogy tudását oly módon alkalmazza, amely egyfelől elősegíti a beteg gyógyulását és egészségvédelmét, és egyidejűleg tiszteletben tartja a beteg autonómiáját. Minden beteg önálló személyiség, az orvosnak (és az egészségügyi személyzetnek) a beteggel való kapcsolatában az egyenrangúság elvét mindig szem előtt kell tartani.

Az egészségügyi dolgozók és a szolgáltatásaikat igénybe vevő emberek közötti határvonalat tehát hazánkban is újra kell gondolni. Az egészségügyi dolgozóknak a betegeket olyan felhasználóknak kell tekinteniük, akik felelősségteljesen veszik igénybe az egészségügy szolgáltatásait. Elvárják tőlük, hogy nagyobb felelősséget vállaljanak egészségük megőrzése érdekében mindazon területeken, amelyeket közvetlenül tudnak befolyásolni (dohányzás, alkoholfogyasztás, testedzés, egészséges táplálkozás, stb.).

A kulcskérdés az, hogyan lehetne igazán eredményessé tenni a betegek szerepét ebben a munkában. Az oktatáson kívül, amely inkább passzív kapcsolatnak tekinthető, a felméréseken, a beteg-megelégedettségi vizsgálaton túl – több külföldi példa alapján - szükséges az intézmények és a civil szervezetek kapcsolatát is erősíteni, és véleményüket kérni egyes stratégiai döntések során.

Választás lehetősége

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1981-ben jelentette meg az alapvető betegjogokat – a választás lehetőségeit - összefoglaló lisszaboni deklarációját. Ez a dokumentum - igaz, a teljesség igénye nélkül, már megfogalmaz számos alapvető betegjogot, így többek között, hogy:

a beteg szabadon választhasson orvost,

a betegnek joga van ahhoz, hogy olyan orvos lássa el, aki szabadon, minden külső beavatkozás nélkül hozhat klinikai és etikai döntéseket,

a betegnek joga van ahhoz, hogy megfelelő tájékoztatás után bizonyos kezelések elvégzését elfogadja vagy elutasítsa,

a beteg elvárhatja orvosától, hogy minden orvosi és személyes adatát titkosan kezelje, - a betegnek joga van az emberhez méltó halálhoz,

a betegnek joga van a lelki vagy morális vigaszhoz, de el is utasíthatja azt.

A megfelelő választáshoz alapfontosságú, hogy megfelelő kapcsolat alakuljon ki a beteg és az egészségügyi személyzet között, mely közül az orvos-beteg kapcsolat az egyik leglényegesebb.

Napjainkban, miközben egyre kevesebb idő jut egy-egy betegre, a személyes alaphangú orvos-beteg kapcsolatra, és a beteg számára érthetetlen és sok esetben félelemkeltő, különböző személyek által végzett vizsgálatok és kezelések alkotják a gyógyítási folyamatot, a betegek változatlanul – sőt talán fokozottabban – igénylik a bizalmon és emberi hangon alapuló kapcsolatot kezelő orvosukkal. Az orvos-beteg kapcsolat mélysége és személyessége lényeges hatással van a beteg általános közérzetére és véleményére az ellátással és a gyógyulásával kapcsolatban.

A szabad orvosválasztás joga magában foglalja az orvosi konzílium beteg általi kezdeményezésének lehetőségeit is, melynek eseteit az egészségügyi törvény nevesíti, azaz a beteg:

- a kezelőorvos által megállapított diagnózis,

- a kezelőorvos által javasolt terápia,

- a kórházból történő elbocsátás,

- más egészségügyi szolgáltatóhoz történő beutalás kapcsán kezdeményezheti más orvos által történő vizsgálatát.

A szabad orvos- és intézményválasztás, továbbá a konzílium kérésének joga, mint alapvető betegjog, nem korlátlan, azaz nem általános jellegű. Bizonyos korlátokat az orvos- és intézményválasztás körében maga az egészségügyi törvény határoz meg; ezek:

- az egészségügyi állapot által indokolt ellátás,

- az ellátás sürgőssége,

- ha az egészségügyi ellátás alapjául szolgáló jogviszony nem zárja ki.

Megfelelő információ

A beteg jogosult minden rá vonatkozó tény és adat megismerésére, ez az orvos tájékoztatási kötelezettsége. Megjegyzendő azonban, hogy a betegnek is van tájékoztatási kötelezettsége orvosával szemben.

A betegek tájékoztatását az Egészségügyi Törvény szabályozza, ugyanakkor a megfelelő tájékoztatás kihat a betegelégedettségre is, hiszen a nem megfelelő színvonalú tájékoztatás elégedetlen betegeket eredményez.

Az egészségügyi minőségbiztosítás elvei alapján a beteg a szolgáltatást kérő, az orvos pedig a szolgáltatást nyújtó személy. Bár a beteg nem tudja objektíven megítélni a gyógyítás folyamatát, annak eredményességét, ugyanakkor véleményt alkot arról, hogy meggyógyították-e, jól gyógyították-e. Ezt a tényt nem szabad figyelmen kívül hagyni, mert a rossz tájékoztatás a beteg elégedetlenségének forrása lehet. Ha a beteg nem kapja meg a megfelelő tájékoztatást gyógyulása reális esélyéről, a gyógyítással elérhető állapotról, életminőségről, az intézmény elégedetlen beteget produkál: a beteg úgy érzi, nem gyógyították meg, rosszul kezelték, ő a betegség előtti állapot visszaállítását remélte. A csalódott beteg pedig lényegesen szélesebb körben híreszteli elégedetlenségét, mint elégedett társa.

Az orvos tájékoztatási kötelezettségének megszegése, a tájékoztatás hiánya vagy elégtelensége a minőségügyi elvek megsértése mellett komoly jogi következménnyel is járhat.

Tájékozott beleegyezés

A tájékozott beleegyezés úgy határozható meg, mint az orvosi beavatkozás akaratlagos és nem kikényszeríttet elfogadása a beteg által, miután az orvos érthető módon ismertette a beavatkozás természetét, kockázatait és előnyeit, valamint az alternatívákat kockázataikkal és előnyeikkel együtt.

A beleegyezési folyamat elsődleges célja a beteg autonómiájának védelme: az orvos bátorító, bíztató és nyílt kommunikációs folyamatban lehetővé teszi a beteg számára, hogy megtegye a saját választását.

Fontos elismerni a betegnek azt a jogát, hogy a megértett orvosi kérdésekben saját döntést hozzon, egészen addig terjedően, hogy visszautasíthassa az ajánlott orvosi kezelést. Az elfogadás vagy a visszautasítás szabadságát mind a törvény, mind az etika támogatja és védi.

Orvosi kezelést, beavatkozást, műtétet a beteg beleegyezése nélkül végezni nem szabad.

Az érvényes beleegyezésnek a következő kritériumoknak kell megfelelnie:

A beteg a beleegyezést szabadon és önkéntesen adta (kierőszakolt vagy gyógyszer hatása alatt tett beleegyezés érvénytelen).

A beleegyezésnek fednie kell az elvégzett beavatkozást. (Egy beavatkozáshoz adott beleegyezés nem érvényes egy másik beavatkozásra.)

Általában a beleegyezés a beavatkozásra felhatalmazott személyre szól.

A beleegyezés tájékoztatáson kell alapuljon.

A beleegyezést adó személynek erre törvényes felhatalmazással kell rendelkeznie (ez a probléma speciális esetekben merül fel, így: eszméletlen betegnél, szellemileg erre képtelen személynél és kiskorúaknál).

Tágabb értelemben a megfelelő információhoz tartozik az adatvédelem, egészségügyi és személyi adatok kezelése, a titoktartás, a betegdokumentáció minőségének szakmai kérdései.

Alapító Nyilatkozat

Ezen egyezmény aláírói azon célból, hogy a társadalmi közérdeknek megfelelően a rossz népegészségi helyzetet javító döntéseket és azok végrehajtását készítse elő,

Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal

PÁRBESZÉD AZ EGÉSZSÉGRŐL, Országos Közmegegyezési Fórum

elnevezéssel (a továbbiakban: Fórum) döntés-előkészítő fórumot hoztak létre.

Ezen egyezmény keretében az Egészségügyi-, Szociális- és Családügyi Minisztérium, valamint a Pénzügyminisztérium vállalja, hogy az itt született megállapodásokat továbbítja a döntéshozók felé és a fórum résztvevői saját hatáskörükben ezek szellemében járnak el.

A politikai pártok és társadalmi szervezetek pedig vállalják, hogy a megállapodásokat és azok végrehajtását saját hatókörükben támogatják, és tevékenyen részt vesznek azok megvalósításában.

1.) A Fórum alapító tagjai

Társadalmi szervezetek és Érdekképviseletek részéről

- Betegszervezetek képviselője

- Egészségügyi ágazati szakszervezetek képviselője

- Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara

- Fogyatékos Emberek Szövetségeinek Tanácsa képviselője

- Magyar Gyógyszerész Kamara

- Magyar Kórházszövetség

- Magyar Orvosi Kamara

- Magyar Orvostársaságok és Egyesületek Szövetsége

A Kormányzat részéről

- A Fórum egy-egy tagjaként a Kormányzat képviseletében az Egészségügyi Reformért Felelős Kormánybiztos, Egészségügyi-, Szociális- és Családügyi Minisztérium, Országos Egészségbiztosítási Pénztár, Pénzügyminisztérium

Parlamenti Pártok

- FIDESZ Magyar Polgári Szövetség

- Magyar Demokrata Fórum

- Magyar Szocialista Párt

- Szabad Demokraták Szövetsége

Konzultánsként – tanácskozási joggal

- Kölcsönös Segélyegyleteket Támogató Alapítvány

A Fórum tagja - a Kormányszervek kivételével - csak jogi személyiségű szervezet lehet!

2.) Új tag felvétele

A mindenkori parlamenti pártok külön eljárás nélkül a Fórum tagjai lehetnek.

Új tag felvétele a Fórum tagjai közé csak az összes tag beleegyezésével lehetséges.

3.) Tag kizárása

Azt a tagot, amely a Fórum működését akadályozza a többi tag egybehangzó akaratával ki lehet zárni a Fórum tagjai közül. Kizárási indítványt a Fórum bármely tagja beterjeszthet, indítványát indokolni köteles.

A kormányzati résztvevők nem zárhatóak ki a Fórum tagjai közül.

A Parlamenti képviseletüket elvesztő Pártok tagsága megszűnik.

A kizárt tagnak a Fórummal kapcsolatos minden joga és jövőbeli kötelezettsége megszűnik, a korábban vállalt döntései és kötelezettségei azonban érvényben maradnak.

4.) Tag kilépése

A Fórum bármely tagjának joga van a tárgyalások bármely szakaszában megszüntetni tagságát. A tag korábban vállalt döntései és kötelezettségei azonban érvényben maradnak.

5.) A Fórum működésének időbeli hatálya

A Fórum legkésőbb a Magyar Köztársaság 2005. évi költségvetéséről szóló törvény Országgyűlési elfogadásáig megegyezik azokban az alapvető kérdésekben, amelyek meghatározzák a népegészséget és az azt szolgáló intézményrendszer jövőjét.

A Fórum a továbbiakban, akkor tanácskozik ismét, ha azt valamely tagja kezdeményezi és azzal a tagok legalább fele egyetért.

6.) A Fórum működési rendje

A Fórum a napirend szerinti kérdésekről konszenzussal hoz határozatokat. A Fórum minden ülés végén egyszerű többséggel dönt a következő ülés napirendjéről.

A Fórum ülésein minden alkalommal más tag elnököl. A Fórum alakuló ülését követő első ülésen a Magyar Orvosi Kamara látja el az elnöki teendőket. Az alakuló ülésen döntik el a tagok az elnöklés további sorrendjét, valamint a további rendszeres ülések időpontját. Az alakuló ülés napirendjéről a tagok egyszerű többséggel döntenek.

A Fórum titkársági feladatait a Magyar Orvosi Kamara látja el.

A tagok képviselőinek olyan megbízólevéllel kell rendelkezniük, amely teljes körű felhatalmazást jelent a Fórum vonatkozásában. Ha egy tag képviselőjének személye megváltozik a tárgyalások ideje alatt, a tag köteles az új képviselőjét is megbízó-levéllel ellátni.

Egy tag képviseletét legfeljebb három személy láthatja el.

Bármely tag a tárgyalások bármely szakaszában képviselőin kívül a tárgyalóküldöttségét tanácskozási joggal rendelkező szakértőkkel egészítheti ki. A tárgyalóküldöttség létszáma legfeljebb öt fő. Az ülésen való részvétel jogosultság megállapítására a Fórum mandátum vizsgáló állandó bizottságot hoz létre, amelybe biztosítani kell a résztvevők arányos képviseletét.

A Fórum ülései zártkörűek, azon csak a tagok képviselői és a meghívott szakértők vehetnek részt.

7.) Albizottság(ok)

A Fórum tagjai a tárgyalások meggyorsítása érdekében albizottságokat hozhatnak létre. Az albizottságba minden tag egy főt delegál. Az albizottságok konszenzusos határozati javaslatait a plenáris ülésen kell a tagoknak jóváhagyniuk.

8.) Jegyzőkönyv

A Fórum üléseiről jegyzőkönyv, hang- és képfelvétel készül. A jegyzőkönyv-vezetőt a Fórum titkársági feladatainak ellátója biztosítja.

A jegyzőkönyv tartalmazza a résztvevők névsorát, a napirendi pontokat, továbbá a tagok aláírásával hitelesített határozatokat.

A jegyzőkönyv a helyszínen készül. Az aláírt jegyzőkönyv egy-egy példányát minden jelenlévő megkapja.

9.) Nyilvánosság

A Fórum minden ülését követően sajtóközleményt fogad el a határozatokról, amit a Fórum titkársága juttat el a sajtó számára. Ha sajtótájékoztatóra is sor kerül, a sajtótájékoztatót a Fórum soros elnöke tartja.

A sajtót, illetve a közvéleményt tájékoztatni kell abban az esetben is, ha egy témakörben megállapodás születik, vagy ha a felek kinyilvánítják, hogy az adott témakörben nem tudnak megegyezésre jutni.

A tagok a Fórum munkájáról, határozatairól önállóan is tájékoztatást adhatnak.

A tárgyalások teljes dokumentációját rendszeresen nyilvánosságra kell hozni a tagok meglévő honlapjain.

10.) A tárgyalások témaköre

- Az egészséghez való alkotmányos jog érvényesítése az egészségben maradás, a gyógyulás és a rehabilitáció egységében

- Az egészségügyi reform

- Az Európai uniós csatlakozással, tagsággal kapcsolatos egészségszakmai jogok, kötelezettségek, fejlesztési lehetőségek

Állami Számvevőszék

Fejlesztési és Módszertani Intézet

Az egészségipar az Állami Számvevőszék ellenőrzéseinek tükrében]

Sajátosságok

Az egészségipar által „megtermelt” termékek és szolgáltatások piacának számos olyan jellemzője van, amely nem teszi lehetővé a tisztán piaci viszonyok érvényesítését.

Az egészségügyi piac alapvető négyszögét az igénybevevő (beteg) – ügynök (orvos) – finanszírozó – előállító kapcsolat képviseli. Az ellátáshoz szükséges komplex információk összetett jellege folytán, tudás, döntési képesség, informáltság terén információs aszimmetria áll fenn ezen szereplők között. Információs aszimmetria más piaci területeken is fennállhat, de az egészségügyi piac egyik alapvető jellemzője és egyben a piac és az állam kudarcának egyik oka.

Előfordulhat velünk, hogy némely szolgáltatás, termék árát és értékét korlátozott ismereteink miatt nem áll módunkban vásárlóként objektíven megítélni, vagy nem tudunk dönteni alternatívák között, így döntésünk meghozására segítséghez fordulunk, ügynököt, szakmai segítséget bízunk meg, és/vagy további információ után kutatunk. Az ügynök (egyben szolgáltató) sokszor maga is érdekelt a szolgáltatás nyújtásában.

A döntésekhez szükséges tudás és tapasztalat hiánya folytán betegként megbízunk orvosunkban, és számára minden lehetséges információt megadunk, hisz a gyógyulásunk, egészségi állapotunk mihamarabb helyreállítása számunkra elsőrendűen fontos (súlyos esetben egyedül ez a fontos).

Hasonló jellegű információs aszimmetria áll fenn a szolgáltató és a szolgáltatásért fizető (biztosító, állam, egyén, stb.) között. Az orvos, mint döntéshozó jelentős plusz információval rendelkezik az adott tevékenység szükségességéről. A beteg csak igen korlátozottan, orvosa egyáltalán nem költségérzékeny az adott szolgáltatás iránt.

Közismert jelenség az egészségügyben, hogy a kínálat-vezérelt kereslet elve alapján, ahol egy adott egészségügyi szolgáltatás szabadon hozzáférhető, ott korábban nem létező keresletet generál.

Az egészségipar napjainkban megfigyelhető nagy mértékű bővülésével párhuzamosan jelentős piaci koncentráció zajlik. A bővülés a szolgáltatást igénybe vevő szereplők költségérzéketlenségének és a társadalom öregedéséből adódó növekvő szükségleteknek, valamint az innovációnak egyaránt köszönhető. Az egészségipar koncentrációját a termékek előállításához szükséges rendkívül magas kutatási költségek kényszerítik ki. Potenciális kockázat az állam kivonulása miatti koncentráció.

Az egészségipar jellemzői

Makró jellemzők

Egészségügyi kiadások

A KSH 1998 és 2000 közötti időszakra vonatkozó magyar nemzeti egészségügyi számlák kimutatása szerint hazánk 2000-ben 880 milliárd forintot költött az egészségügyre, a GDP 6,8%-át. A kiadások 75,5%-át az államháztartás, 24,5%-át a lakosság közvetlenül fedezte. A kiadások 4%-a felhalmozási célú volt, amelyet szinte teljes egészében közforrásból fedeztek. A kiadások 96%-a folyó költséget fedezett, amelynek 74,5%-át az államháztartás, 25,5%-át a lakosság közvetlenül fizette.

Az Egészségbiztosítási Alap kiadása 2000-ben 798 milliárd forint volt, amely az államháztartás összes kiadásának 19,7%-át tette ki. Ebből 379 milliárd forintot fordítottak a gyógyító-megelőző ellátás finanszírozására, további jelentős tétel volt a gyógyszer és a gyógyászati segédeszköz támogatása (173 milliárd forint).

A KSH háztartás-statisztikája becsli az egy főre jutó bevételeket, kiadásokat a háztartások különböző csoportosítása szerint. Ez a kimutatás együtt kezeli a háztartások egészségügyre és testápolásra fordított kiadásait. A háztartások egy főre jutó évi egészségügyi és testápolási kiadása 23291 forint volt 2000-ben. A háztartások kiadásai között jelentős különbségek jövedelmi helyzet, az eltartott gyermekek száma, a háztartásfő életkora szerint.

Az Országos Lakossági Egészség Felmérés szerint 2000-ben a lakosság 270 milliárd forintot költött egészséggel kapcsolatban, amely a háztartások fogyasztási kiadásának 4%-a. A lakosság 85 milliárd forintot költött gyógyszerre vagy gyógyhatású készítményre. A második legnagyobb kiadást a fogászat jelentette 41 milliárd forinttal. Jelentős összeget fordított a lakosság az egészség megőrzésére is, 35 milliárd forintot.

Egészségügyi szakágazatok1 mérete

Az egészségügyi ellátásban 138 ezer fő dolgozik, a magánszférában foglalkoztatottak aránya 18,7%. 2003-ban több mint 50 ezer főt foglalkoztattak az egészségiparban működő vállalkozások. 1995 és 2003 között az ágazatban alkalmazottak száma 40 ezer főről 10 ezer fővel bővült. Az egyes szakágazatok között jelentős átrendeződés ment végbe az alkalmazottak számát tekintve. A gyógyszergyártásban 6 ezer fővel kevesebb főt foglalkoztattak 2003-ban, mint 1995-ben. A gyógyszer kiskereskedelemben, valamint a járó- és fekvőbeteg ellátásban dolgozók száma jelentősen emelkedett (3,5 ezer, 7 ezer ill. 4 ezer fővel). 2003-ban az alkalmazottak 23%-a a gyógyszergyártásban, 22% a gyógyszer-kiskereskedelemben, 18%-a járó-beteg ellátásban dolgozott.

Az egészségügyi iparág saját tőkéje 150 milliárd forintról megközelítőleg 800 milliárd forintra emelkedett 1995 és 2003 között, reálértéken 115%-kal nőtt. Az összes ágazat saját tőkéjéből 3,2%-kal részesedett az egészségügyi iparág 2003-ban. Gyógyszergyártás szakágazatokon belüli meghatározó szerepe a saját tőke tekintetében még jelentősebb, mint a létszám esetében.

A gyógyszergyártó cégek saját tőkéjének részesedése 1995 és 2003 között 70%-ról 80%-ra emelkedett az egészségügyi iparágon belül. Számottevő még a gyógyszer és gyógyászati termék nagykereskedelem részesedése, bár 20%-ról 10%-ra csökkent az egészségügyi iparágon belül a vizsgált időszakban.

Az egészségipar vállalkozásainak árbevétele 2003-ban 1560 milliárd forintot tett ki. 1995 és 2003 között az ágazat árbevétele majdnem ötszörösére, reálértéken kétszeresére nőtt. Az összes ágazat árbevételéből 3,4%-kal részesedett az egészségügyi iparág 2003-ban. A szakágazatok részesedése az ágazat árbevételéből lényegesen nem változott ebben az időszakban. 2003-ban a gyógyszer és gyógyászati termék nagykereskedelem az ágazati árbevétel felét tette ki, a gyógyszergyártás és a gyógyszer-kiskereskedelem részesedése 20-20% volt. A gyógyszer és gyógyászati termék nagykereskedelem meghatározó részesedése a tevékenységükből következik. Az árbevétel mellett érdemes megvizsgálni a szakágazatok hozzáadott értékben mért teljesítményét is, így kiküszöbölhető a viszonteladásból származó, az árbevétel halmozódásával járó probléma.

Az ágazatban működő vállalkozások hozzáadott értéke 2003-ban 345 milliárd forint volt, amely a GDP 2,1%-a. Az egészségügyi vállalkozások GDP-ből való részesedése 1995-ben csak 1,5% volt. A hozzáadott értéket az árbevételhez hasonló dinamika jellemezte 1995 és 2003 között. A gyógyszergyártás szerepe ebben a tekintetben meghatározó, részesedése 2003-ban 51% volt. A gyógyszer és gyógyászati termék nagykereskedelem puttó hozzáadott értéke 19%, a gyógyszer kiskereskedelem puttó hozzáadott értéke 13% volt. A gyógyszergyártás részesedése csökkent, a kereskedelmi ágazat részesedése emelkedett.

Magánszféra az egészségügyi közszolgáltatásban

A gyógyító-megelőző ellátások Egészségbiztosítási Alapból finanszírozott összegének 9,5%-át kapták vállalkozás formájában működő szolgáltatók 1996-ban. A vállalkozások részesedése majdnem kétszeresére nőtt 1996 és 2003 között és 2003-ban megközelítette a 16%-ot. A magánszolgáltatók térnyerése a művesekezelés (90%), a háziorvosi ellátás (83,9%), a házi szakápolás (83,4%) és a fogászati ellátás (67%) esetében a legjelentősebb. A CT, MRI tevékenység kivételével minden szakfeladat esetében a magánszolgáltatók részesedése emelkedett.

A vállalkozásoknak fizetett közfinanszírozás mértéke dinamikusan nőtt, 1996 és 2003 között négyszeresére emelkedett a magánszolgáltatók által az Egészségbiztosítási Alap finanszírozásában végzett ellátások értéke. 2003-ban az összeg meghaladta a 83 milliárd forintot.

A vállalkozások által 2003-ban kapott 83,8 milliárd forint 53%-a a háziorvosi és háziorvosi ügyeletet ellátó magánszolgáltatók, 17-17%-a a művesekezelést és fogászati ellátást végző cégek bevételét növelte. 1996 óta átrendeződött a vállalkozások egészségbiztosítási alapból származó bevételeinek megoszlása. A háziorvosi és háziorvosi ügyeletet ellátó cégek részesedése 74%-ról 53%-ra csökkent, a fogászati vállalkozások aránya 2%-ről 17%-ra , a művese állomások részesedése 13%-ról 17%-ra nőtt.

Gordiusz:

Andromeda

 

- Szalai Júlia: Az egészségügy betegségei (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest 1986)

- Losonczi Ágnes: A kiszolgáltatottság anatómiája -az egészségügyben (Magvető Kiadó Budapest 1986)

- Ádám György: Az orvosi hálapénz Magyarországyon Magvető Kiadó Budapest 1986)

 

 "Adósságunk, a hála-adó" c. topicba az Origón: http://forum.origo.hu/forum?act=show&fid=81493

 

  Az Internetes fórumokon több topikban is foglalkoztak az egészségüggyel kapcsolatos problémákkal:.

Pl.:

http://forum.origo.hu/forum?act=show&fid=67863&msg=5824374#5824374

http://forum.origo.hu/forum?act=show&fid=67854

 

„a” nick  szemelvénye:

 

„Eddig 545 magyar orvos távozott Nyugat-Európába uniós csatlakozásunk óta, hogy ott vállaljon munkát, s a kedvezőtlen folyamatnak még egyáltalán nincs vége. A Világgazdaság mai számában idézett felmérés szerint az orvostanhallgatók hetven százaléka tervezi, hogy a szakvizsga után külföldön helyezkedik el. A távozás oka nemcsak a rendkívül alacsony fizetés, hanem a hasonlóképpen csekély összegű nyugdíj.

Gyenes Géza, a Magyar Orvosi Kamara (MOK) főtitkára a lapnak elmondta, hogy a kamara adatai szerint a külföldre távozó orvosok negyven százaléka szakvizsgát még nem szerzett fiatal, ám többségük több évtizedes szakmai tapasztalatot és két-három szakvizsgát is felmutató, 45-50 éves orvos.

Mint kiderült, hazánkban egy kezdő szakorvos (az ötéves egyetem után, hatéves gyakorlattal) puttó alapbére 128 ezer, egy kórházi osztályvezető főorvosé 186 ezer forint. Ezzel szemben például Svédország az ennek többszörösére rúgó fizetés mellett a családtagoknak is munkalehetőséget ajánl, s a nyelvtanulást is finanszírozza.

Csak összehasonlításképpen: Írországban és Angliában mindössze egy kétnapos ügyeletért puttó hétszázezer forintot fizetnek az orvosoknak. Ezért nem ritka, hogy Magyarországról sokan néhány napos ügyeletet vállalni is kimennek, azonban ha az orvossal elégedettek a kórházban, általában hosszú távra szóló szerződést is felkínálnak számára.”

 www.tozsdeforum.hu

 

 

Mózes:

Tanításból való részlet : " Elvégre ki nem tudja, hogy milyen drága ajándék a test egészsége, amely körül a doktor foglalatoskodik? A nélkül Isten minden áldása ízetlen és kedvetlen. Sőt a nélkül sok lelki, keresztyéni kötelességét sem gyakorolhatja az ember és a mennyországra tartozó dolgokban sem foglalatoskodhatik úgy, amint kellene. Mindezekből már nemcsak az következik, hogy az orvosi hivatást tiszteletben kell tartani és hogy akik erre a hivatásra szánják magukat, igen tisztességes, hasznos és Isten akarata szerinti munkára igyekeznek, hanem az is, hogy ezt a hivatást, mint igen fontos és nagy dolgokban foglalatoskodót nagy vigyázással, alapos készülettel, különös igyekezettel és jó lelkiismerettel kell gyakorolniuk azoknak, akik arra hívattak.

1. Az orvos igyekezzék mind jobban megtanulni az emberi test részeit, a betegségeket és ezek okait és ismertető jeleit, orvosságait stb. és mindent szorgalmasan elkövessen, ami szükséges arra, hogy megfelelhessen hivatásának és annak a bizalomnak, amellyel az emberek iránta vannak, mikor egészen az ő kezébe adják magukat, rábízzák egészségüket és életüket.

2. Az orvos félje az Istent, nemcsak mint keresztyén, hanem úgy is, mint aki olyan hivatásban van, ami különösen kötelezi és indítja őt Isten félelmére. Ez a hivatás nemhogy ajtót nyitna a szabad életre, amint némelyek tartják, hanem sokkal inkább senki sincs, akinek több indító oka volna Isten félelmére és tiszteletére, mint az orvosnak.

3. Ezért vigyázzon, hogy hivatásának gyakorlását olyan dolgokra ne használja fel, amelyek az Isten félelmével és törvényével ellenkeznek, se pedig a testi egészség fenntartására olyat ne javasoljon, ami a lélek üdvösségének ártalmas.

4. Hivatásának gyakorlásában mindent jól megfontolva cselekedjék és olyan, bizonyosan jó orvosságokat rendeljen a betegek gyógyítására, amelyek felől bizonyos, hogy nemcsak ártalmas erejük nincs, hanem használó erejük van az ellen a betegség ellen, amit gyógyítani akar. Valamilyen kétséges és ártalmat okozható szer erejét és hatását próbálgatni a szegény betegen, nagy gonoszság és kegyetlenség volna.

5. Igaz lelkű, hűséges és könyörülő legyen, szívvel-lélekkel igyekezve a beteg gyógyulásán. Ne gazdagodást keressen, hanem az legyen számára a legnagyobb gyönyörűség, ha könnyebbülést és gyógyulást szerezhet.

6. Ne csak a gazdagok körül járjon hűségesen és szorgosan, akiktől bőséges jutalmat kap, hanem a szegények körül is, akik keveset, vagy semmit sem fizethetnek. A gazdagok a körülöttük való munkáért és szolgálatért gazdagon megfizetnek, ezért nincsen annak semmi jutalma Istennél, de a szegény beteg körüli hűséges fáradozás, mivel emberi jutalom nélkül marad, isteni jutalmat várhat mind az életben, mind az örök életben. Erre vonatkozik az különösen, amit az utolsó napon az ítélő Bíró mondani fog: Beteg voltam és meglátogattatok, enyhítettetek, bekötöztetek, hűségesen orvosoltatok. Bizony mondom nektek, amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg. (Mt 25: 36, 40)

7. Józan legyen mindenkor, hogy mindenkor kész és alkalmas legyen tanácsot adni és segítségül lenni a hozzá forduló betegnek. A részegség rút vétek minden emberben, de különösen az orvosban szenvedhetetlen és veszedelmes rútság.

8. Ne hosszabbítsa méltó ok nélkül a gyógyítást, hanem amilyen hamar lehet, vigye azt előre. Szükségtelenül ne kínozza betegét, szerencsét vele ne próbálgasson kétséges és fájdalmas operációkkal, hogy gyógyítóból kínzóvá ne legyen. Ne táplálja és ne nevelje a sebet, hogy aztán annak meggyógyításáért több fizetést kérhessen, hogy ismét se kínzó, se tolvaj ne legyen. Munkáját felettébb drágán ne adja, fizetését ne ahhoz szabja, hogy micsoda veszedelem következhetett volna a meggyógyított sebből, hanem fizetése és fáradsága között az Isten félelmével, a jó lelkiismerettel és a felebaráti szeretettel összeférő arányt tartson.

9. Az orvos a titok állhatatos megtartója legyen és semmit sehol ki ne beszéljen, ami a keze alatt levő, vagy a kezén átment betegeket nevetségül és csúfságul kitenné.

10. Végül imádkozzék. Bizony, ha a betegnek az orvos és orvosság mellett Istenre kell nézni és tőle keIl várni az orvos munkája és az orvosság ereje általi gyógyulását: éppúgy az orvosnak is meg kell keresni gyakran buzgó könyörgéssel Istent és tőle kell kérni s várni a jó előmenetelt, tudva, hogy amint egészséges korában nemcsak kenyérrel él az ember, úgy beteg korában sem csak a külső orvosság gyógyítja, hanem az Istennek minden igéje, mely az ő szájából származik. (Mt 4:4)

Sirák 28

A NYELV

13 Átkozzd a besúgót s a kétféleképp szólót,

sok békében élőt,vittek már romlásba.

15 Eltaszitotta a derék asszonyokat, s elragadta tőlük munkájuk gyümölcsét,

16 Aki figyel rá, nem talál nyugalmat, s nem élhet békében soha.

 

Mennyit költsünk közpénzekből az egészségügyre?

A kérdés elsősorban politikai. Nincs egyetlen optimális kiadási szint, adott gazdasági feltételek mellett a kormányzati

politikának általában jelentős a mozgástere. A közfinanszírozás és magánfinanszírozás szerepére vonatkozóan a 80-as évek közepe óta két irányzat, két törekvés volt jelen Magyarországon.

1, Az egyik irányzat szerint a kívánatos modell (mind az esély­egyenlőség, mind a makro-gazdasági hatékonyság szempontjából) a közfinanszírozás dominanciáján (kötelező biztosításon és/vagy költségvetési finanszírozáson) alapuló finanszírozási rendszer, továbbá a szolgáltatások terén a vegyes tulajdoni viszonyok. Ez az irányzat is fontosnak tartja a kiegészítő biztosítások szerepét, továbbá megfelelően körülhatárolt körben a térítési díjakat is, de nem tartja kívánatosnak a részarányuk, szerepük (egy bizonyos szint fölötti) folyamatos növelését.

2, A másik irányzat szerint a finanszírozási rendszer átalakításának fő kérdése a közkiadások csökkentése. Ezen irányzat szerint folyamatosan (radikálisan) növekednie kellene a magánfinanszírozás (a magánbiztosítás, a közvetlen térítési díjak) szerepének, a közfinanszírozásnak pedig a szolgáltatások csökkenő illetve minimális körének biztosítására és a szegények ellátására kellene szorítkoznia. Az egyes konkrét megfogalmazásokban hangsúlybeli különbségek lehetnek – abból a szempontból, hogy a közkiadások csökkentésének “logikus” következményeit (térítési díjak növekedése, szolgáltatások körének szűkítése) explicit célként is megfogalmazzák-e, vagy csak mint szükségszerűséget hallgatólagosan feltételezik.

A gyakorlatban a 90-es évtizedben fennmaradt a közfinanszírozás dominanciája, és a hivatalos kormányzati retorika emellett kötelezte el magát (mind a három kormányzat esetén). A források csökkentése és különösen a jelenlegi trend16 ugyanakkor azt is jelzi, hogy a tényleges motivációk között a politikai következményektől való félelem legalább olyan erős volt, mint a politikai elkötelezettség a közfinanszírozás dominanciáján alapuló rendszer iránt.

A 90-es évek végének meghatározó jelensége, hogy a magyar gazdaság helyzetében bekövetkezett alapvető változással nem járt együtt annak az egészségügyi közkiadásokra vonatkozó stratégiának az átgondolása, ami a megelőző gazdasági szakaszban (annak problémáira reagálva) alakult ki. Az utóbbi két-három évben is az egészségügyi kiadások reálértékének stagnálása volt a tendencia, aminek következtében továbpa is csökkent az egészségügyi kiadások részesedése a GDP-ből. Ezt két tényező magyarázza: továbpa is az egyik fő kormányzati cél a költségvetés által koncentrált jövedelemnek, a jövedelmek újraelosztása mértékének a csökkentése, másrészt az egészségügy gyenge pozíciója a költségvetési forrásokért való versenyben. A GDP-n belül egészében csökkenő közkiadások esetén ugyanis ahhoz is prioritást kellene kapnia az egészségügynek, hogy az egészségügyi közkiadások a GDP-vel megegyező ütemben növekedjenek (azaz a GDP-n belüli részarányuk a jelenlegi, minden szempontból alacsony mértéken maradjon)17. Annak (is a) következtében, hogy a kormányzatok nem fordítottak elég forrást a közfinanszírozású egészségügyi rendszer modernizálására, az elmúlt években növekedtek a mindennapos működési zavarok, s erodálták a közfinanszírozású rendszer támogatottságát mind az egészségügyi dolgozók, mind a lakosság körében.

Keressük meg a helyes választ.

Zavaros viszonyok

Mibe kerül a szülés?

W. Ungváry Renáta

Kismama.hu

2004.05.01

Mennyibe kerül a szülés és a terhesgondozás? Minden leendő szülőt érdekel ez a kérdés, különösen most, hogy a hálapénzzel kapcsolatos vita napilapok, tévéműsorok mindennapos témája lett. Összeállításunkban e meglehetősen szerteágazó kérdés szülészeti vonatkozásait foglaltuk össze.

Tanulságos, és egyben az egész jelenség természetéről árulkodik, milyen konkrét ügyek miatt kerül újra és újra terítékre ez a kérdés. 2003 utolsó hónapjaiban a www.halapenz.hu honlap megszüntetését kezdeményezték az adatvédelmi biztosnál, arra hivatkozva, hogy az ott olvasható adatok sértik az orvosok személyiségi jogait. Sértik, hiszen nyilvánosan hozzáférhetővé tesznek olyan számokat, amelyek illegális jövedelmeket takarnak – tesszük hozzá mi. A honlapot egyébként azzal a céllal hozta létre egy magánember, hogy fórumot biztosítson a szülési tarifákkal kapcsolatos személyes tapasztalatoknak. Pontosabban fogalmazva annak, hogy ki melyik kórházban mennyi pénzt kért a terhesgondozásért, szülésért, és elégedett volt-e a nyújtott szolgáltatással a kismama. Kezdő és akár sokadszor újrakezdő szülőként ugyanis előbb-utóbb szembetalálja magát az ember azzal a kérdéssel, hogy mennyit fizessen orvosának. A kismamák egy része társaitól, szomszédasszonytól, Internetről próbál tájékozódni, ki mennyit adott, és ezzel elégedett volt-e az orvos. A helyzet visszásságát mutatja, milyen jelekből mérik le a nők, eltalálták-e az összeget: például megismerte-e az orvos legközelebb, kedves volt-e a hathetes kontrollon, elvállalta-e a következő szülést is. Sokan a legkülönfélébb sértő megjegyzésekről számolnak be: például megnézi az orvos a borítékot, majd közli, hogy aznap már kávézott, vagy pontosan megnevezi az összeget, amit hiányol. Megalázó és méltatlan. Nem csoda, ha legközelebb más megoldást keres a kismama. Jó anyagi körülmények közt élők számára járható útnak tűnik a magánrendelés látogatása, ahol ugyan számlát rendszerint nem kapnak a szolgáltatásról, de szabott, legális árat fizetnek a vizsgálatért. A szülők részéről jogos igény a folytatás is: tudni szeretnék azt is, mennyibe fog kerülni a szülés. Az orvosok egy része előre meg is mondja, mennyit kér, s hozzáteszi, ezért az összegért vállalja, hogy a kismama hívására megjelenik a kórházban akár éjszaka is, és levezeti a szülést. A honlap sorsa egyébként a megszüntetés lett, de tartalmát lemásolták, és áthelyezték külföldi szerverekre – ezektől a honlap eredeti fenntartója elhatárolódott – a korábbi tartalom az azóta befutott hozzászólásokkal bővítve többek közt a www.halapenz.com alatt is olvasható, ugyanitt találjuk meg a hasonló oldalakra mutató linkeket.

Mi jár ingyen?

A terhesgondozás, szülészeti ellátás költségeit Magyarországon teljes egészében fedezi az Országos Egészségbiztosítási Pénztár. Ez azt jelenti, hogy szülésért 62 ezer, császármetszés után legalább 142 ezer forint illeti a szülészeti intézményt, ez utóbbi összeg szövődmények esetén magasabb. Az OEP az állampolgárok és munkáltatók egészségbiztosítási járulékából fizeti az egészségügyi szolgáltatásokat. (A jelenlegi jogszabályok értelmében a járulék összege a puttó bér 15 százaléka, ennek kétharmadát a munkáltató fizeti.) Mindez azt jelenti, hogy a kismamának sem a terhesgondozásért, sem a szülésért nem kell külön fizetnie, hiszen ezek az alapellátás részeként minden biztosított állampolgárnak járnak. Számos olvasói levelünk bizonyítja, hogy azok a szülő nők is színvonalas, udvarias ellátásra számíthatnak, akik nem fogadott orvosnál szülnek, sőt arra is akad példa, hogy a hálapénzt nem is fogadja el az akkor éppen ügyeletes szülész. Sajnos ellenpélda is jócskán akad: a fogadott orvos nélkül szülni érkező kismama sokszor úgy érzi, nem figyelnek rá eléggé, nem figyelmesek vele, magára hagyják – s mindezt annak tulajdonítja, hogy nem tartották „fizető” betegnek. Persze ha egészen őszinték akarunk lenni, azt is meg kell említenünk, hogy ilyen élményekről azok is beszámolnak, akik előre megbeszélt tarifát fizettek fogadott orvosuknak.

Az orvosi kamara állásfoglalása a hálapénzről

Már a TÁRKI 1999-es felméréséből kiderült, hogy a hálapénzkérdésben az orvosok és a lakosság megítélése szerint legnagyobb arányban a szülészek érdekeltek. A kamara szerint az előre kialkudott tarifa elítélendő és etikátlan, a kezelés után adott hálapénz viszont elfogadható. A szakmán belül a szülészek helyzete kivételes, nekik jár a külön díjazás, tőlük ugyanis folyamatos készenlétet várnak el a páciensek, amit más módon, mint külön pénzzel, nem lehet elismerni. A szülészeti-nőgyógyászati szakmai kollégium elnöke ugyanakkor elítélte az előre megbeszélt tarifát, ám úgy gondolta, az utólag adott (semmiképp sem kikényszerített) hálapénz nem kifogásolható. Maradna tehát a bizonytalanság? Ha a kismama tudni szeretné a várt összeg nagyságát, nyomozómunkát kell folytatnia? Úgy tűnik, igen.

Reform helyett látszatmegoldás

A hálapénzzel kapcsolatban véleményt nyilvánító közgazdászok érdekes módon nem sorolják fel a probléma lehetséges megoldásai közt a kismama pénzbeli hálálkodásának legalizálását. Egy közgazdász számára ugyanis nem létezik olyan pénzügyi kategória, hogy „amennyit gondol”. A gazdasági szakember az egészségügyet is a piacgazdaság egyik (speciális) színterének tekinti, s megállapítja, hogy Magyarországon a több évtizedes alulfinanszírozás miatt egyfajta „hiánygazdasággal” állunk szemben az egészségügyben, s ezt a hiányt a betegek fedezik a hálapénzzel. (A hálapénzzel a beteg az orvos személyre szóló törődését, az extra szolgáltatást szeretne megvásárolni.) Ez akár örvendetes tény is lehetne, ha a hálapénz az ellátórendszerbe folyna vissza, vagy legalább arányosan oszlana meg az orvosok és szakdolgozók között. Ez azonban nincs így, sőt, a Jelentés az orvosi hálapénzről című tanulmánykötetben olvasható elemzés további részéből az is kiderül, hogy a hálapénzből részesülő orvosok (ők csupán az orvostársadalom kisebbik hányadát teszik ki) érdekeltek a jelenlegi rendszer fenntartásában. Érdemes elgondolkodni azon a felsoroláson, melyben a hálapénzforgalom károsnak tartott következményeit sorolja fel Dr. Bordás István közgazdász:

– Fenntartja az ágycentrikus ellátási struktúrát.

– Túlápolást, túlgyógyszerezést, nem indokolt esetek kórházba küldését eredményezi.

– Drága, túlértékelt vizsgálati eljárások indokolatlan alkalmazásához vezet.

– Szakmán belüli feszültségeket kelt, az orvosi együttműködés, a teammunka szétzilálódik.

A szülészeti ellátás területén alighanem az összes felsorolt káros hatás érvényesül – tehetjük hozzá csüggedten, ráadásul betegségről, kóros állapotról az esetek többségében szerencsére szó sincs. A tét mégis óriási, hiszen mindenki egészséges babát szeretne, s valójában azért fizet, mert úgy véli, ezzel vásárolhatja mindazt a törődést, gondosságot, ami e cél megvalósulásához szükséges.

Egy megoldás: "copayment"

Az egészségügyi reformról naponta hallunk, olvasunk. A hírekből kiderül, hogy nincsenek egységes elképzelések arról, hogyan kellene változtatni a jelenlegi helyzeten, abban azonban mindenki egyetért, hogy tiszta, átlátható, azaz legális viszonyokat kellene teremteni. Az orvosok jelentős fizetésemelése a szakértők többsége szerint önmagában nem oldaná meg a problémát, hiszen a páciens továba is úgy érezné, fizetnie kell. Sokan úgy gondolják, akkor történne mélyreható változás, ha a páciensnek kellene kifizetnie az egészségügyi szolgáltatás árának legalább egy részét (ez a copayment), miközben az alapellátás igénybevételére a kötelező járulék fizetése jogosítaná fel. Az embereknek ugyanakkor megvolna a lehetőségük arra, hogy magánbiztosító társaságoknál kiegészítő biztosítást kössenek. Ebben a „vegyes” rendszerben tehát a kevésbé tehetős páciensek színvonalas alapellátása is biztosított lenne. A hálapénzrendszer megszűnése ugyanakkor lehetővé tenné azt is, hogy fogadott orvos helyett, akinek munkaidőtől függetlenül bármikor rendelkezésre kell állnia jelenleg, a kismamák orvos teamhez fordulhatnának, melynek tagjai azonos szemléletmód szerint, azonos színvonalon látnák el őt, mindig a csoportnak az a tagja, aki éppen dolgozik a szülés, illetve a soron következő vizsgálat időpontjában. Olyan megoldás is létezik, amikor magát az alapellátást a biztosító finanszírozza, ám az úgynevezett készenléti díjat (a szülész munkaidőn kívüli behívásáért járó összeget) a szülő nőnek kell fizetnie. Németországban például a tervezett otthonszüléseknél működik ez a rendszer, a kórházakban nincs orvosválasztás. Így olyan esetek sem fordulhatnak elő, hogy egy kismamának azért indítják vagy gyorsítják a szülését, hogy választott orvosa ügyeleti idejében megszüljön.

A tettek mezején

A hálapénzzel kapcsolatos szociológiai kutatások, közgazdasági okfejtések, Interneten zajló viták roppant érdekesek és tanulságosak még a kívülállók számára is. Az viszont a kérdés beható tanulmányozása után sem derül ki, hogy akkor itt és most mit is kellene tennie a kismamának, ha optimális szülészeti ellátásban szeretne részesülni, és orvosát sem szeretné megsérteni vagy elveszíteni, vagy éppenséggel alulfizetni. Először azt kellene tisztázni, kinek mit jelent az optimális ellátás! Az egyik nő még fizetni is hajlandó azért, hogy minél kevesebbszer vizsgálják meg, és minél kevesebb beavatkozást végezzenek nála, és lehetőleg saját ritmusában, saját elképzelései szerint szülhessen. Az orvos ebben az esetben voltaképpen csak „biztos háttérnek” kell. A kismama ebben az esetben paradox módon éppen azért fizet, hogy ha csak egy mód van rá, ne tegyenek vele semmit. Ám ha ezek az igények nem fogalmazódnak meg például szülési terv formájában vagy egy tisztázó beszélgetés során, az orvos talán éppen fordítva cselekszik. Mert másféle igények is léteznek. Van, akit az nyugtat meg, ha minden hónapban megvizsgálja az orvosa, és az összes létező vizsgálatot és szűrést elvégzik nála. Van, akinek a szülés alatti fájdalomcsillapítás vagy a császármetszés a leglényegesebb szempont. Ha a páciens és az orvos egymásra talál, az már fél sikernek számít. Hallgatólagos elvárások helyett mindkét fél akkor jár jól, ha világosan és érthetően megfogalmazza a maga szempontjait. A többit néma csend övezi, legalábbis egyelőre és jobb híján.

Bes: http://216.239.59.104/search?q=cache:R77P37XBNpgJ:portal.ksh.hu/pls/portal/url/ITEM/E6B73A7FF9DB4CB2E03400306E4816D2+sz%C3%A1zezer+lakosra+jut%C3%B3+orvos&hl=hu&ie=UTF-8&inlang=pl

itt elég egyértelműen kijön, hgoy Mo-n a százezer lakosra jutó orvos tekintetében csak az uniós átlag 80%-át éri el, a nővérek száma csak 42%

a kórházi ágyszaám kevesebb ugyna mint Németországban, de az uniós átlagot 30%-kal meghaladja. Ehhez természetesen hozzá kell venni, hogy a lakosság megbetegedési rátái az eu átlag 150-250 %-át érik el!!!

Magyarul sokkal kevesebb orvos, sokkal kevesebb nővér egy kicsit több ágyon ugyan, de egy rettenetes állapotú lakosságot lát el.. sokkal kevesebb pénzt beleforgatva az eü teljességébe, mint odakinn.

HCG:

Szerző: Fazekas Edina

Forrás: Világgazdaság

Uniós csatlakozásunk óta eddig 545 orvos vállalt munkát a Nyugat-Európában, s a kedvezőtlen folyamatnak még nincs vége - mondta lapunknak Gyenes Géza, a Magyar Orvosi Kamara (MOK) főtitkára. Ráadásul nemcsak pályakezdők döntenek a külföldi munkavállalás mellett, hanem az idősebb, tapasztalt doktorok is. A kamara adatai szerint a külföldre távozó orvosok 40 százaléka szakvizsgát még nem szerzett fiatal, ám többségük több évtizedes szakmai tapasztalatot és 2-3 szakvizsgát felmutató, 45-50 éves gyógyító. Egy felmérés szerint az orvostanhallgatók 70 százaléka tervezi, hogy a szakvizsga után külföldön helyezkedik el.

Az elvándorlás okát Gyenes nemcsak az alacsony - az EU-s átlag töredékét kitevő - keresetekben, hanem az alacsony - átlagosan havi 70-80 ezer forintos - nyugdíjakban is látja. Ráadásul a magyar orvosok ügyeletben töltött idejét a nyugdíj alapját képező szolgálati időbe nem számítják be. Mindezt addig tehetik, míg az első ilyen perben meg nem hozzák a jogerős ítéletet, hiszen az EU-s jogszabályok szerint az ügyeleti idő beleszámít a szolgálati időbe, és ez most már hazánkra is vonatkozik - hangsúlyozta a MOK főtitkára. Az első ilyen per már folyamatban van, és hamarosan megszületik az elsőfokú ítélet. Egy orvos, aki havonta 5-6 alkalommal ügyel, 40 év alatt - az ügyeleti időt is beszámítva - összesen 64,8 év szolgálati időt teljesített.

Nálunk egy kezdő szakorvos (az ötéves egyetem után, hatéves gyakorlattal) puttó alapbére 128 ezer, egy kórházi osztályvezető főorvosé 186 ezer forint. A nyugat-európai országok ennek a többszörösét s egyebeket is kínálnak; Svédország például a családtagoknak is munkalehetőséget ajánl, s a nyelvtanulást is finanszírozza. Írországban és Angliában egy kétnapos ügyeletért puttó 700 ezer forintot fizetnek, ezért sokan csak néhány napos ügyeletet vállalni is kimennek. Ám a legtöbb esetben, ha az orvossal elégedettek, általában hosszú távra szóló szerződést kínálnak - tette hozzá Gyenes Géza.

 

Danó Anna

Népszabadság

Kevés az orvos, sokat vár a beteg

Mellrákszűrésre, szemészeti, kardiológiai vagy ortopédiai szakvizsgálatra immár több hetet is várnak a betegek. A tumultust részben a megugró betegszám, másrészt a szakorvos- hiány okozza.

A fővárosban élő négyéves Benedek gyerekorvosa figyelmeztette a szülőket, nézessék meg a fiú szívét, mert valami neki nem tetszik. A szív-ultrahangvizsgálatra a szülők két hónapos előjegyzést kaptak. A jelenség nem kivételes. A fővárosban a műszerigényes vizsgálatokra - például mellrákszűrésre, ortopédiára - átlag három-négy hetes várakozás után van mód.

A budafoki szakrendelő vizsgálóinak ajtaján táblák is figyelmeztetnek: beteget csak előjegyzéssel fogadnak. Időnként egy-egy ajtóra kikerül az a tábla is, hogy rendelés van, de újabb beteget már nem fogadnak. A jelenséget dr. Lányi István igazgató főorvos azzal magyarázza, hogy gyakran olyan sok az előjegyzett beteg, hogy a váratlanul érkezőknek esélyük sincs a bejutásra. A tapasztalataik szerint a leghosszabb várakozásra a reumatológia betegei kényszerülnek.

A sürgős eseteket leszámítva az átlagos várakozás: három hét - mondja lapunknak Lányi István orvos-igazgató. Ésszerű lenne, ha a nagy betegforgalmú szakmákban még több orvos foglalkozna a betegekkel, ám erre nincs elegendő szakember, illetve pénz. A magyar egészségügyből szerény becslések szerint is hét-nyolc nagy szakrendelőnyi orvos hiányzik - tette hozzá.

Vidéken ennél is rosszabb a helyzet. Tatabányán, Miskolcon például a szükségesnél jóval kevesebb szemészorvos dolgozik, ezért a betegek hónapokat várnak, ha nem szorulnak sürgős beavatkozásra. Szegeden az ultrahangos vizsgálatra vagy a kardiológiára két-három hét múltán lehet bejutni, az emésztőszervi problémákkal küszködők több hónapot is várhatnak Szegeden.

A nehézségek ellenére a betegek a szakrendelőkben elfogadhatónak ítélik a várakozási időket, pedig az előjegyzésre érkezők is a megbeszélt időpontnál legalább 30 perccel később kerültek be az orvoshoz - derül ki az Országos Fogyasztóvédelmi Egyesület országos reprezentatív felméréséből. A megkérdezettek kétharmada viszont kifogásolta a szakrendeléseken tapasztalt protekcionizmust. A kérdőívet kitöltők harminc százaléka tapasztalta, hogy az egészségügyi dolgozók az ismerősöket soron kívül behívják, s mindössze negyedrészük állítja, hogy az előjegyzés sorrendjében jutott be a rendelésre.

Bánkúti Gábor:

Magyar Rádió Online

Az egészségügyben az államnak kell a főszerepet játszani"

Minél egészségesebb egy ország, annál gazdagabb, és minél gazdagabb, annál egészségesebb lehet - így lehet összefoglalni annak a tanácskozásnak a lényegét, amelyen orvosok, közgazdászok, szociológusok és szinte minden párt egészségpolitikusai is részt vettek. Az bevezető előadást dr. Orosz Éva, az Európai Gazdasági és Együttműködési Szervezet szakértője tartotta.

- Minden fejlett ország számára nagyon fontos cél, hogy jó minőségű és mindenki számára hozzáférhető egészségügyi ellátást biztosítson, mindamellett az egészségügyi kiadásokat hozzá tudja igazítani a gazdasági feltételekhez - mondta Orosz Éva. Az Európai Unió tíz évvel ezelőtt a nemzeti termék 8,2 százalékát költötte az egészségügyre, most pedig 8,5 százalékát, Amerikában 13-ról 14,9 százalékra ugrott ez az arány, ami azt jelenti, hogy a közvélekedéssel ellentétben, a magánfinanszírozáson alapuló egészségügy kevésbé képes hozzáigazítani a kiadásokat a GDP alakulásához. Magyarország előtt az a feladat áll, hogy lassan, de biztosan felzárkózzon az európai átlagos szintre. Ettől még nagyon messze vagyunk. Jelenleg az egy főre jutó egészségügyi összkiadás 45 százalékát teszi ki az európai átlagnak. A '90-es években nem indult el egy felzárkózás, azt látjuk, hogy a felzárkózó országok, mint Írország, vagy Portugália éves átlagban 5-7 százalékkal növelték az egészségügyi kiadást, ez bizony nagyon nehéz feladat a magyar kormányzat számára, ha nem is ekkora, de az európai átlagnál gyorsabb növekedést biztosítani.

MTV Híradó:

Méltánytalannak tartották a 200 forintos hétvégi órabért

Nincs megállapodás. Nógrád megyében a háziorvosok ingyen ügyelnek, mert nem hajlandóak elfogadni az önkormányzatok által kínált alacsony órabért. Méltánytalannak tartják ugyanis, hogy ünnepnapokon és hétvégeken egyaránt nettó 200 forintos órabérért dolgoznak.

Nógrád megyében eddig a magánpraxist folytató háziorvosok puttó 600 forintot kaptak egy ügyeleti óráért, és mint mondják ennek 70 százalékát mindjárt le is adózták. Az orvosok a nettó 200 forintos órabért megalázónak tartjá k, és november óta inkább ingyen ügyelnek.

A háziorvosok a Magyar Orvosi Kamarát bízták meg azzal, hogy képviselje az érdekeiket. A helyi kamarák segítenek az adott önkormányzattal, fenntartóval vagy tulajdonossal folytatott bértárgyalásokban. Ha nem tudnak megállapodni, akkor jogi lépéseket is tehetnek.

A szakemberek szerint jó lenne, ha a kistérségekben meg tudnák szervezni a központi ügyeleteket. Ez olcsóbb lenne és az orvosoknak is kevesebbet kellene dolgozniuk.

2005-02-08 09:23 Forrás: Magyar Nemzet:

Minden megyéből több orvos hiányzik, Somogy és Heves megye kórházaiban csaknem száz a betöltetlen álláshely. A helyzet súlyosbodik, az orvostársadalom átlagéletkora ugyanis vészesen növekszik, a rendszerből távozókat pedig nem pótolják a fiatalok. A nagyobb bajt a határokon túlról érkezett orvosokkal eddig el lehetett kerülni – derül ki az MTI körkérdéséből. Szinte nincs olyan megye, ahol ne dolgoznának a szomszédos országokból érkezett, elsősorban magyar nemzetiségű orvosok.

A magyarországi utánpótlás nem sok jóval kecsegtet: a külföldi munkavállalás lehetőségével igazán a pályakezdő fiatalok foglalkoznak. A Hajdú-Bihar megyei Orvosi Kamara elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy van olyan végzős évfolyam, ahol a hallgatók 30-40 százaléka már nem jelenik meg a szakorvosképzésben. Anyagi megfontolásból sokan mennek gyógyszerügynöknek vagy orvoslátogatónak. A Magyar Orvosi Kamara adatai szerint Magyarország uniós csatlakozása óta 550-en kértek igazolást a külföldi munkavállaláshoz.

2005-02-03 09:01 Forrás: Duna TV Híradó

Hirdetésben keres orvosokat számos hazai kórház, mert hiába próbálkoztak az üres álláshelyek betöltésével.

Szegeden a közelmúltban kilenc szakembert kerestek, de csak kettő jelentkezett, a szentesi kórház pszichiátriai osztályán két orvost várnának, de hiába a több fizetés és a lakás, nincs jelentkező - számolt be a Duna TV Híradója. Néhány évvel ezelőtt még szinte elképzelhetetlen volt az orvoshiány, mára azonban alig akad olyan vidéki kórház, ahol ne tudnának azonnal alkalmazni radiológust, aneszteziológust vagy patológust, de az onkológiától a pszichiátriáig tizenhét olyan terület sorolható fel, ahol rövidesen elfogynak a szakemberek.

Az intézmények az előírtnál több juttatással, sok helyen lakással várják az orvosokat. A hiány okaként a külföldre vándorlás mellett a társadalmi megbecsülés hiányát, a kevés fizetést és a kórházak közötti egyre élesedő versenyt említik a szakemberek. Számos pályakezdő, amint befejezi orvosi tanulmányait, azonnal el is hagyja a pályát, legtöbben gyógyszergyári képviselők lesznek. A hiány pótlására a kórházak a határon túli, magyar anyanyelvű orvosokat is várják, de ők sem tudnak azonnal munkába állni, mert legalább fél év, amíg a diplomájukat honosítják.

Vegatus:

Platón, Törvények, Negyedik könyv, 720 c, d, e.

Vajon abban is egyetértesz velem, hogy mivel a betegek részben szolgák, részben szabadok a városokban, a szolgákat rendszerint a szolgák kezelik, akik sietve bejárják a betegeket, vagy a kórházakban várják őket, és az ilyen orvos semmiféle magyarázatot nem ad a szolgák betegségeiről, és nem is hallgatja meg őket, csak rendel nekik valamit, ami a gyakorlata alapján jónak látszik neki, mintha pontosan ismerné a bajt, akár csak egy türanosz, önelégülten távozik, és már siet a másik beteg szolgához.

A szabad lelkű orvos ellenben többnyire a szabad emberek betegségeit vizsgálja és gyógyítja, és ezeknek okát és lényegét kutatja, megbeszélve a dolgot a beteggel és hozzátartozóival, s így maga is megtud egyet-mást a betegeitől, s a beteget magát is amennyire lehetséges, felvilágosítja, s nem rendel semmit sem előbb, míg a beteget meg nem győzte, s így bizalmát meg nem nyerte; s így próbálja az egészség felé vezetni s kezelését befejezni.

 

Genericum:

 

Dr. Menyhárt Miklós

főorvos

egészségügyi szakmenedzser

A kisdobos hat pontja

Sokan vagyunk, akik jól tudják azt, amit ma már egyre többen nem ismernek, hogy mit jelentett, a kisdobosok hat pontja. A múlt század utolsó évtizedeiben az általános iskola alsó tagozatában ,dolgozó hazánk szolgálatát, kisdobosként kezdhettük, melynek etikai kódexe a kisdobosok hat pontja volt. Ha jól viseltük magunkat ,felső tagozatba lépve , úttörőkké válhattunk, és az úttörők 12 pontjában foglaltak lettek volna, az akkori elvárásoknak megfelelően, az erkölcsi irányadó normáink.

Tisztelt egészségügyi miniszterünk, úgy látszik ,MÁR alsó tagozatosnak tekint bennünket, orvosokat, de az ellátottakat is, az egészségügyi reform (?) hosszú iskolájában. Nem mindenki örül ennek. Sem az orvosok, sem a lakosság társadalmi problémákra fogékony rétege , akik egyre inkább unják, a valódi reformok elkezdésének további halogatását.

Pedig a megoldás 1989 óta ismert minden szakmabeli számára. Minden kormányzat ,az azóta eltelt időszakban, próbálkozott ezzel a megoldással, azonban olyan erős politikai akarat egyszer sem volt, mely fel merte volna vállalni, és valóban az Európában már működő rendszer, hazai adaptálását jelentené.( Ellentétben miniszter Urunk hálapénz elleni hat pontjában említett ,álságos megoldásaival ,ami viszont nem működik Európában.).

A hálapénz témájának előhozására, jelentőségének különféle magyarázgatására már volt példa Kökény miniszter Úr előző regnálása alkalmával is, amikor a kórházi ágyszámok radikális csökkentése, mint az egészségügyi reform döntő feladata szerepelt a programban.( Csak mellékesen említem, hogy sem a tervezett teljes ágyszám csökkentést , sem az egészségügy jelentős reformját, sem a hálapénzzel kapcsolatos jelentős változást nem tapasztaltuk. Az igaz hogy az orvosok egy ideig kussoltak, a lakosság megnyugodott. Egy ideig!)

Tényleg nagyon várta az orvos szakma , és a lakosság is ,talán pártállásra való tekintet nélkül, mikor a Miniszterelnök Úr az egészségügyben is reformokat hirdetett. Nagy volt a megdöbbenés, amikor kiderült, hogy - az un. irányított betegellátási modell, a darabszámra adható tabletták a patikákban, a beteg előjegyzési rendszer kötelező bevezetése ,a Népegészségügyi Program címének átkeresztelése, a „táppénzkommandó” ( az Országos Egészségbiztosítási Pénztár ÁVÓ-ja?), és sorolhatnám -a csodaszer, a panacea.

A kórháztörvény körüli bonyodalmak tovább fokozták a meglepetést. Voltak olyan érzések, hogy az igazi problémák megoldásának koncepciója még nincs kész, csak időt akar az egészségügyi kormányzat nyerni, de talán minden rendben lesz. Hiszen az egészségügyi kérdés helyes megoldása valóban a tartós kormányzás egyik lehetőségét adja, annak ellenére, hogy néhányszor az egészségügyi dolgozókkal- ezen keresztül a betegekkel is- a bolondját járatták. Ami nyilván való csak egy ideig ismételhető. A koronát erre Kökény miniszter Úr kisdobosok hat pontja tette fel. Mert nem tartom megoldásnak –csak technikai lehetőségnek- a kezelőorvos megválasztásáért való fizetés módját, a térítésért igénybe vehető szolgáltatások körének megállapítását ( melyre az utóbb évtizedben számos protokoll készült), a kórházi adminisztráció további növelését ,a semmire való számlakiállítással, és „Dr. Info”-val együtt.

Európai módon kéne eljárni. El kellene kezdeni végre, a társadalombiztosítás gyökeres reformjának végrehajtását , az OEP egyeduralkodó jellegének felszámolását, az egészségpénztárak valódi megszervezését, ( nem úgy mint tavaly az OTP Egészségpénztárak agresszív szervezési kampányát, melynek marketingje ,tragikus volt) ahol a szolgáltatások ára azonnal tisztán megjelenne, elkülönülne a térítésért igénybe vehető szolgáltatás, és a számlaadás után– nem kísérletképpen, mint a hat pontban- ,az ellátó egészségügyi dolgozó, orvos a többletmunkáért több pénzt kapna, a beteg tudná, hogy mire fizetett. Ez inkább hatna a hálapénz megszűntetésének lassú folyamatában, mint a szemforgató módon a betegek érdekeire hivatkozó- érdekképviseleti szervek, orvos csoportok lejáratására tett kampányok.

Hogy így kettéválna az egészségügy szegényekre és gazdagokra?

Merthogy ,most nem így van? Nem, most megaláztatást kell az orvosnak és betegének is elviselni, mert olyan erkölcsi nagyságok ítélnek el, akik bár az egészségügyben dolgoznak, de fogalmuk sincs az egyszerű, nem „parázó”, betegek körülményeiről, a kétkezi munkás orvosokról, akik még mindig –igenis döntő többségünkben- az orvosi esküjükben foglaltak szerint foglalkoznak betegeikkel, függetlenül attól, hogy elfogadja-e, vagy megengedheti magának, hogy nem fogadja el a hálapénzt.

A felsőbb osztályba lépésnek, éppen az egészségügyi kormányzat kisdobosok hat pontja az akadálya. Olyan régen kísérletezünk már, ideje lenni az úttörők 12 pontját kihagyva, legalább a középiskolai fokig eljutni. Gyermekeink majd, remélhetőleg eljutnak az egyetemig.

Bőny.2004.01.21.

Kassai László

nyugdíjas vegyészmérnök

" No és mi a szerző által javasolt megoldás ? Hogyan lehet megszüntetni ezt az ocsmány hálapénzt:" Az orvosi ellátásról - meghatározott tarifa szerint - számlát ad ki az orvos , amit a beteg kifizet , s a pénzt majd számla alapján visszaigényeli az egészségügyi pénztártól: könynyű belátni , hogyha a beteg a műtétért és az ellátásért fizet, mondjuk 180 ezer forintot, nem fog hálapénzt adni."

No , nézzük: - "Meghatározott tarifa szerint". Tessék nekem már megmondani , ki fogja meghatározni ezt a "tarifát"? Az egészségbiztosító. Aki végül is nem más , mint maga az állam , végső soron a vevő. Az ötlet briliáns. Vezessük be mindenhol, az ABC-ben, az autószerelőnél, no meg a fodrásznál is! Mennyivel olcsóbb lenne az élet. Akármit vásárolok, én, a vevő fogom meghatározni a "tarifát". (Most arra ki se térek ki, hogy a rendes magyar szóhasználat szerint jobbára milyen szolgáltatást nyújtó lányoknak szokott "tarifája" lenni. Normális helyeken, a piacion a dolgoknak ára van. Ja, és az orvosi tevékenységnek meg honoráriuma.) Ráadásul, ha az árakat nem a piac, hanem az állam diktálja, hát ez az a rendszer, amit jó sokáig mifelénk szocializmusnak hívtak. Akkor se vált be. Most se fog.

- Az orvos a "teljesítménye" szerint fog keresni ? Sok műtét , sok pénz alapon? Normázni fogják ? Bevezetik az accord-bérezést ? Vagy ő csak számlát állít ki , a kórház meg kasszíroz?

- " Számlát ad ki az orvos ". Miért az orvos ? Miért nem a kórház ? Kivel van a beteg jogi kapcsolatban ? Kinek van ellátási kötelezettsége : az orvosnak vagy a kórháznak ? Ki dönti el, hogy ki operálja meg a beteget? Csak a "nagynevű professzorok" fognak ebben a rendszerben műteni? Ha a beteg "felkér" valakit, akkor az illető köteles azt elvállalni? Esetleg akkor is, ha nem is ért hozzá?

- A számlában a valós költségek kerülnek feltüntetésre, vagy fikciók? A számlában külön soron fog szerepelni az orvos(ok), a műtős(ök), a nővér(ek), a gyógytornász(ok), és a liftes(ek) munkadíja? Mi van akkor, ha a beteg elszégyelli magát, ha az állam által nyújtott tényleges honoráriumokat meglátja?

"Rövid idő alatt kialakul a betegek 'számlaérzékenysége', aligha fogják elnézni - a mai gyakorlatban szinte általánosnak tekinthető - el nem végzett szolgáltatások felszámolását."

Ez a téma jellemzi a magyar média és az egészségüggyel foglalkozó újságírás tömény rosszindulatát és hozzá nem értését. Ez a kedvencem. Nézzük:

- A sajtó hónapok óta visszatérő témája azoknak "a csaló orvosok leleplezése", akik jogtalan előnyszerzés érdekében nem átallnak hamisan kódolni. Így az "el nem végzett szolgáltatások felszámolásának" a bűnét követik el. Ennek a médiaheccnek nem lehet más célja (és főleg eredménye), mint hogy lejárassanak egy jobbára tisztességes szakmát.

- Ha "tényfeltáró" újságírók csak egy picit utána járnának a dolgoknak, akkor pontosan tudnák, hogy ez az egész "csalás-ügy" egy marhaság. A doktorok személy szerint nem érdekeltek abban, hogy menynyi HBCS-pontot teljesítenek. Fix fizetésük van, és az szemernyit sem változik attól, ha 10 vagy 1000 "pontot" vakarnak össze egy adott idő alatt.

- Az viszont igaz, hogy a HBCS-értékek köszönő viszonyban sincsenek az egyes ellátások tényleges ráfordításival. Vannak a kórházban "jól tejelő" szakmák, és vannak "tömény ráfizetések". A biztosító maga szólítja fel az intézeteket az úgynevezett "keresztfinanszírozásra". Mi is ez? Az például, amikor a kitűnően "fizető" vesedialízis bevételeiből tartják fent a totális ráfizetéssel dolgozó traumatológiát (már ha még nem privatizálták ki az előbbit). Vagyis mi történik? Hát az egyik betegen "behozott" pénzből igyekeznek valahogyan tisztességesen ellátni egy másik beteget. A csalók.

- Az egész HBCS-rendszer, a maga "lebegtetett" pontjaival úgy rossz, ahogy kitalálták. Mikor is lenne valami értelme egyáltalán a teljesítményfinanszírozásnak? Akkor és csak akkor, ha szűk lenne a kórházi kapacitás, és az állam a nagyobb "fekvőbeteg-forgalmat" akarná preferálni. Mi mostanában a miniszterek legnagyobb gondja? Hogy "túlpörög" a kórházi rendszer. Vajh miért?

Így mehetnék végig mondatról mondatra. Nem teszem, mert unom.

Athos:

A Nemzetí Egészségügyi Kerekasztal 2004. december 14-ei határozatai 2004. 12. 14.

A NEK ismételten hangsúlyozza, hogy(...)minden olyan kormányzati, képviselői és egyéb törekvést, törvényjavaslatot el kell vetni, meg kell gátolni, amelyek megbontják az egységes nemzeti kockázatközösséget.

1. Hivatkozva a NEK 2004. október 19-ei erre vonatkozó határozatára, a költségvetési döntések részeként az Országgyűlés döntsön az E. Alap tartós hiányának normatív költségvetési támogatássá alakításáról.

2. A NEK megismétli és kiegészíti saját 2004. szeptember 30-ai és november 2-ai határozatait, amelynek értelmében az 5 éve zajló Irányított Betegellátási Rendszer modellkísérletet befejezettnek és lezártnak kell nyilvánítani, ezért a 2005. évi költségvetési törvény ne adjon lehetőséget a modellkísérlet kiterjesztésére és folytatására. A 2005-ben erre szánt forrásokat fordítsák népegészségügyi célokra.

3. Nemzetközi szakértők, a munkavállalók, munkaadók és a civiltársadalom megfigyelőinek bevonásával kerüljön sor annak kiértékelésére, hogy az Irányított Betegellátási Rendszer modellkísérletben alkalmazott eszközök, módszerek, tapasztalatok közül melyek és hogyan hasznosíthatóak a társadalombiztosítás rendszerén belül annak megerősítésére. Az IBM szakmai kiértékelése mellett kerüljön sor annak teljes körű gazdasági kiértékelésére és az eredmények nyilvánosságra hozására.

4. A NEK igényli és kezdeményezi, hogy "modellkísérletek" címszó alatt ne akarják átalakítani a társadalombiztosítás alkotmányban garantált esélyegyenlőségi rendszerét. Ehelyett a népegészségügyi program keretében induljon meg az összehangolt egészségi- és gazdasági tervezés módszerének érvényesítése, továbbá az ellátórendszer irányításában a közbeiktatott harmadik szereplő, a "szervező" feladatát teljes mértékben az OEP vegye át, egyidejűleg az OEP részére a feladatellátásához szükséges gazdasági és egyéb eszközöket, feltételeket meg kell adni.

5. A NEK felszólítja az Országgyűlést az Európai Szociális Charta 12. cikkelyének soron kívüli ratifikálására, amely cikkely a társadalombiztosításhoz való jogra vonatkozik. A NEK ismételten hangsúlyozza, hogy a törvénnyel garantált egységes kockázatközösségen és szolidaritáselven alapuló társadalombiztosítás intézményét fenn kell tartani és minden olyan kormányzati, képviselői és egyéb törekvést, törvényjavaslatot el kell vetni, meg kell gátolni, amelyek megbontják az egységes nemzeti kockázatközösséget, így a

- több, versengő egészségbiztosítón alapuló rendszer bevezetését

- irányított betegellátást

- ellátásszervezőket

- területi egészségszervezőket

- regionális egészségügyi tanácsokat és

- egészségügyi fejlesztési előirányzatot.

Országosan reprezentatív felmérés alapján (Hungarostudy 2002, 12600 fő) a megkérdezettek

68 %-a maximálisan bízott a társadalombiztosítási finanszírozásban (maximális pontszámot adott),

86 % elégedett volt a háziorvosi ellátással,

71 % a szakellátással,

68 % a kórházi ellátással.

Ennek alapján állíthatjuk, hogy a népakarat az egészségügy jelenlegi ellátási és finanszírozási struktúrájában bízik, miközben elvárja ennek korszerűsítését.

6. Az egészségügyi dolgozók illetmény- és béremelésének - a rendszer működőképességének fenntartása érdekében elvárható - azonnali, arányosan ütemezett mértékéről a költségvetésben döntést kell hozni. Szükségesnek tartjuk, hogy a kormányprogramban megjelölt hosszú távú megállapodásra mielőbb sor kerüljön az életpályát befolyásoló körülményekről, és a jövedelmek felzárkóztatásáról.

7. A NEK kezdeményezi az Európai Szociális Charta 15. cikkelyének ratifikálását. Felhívja a kormány és a törvényalkotók figyelmét arra, hogy a fogyatékos munkavállalókat foglalkoztatók jövő évre tervezett támogatási rendszerének feltételeit gondolják újra, mivel a jelenlegi tervezet ellehetetleníti a fogyatékos munkavállalók jövőbeni foglalkoztatását. A tervezett szabályozás előzetes hatásvizsgálatát a jogalkotási törvényben előírt elveknek megfelelően el kell végezni és annak tanúságait a végleges törvény megalkotásánál figyelembe kell venni.

8. A 2005. évi költségvetés végszavazása előtt szülessen döntés a 2004. december 31-én megszűnő gyógyszertámogatás 15 %-os kiegészítésének fedezetéről, annak érdekében, hogy a lakossági gyógyszerkiadások ne emelkedjenek.

9. A NEK felszólítja a kormányt, hogy soron kívül függessze fel a Club Aliga ingatlan üdülő együttes eladását, mert azt az Egészségbiztosítási Alapnak ingyenesen juttatott vagyonból az egészségügyi és szociális ágazatban dolgozók rekreációja és továbbképzése céljából kapta használatba az akkori Népjóléti Minisztérium.

10. A NEK az eddigi működését értékelve úgy dönt, hogy tevékenységét nem fejezi be a 2005. évi költségvetési törvény elfogadásának idejében, hanem folytatni kívánja mindaddig, amíg az általa konszenzussal hozott, a társadalom egészét érintő határozatait kormányzati döntésekben és törvényekben megvalósítva nem látja.

Drágulnak a gyógyszerek, hátrál az állam

2005. január 20.

Az állam nem finanszírozza tovább a kormány által egy tavaly júniusi megegyezés alapján átvállalt ártöbbletet , a gyógyszerkassza egyensúlya érdekében már fepuártól átlagosan 7,5 százalékkal nő a patikaszerek díja.

A költségvetés már nem tudja vállalni azt a terhet, hogy továbpa is kiegészítse a támogatott orvosságok árát 15 százalékkal. Az eredeti árak visszaállítása túl nagy kiadást okozna a lakosságnak, ezért született az a javaslat, hogy "csak" 7,5 százalékkal csökkenne a támogatáskiegészítés – nyilatkozta a Népszabadságnak dr. Schvarcz Tibor, az Országgyűlés egészségügyi bizottságának elnöke.

A szokás hatalma

Arról már a szerdán megjelent Magyar Hírlap is beszámolt, hogy legalább 35 milliárd forintot kellene idén spórolni a gyógyszerkiadásokból ahhoz, hogy ne "szálljon el" ismét a gyógyszerkassza. Noha az éves keret túllépése – vagyis az, hogy az államnak többet kell költenie az orvosságok támogatására, mint amennyit a költségvetés előirányzott – menetrendszerűen következik minden évben, nem mindegy, mikor és mennyivel „ borul" az éppen aktuális tervezet.

A sorozatos botlásban persze komoly szerepet játszik az is, hogy egyre több korszerű (és drágább) gyógyszer kerül forgalomba. Az elmúlt időszakban Magyarországon évről évre 18-20 százalékkal növekedtek a gyógyszerkiadások, ám 2004-ben ez a trend megtört: mindössze 14 százalékkal nőtt a gyógyszerpiac. Más uniós tagállamokban ez az arány egyébként nyolc százalék körül van.

Évente 44,5 doboz

Az elmúlt tíz évben ötszörösére nőtt az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) gyógyszerkasszája, a betegterhek reálértékben 12-13-szorosára nőttek – tudtuk meg a Világgazdaság Lengyel Gábor főosztályvezetőtől. A biztosító számításai szerint egy magyar beteg évente átlagosan 44,5 doboz gyógyszert fogyaszt el, amelynek értéke 280 dollár, e szempontból csupán a norvégok, a csehek, a dánok és az írek előznek meg minket. Lengyel Gábor azt is elmondta: a biztosító gyógyszertámogatásra fordított kiadását jelentősen befolyásolják az orvosságok esetleges árváltozásáról megjelenő hírek. Így a havi szóródás 13 milliárdtól akár 22 milliárd forintig is terjedhet. A kasszából a legtöbbet a szív-ér rendszeri, az onkológiai, a mozgásszervi és a mentális bajokra költik.

Ki fizeti?

Ha az idei évre előirányzott 284 milliárd forintot hárommilliárddal túllépik a kiadások, ennek 10 százalékát a gyártók, 90 százalékát az állam fizeti, a következő hárommilliárdnál már 20 százalék terheli a gyártókat, s ez a szám előbb-utóbb eléri a 100 százalékot – áll a tavaly júniusban megkötött megállapodásban, mely azt követően jött létre, hogy a kassza túllépését 15 százalékos árbefagyasztással próbálta csökkenteni a kormány, ám az Alkotmánybíróság ezt alaptörvény-ellenesnek minősítette.

Ennek ellenére az orvosságok ára nem emelkedett , mivel a gyártók és az állam átvállalták a lakossági térítési díj 15 százalékát. A gyártók 12, az állam 9 milliárd forintot fizetett ezért. A most napvilágot látott értesülések szerint a kormány saját részéből készül visszahárítani 7,5 százalékot a lakosságra, lapinformációk szerint mint négy és fél ezer patikaszer térítési díja változik február elsejétől átlagosan hét és fél százalékkal.

Más megoldás

A Magyar Hírlap által megkérdezett szakértők szerint a gyógyszerkassza kiadásainak csökkentésének másik eszköze lehet a helyettesítő gyógyszerek fokozottabb vagy esetleg kötelező alkalmazása. A medicinák többségének ugyanis van ugyanolyan hatóanyagú, ám olcsóbb párja. Vannak olyan uniós országok, amelyekben az orvos csak hatóanyagot írhat fel, a patikusnak pedig kötelező az ezzel készült legolcsóbb terméket kiadni. (Finnországban 40 millió eurós megtakarítást eredményezett az a 2003. áprilisi rendelkezés, amely szerint a gyógyszertárak a helyettesítő gyógyszerek esetében kötelesek a legolcsóbb alternatívákat kiszolgálni a vényekre.)

Csökkenhetnek az Egészségbiztosítási Alap kiadásai is, hiszen a múlt év végén 200 új generikumot fogadott be az OEP a támogatott körbe. Ezek átlagosan 40-50 százalékkal olcsóbbak más, hasonló hatóanyagú gyógyszereknél. (Ezek a gyógyszerek azoknak az innovatív szereknek a "másolatai", amelyeknek húszéves szabadalmuk már lejárt.)

Mary:

 

Roma hálapénz, erőn felül is

A felnőtt cigány népesség kétharmada szenved valamilyen betegségben

Népszabadság • Czene Gábor • 2004. szeptember 7.

Halmozottan hátrányos helyzetben

A romák sokszor erejükön felül adnak hálapénzt. Várható élettartamuk tíz évvel elmarad a magyarországi átlagtól - állapította meg "A szegénység csapdájában" című országos vizsgálat. a romák A romák egészségi állapotáról és szociális helyzetéről szóló kutatási jelentés szerint gyakran előfordul, hogy ügyeleti időben cigány családokhoz nem megy ki az orvos.

A romák sokszor erejükön felül adnak hálapénzt. A Delphoi Consulting felmérése szerint viszont gyakran előfordul, hogy ügyeleti időben cigány családokhoz nem megy ki az orvos.

A szegénység csapdájában címmel több részből álló országos vizsgálatot készített a romák egészségi állapotáról és szociális helyzetéről a Delphoi Consulting tanácsadó cég. A kutatást Babusik Ferenc pszichológus vezette.

A felmérés legújabb eredményei megerősítették, hogy a romák várható élettartama tíz évvel elmarad a magyarországi átlagtól.

A felnőtt cigány népesség kétharmada szenved valamilyen betegségben. A daganatos betegségek például csaknem kétszer olyan nagy arányban fordulnak elő a cigány, mint a nem cigány lakosság körében. A romák között mintegy tizenötször nagyobb a látáskárosodásban és a vashiányos vérszegénységben, csaknem tizenháromszoros a tbc-ben és a tüdő más fertőző megbetegedéseiben szenvedők aránya.

A felmérés szerint - jövedelmi helyzettől függően - a romák jelentős része, éljen bármilyen nehéz körülmények között is, ad hálapénzt az orvosnak. A paraszolvenciát fizető cigányok aránya a legszegényebbek között is meghaladja a 40 százalékot, de vannak olyan módosabb rétegek, ahol ez a 70 százalékhoz közelít. Az alkalmanként fizetett hálapénz összege átlagosan 1400 és 4300 forint között mozog.

Gyógyszerre annyit költenek, amennyit tudnak, s korántsem mindig annyit, amennyit kellene: a legszegényebb és a legjobb helyzetű roma családok között ötszörös a különbség. Babusik Ferenc szerint az adatok alapján úgy tűnik, hogy a romák egy része a gyógyulás reményében erőn felül ad hálapénzt, még azt is vállalva, hogy a fontos gyógyszerekre kevesebbet tud költeni. Kétharmaduk úgy gondolja, hogy a paraszolvenciának köszönhetően jobb ellátást kapott. Azt, hogy az állítás megfelel-e a valóságnak, a vizsgálat készítője szerint képtelenség bizonyítani.

A megkérdezettek ötödének már volt olyan tapasztalata, hogy ügyeleti időben - este vagy hét végén - az orvos nem ment ki a cigány beteghez. A "nagyon zsúfolt körülmények között" élő romák közül még többen panaszkodtak hasonlóra. Az orvosok egy része nem biztosítja ügyeleti időben az egyenlő hozzáférést - vélekedik Babusik Ferenc. Riasztónak tartja, hogy az esetek egy részében az orvos akkor se ment ki a roma családhoz, ha gyerekhez hívták. Leginkább időhiányra hivatkoztak, vagy jobbnak mondták, ha a beteg megy be a rendelőbe. Sokszor viszont egyáltalán nem adtak magyarázatot.

A szakrendelőkben és a kórházakban a romák negyede érzékelt cigányellenességet, a háziorvosok esetében jóval többen, a megkérdezettek mintegy 44 százaléka. A diszkrimináció mértéke jelentősen befolyásolja, milyen például a roma nők részvételi aránya a nőgyógyászati szűréseken. Azok a nők, akik nem tapasztalnak cigányellenességet, lényegesen többen mennek el szűrővizsgálatra.

A kutatás megállapította, hogy - a közhiedelemmel szemben - a roma nők túlnyomó többsége védekezik valamilyen módon a nem kívánt terhesség ellen. A cigány gyermekek számát nem a védekezés hiánya, hanem demográfiai tényezők határozzák meg. A 19-55 éves roma nők több mint 15 százaléka azért nem használ fogamzásgátló tablettát, mert nincs rá pénze. Tabletta helyett más módszereket alkalmaznak. A kevésbé biztonságos fogamzásgátló eljárások használatának aránya az iskolai végzettség emelkedésével csökken, és ugyanez igaz az abortuszok számára is.

A felmérés szerint sok esetben a leginkább rászoruló cigány családok nem jutnak hozzá alapvető szociális juttatásokhoz. Ez részben a törvényi szabályozás elégtelenségével indokolható, részben azzal, hogy a legkilátástalanabb körülmények között élők nagy része nem tudja, milyen támogatásra jogosult.

A kutatás kitért arra is, hogy a cigányság körében tapasztalhatók-e előítéletek más csoportokkal szemben. Kiderült, hogy a romák leginkább a feketékkel és a zsidókkal éreznek közösséget, de miközben a feketék elismertsége a cigányok körében alacsony, a zsidóké nagy. A romák nem idegengyűlölők - állapítja meg a vizsgálat -, a melegekkel szemben viszont erősen elutasítók.

Kozma Ágnes által készített anyagot.

Az orvost azért kell megfizetni, hogy ne pénzért gyógyítson…”

Beszélgetés dr. Bácskai József szülész-nőgyógyásszal

Zámolyon születtem, de Székesfehérváron nevelkedtem – kezdi a történetet dr. Bácskai József. – A Sóstói lakótelepen töltöttem a gyermekkoromat, a nyári élményeim viszont Zámolyhoz kötnek, a nagyszülőknél töltött hónapokra ma is szívesen emlékszem vissza.

Általános iskolai tanulmányaim után a Teleki Blanka Gimnáziumban érettségiztem, azt követően egyéves kényszerű munkavállalás után előbb a pécsi, majd a depeceni orvostudományi egyetemre jártam. A váltásnak személyes okai voltak, a feleségem Depecenben tanult, így én utaztam oda, hogy együtt lehessen a család. Harmadéves egyetemisták voltunk, amikor Gergely fiunk megszületett.

– Mikor kezdte érdekelni az orvoslás, az orvostudomány?

– Kezdetben a műszaki pálya, a matematika és a fizika érdekelt, de családi behatásra döntöttem a medicina, és egyik professzoromnak köszönhetően a szülészet-nőgyógyászat mellett. Az egyetemi évek után hazajöttünk, a szigorló évet már Székesfehérváron, a Szent György Kórházban töltöttem. Nagyon jó volt, hogy nem egy teljesen idegen helyre kerültem, hiszen a szigorló év alatt már sok ismerőst szereztem. Jó közösség volt a miénk, a beilleszkedést csak az egy év katonaság zavarta meg, de utána rögtön ismét munkába álltam.

Ami a körülményeket illeti – néhány olyan műszertől eltekintve, amely a technika fejlődése következtében ma már elérhető –, nem sokat változtak az elmúlt években. A betegek, a páciensek ma is azokon a szülőágyakon fekszenek, amelyeket 1947-ben kapott a kórház egy alapítványtól. Az épületet felújították, de lényegesen változás nem történt, kivéve a műszerezettséget: amikor idekerültem itt már volt ultrahang, ami országosan is ritkaságnak számított. Akkoriban az ultrahangos diagnosztika teljes egészében a nőgyógyászathoz tartozott. Most már remény van arra, hogy minden megújul, korszerű körülményekre van kilátás, amikor a szülészet-nőgyógyászat beköltözik az átalakított sebészeti épületbe.

– Hogyan alakult az élete az elmúlt években?

– Gyakorlatilag mindennel foglalkoztam egészen a szakvizsgáig, azt követően a ’80-as évek második felében lehetőségem nyílt az ultrahang diagnosztikával foglalkozni, ami egész életemet végig kíséri. Aztán a szülészet-nőgyógyászaton belül megjelentek önálló területek, ilyen volt a változó kori nőgyógyászat, illetve ennek a nőgyógyászati endokrinológiája érdekelt különösen, ezért ma is tagja vagyok a Magyar Menopausa Társaságnak, és amíg a kórházban dolgoztam én voltam a menopausa ambulancia vezetője. Ezen kívül érdekel a laparoszkópos műtéti technika, a hastükrözés, meddőségi terápiákat végeztem, egyszóval több olyan részterület van a szülészet-nőgyógyászaton belül, amellyel foglalkoztam, mint amivel nem. A tudásanyag gyarapítása érdekében szaklapokat olvasok, kongresszusokra járok, és ami nagyon fontos: sokat tanulhatunk egymástól is. A kórházon belül végig jártam a szokásos ranglétrát, 1981-től tizennyolc éven keresztül alorvosként dolgoztam az éves szinten 3000-es szülést (ma alig 2000-et) bonyolító, nagy forgalmú, több szakellátást bonyolító osztályon, 1999-ben léptettek elő adjunktussá, idén pedig főorvossá, ami már részlegvezetői feladatokkal járt.

– Többször is múlt időben említette kórházi munkáját, már nem dolgozik ott?

– Nem, október 1-től váltam meg a munkahelyemtől. Mindig is szerettem volna önálló lenni, ami egyfajta szakmai és időbeni függetlenséget jelentene. Új lehetőség adódott az új ultrahangos technikával foglalkozó cégben, amelyben részben tulajdonosként, részben társként dolgozhatok. Emellett a hagyományos szülészet-nőgyógyászati tevékenységemet sem szeretném feladni. A Szent György Kórház ezt a lehetőséget nem vállalta, vagy nem biztosította, ezért várhatóan a Móri Városi Kórház szülészeti osztályán fogom ezt a munkát folytatni.

– Most is olyan divatos szakma a szülészet-nőgyógyászat, mint egykoron volt?

– Amikor én pályakezdő voltam nagyon divatos szakma volt, egy állásra sokan jelentkeztek, de az orvosi terület általános társadalmi megítélésének változása miatt, ma már szinte hiányszakmává lépett elő. Ennek oka lehet az is, hogy a képzés megváltozásával hosszú időbe telik az, amíg valaki önálló szakorvos lesz. Amikor én végeztem, négy évet kellett dolgoznom a szakvizsgáig, jelen pillanatban öt év ez az idő, amelyet a szakmában, különböző helyeken kell eltölteni. Ami már általánosan érvényes, az a kezdők csekély anyagi megbecsülése…

– …És itt jöhet szóba a „hálapénz”…

– A magyar egészségügy legszörnyűbb szemlélete, hogy a beteg pénzt jelent. Nem tudom elfogadni, bár úgy tűnik, ez működteti a rendszert. Többször kerültem kapcsolatba külföldön dolgozó szakemberekkel, akik egyszerűen nem értették, hogy miről van szó. Ott ismeretlen a „hálapénz” fogalma. Itt érvényesül az a „Németh László-i” elv, hogy az orvost azért kell megfizetni, hogy ne pénzért gyógyítson!

– Érzelmileg mely szakterület áll önhöz a legközelebb?

– Természetesen a szülészet. Nincs annál csodálatosabb dolog, mint amikor megszületik és felsír a gyermek. Nagyon fontos, és törekszem is arra, hogy a páciensem és én is elégedettek legyünk. A buktatók, a sikertelenségek ugyanúgy benne vannak ebben a szakterületben is. Ez a szakma nem csak fehér és fekete, hanem szürkébb részeket is tartalmaz, amelyek nem egyértelműen ítélhetőek meg. Ilyenkor szükség van a tapasztalatokra, higgadtságra, és ennek ellenére előfordulnak olyan esetek, amikor tehetetlen az orvos.

– Mennyire rivalizálnak ma egymással a nőgyógyászok?

– Szerintem egyéntől függ a rivalizálás, én igyekeztem ettől távol tartani magam, és azt hiszem sikerült is.

– Miről ismerszik meg a jó nőgyógyász?

– Egy közmondást idézek: „a szülész legfőbb erénye a türelem”. Ez arra vonatkozik, hogy sok esetben abból van a probléma szakmailag, hogy természetellenesen beavatkozunk a szülésbe.

– Vannak-e követői a családban, és hogyan tölti szabadidejét?

– Feleségem angol tanár, a fiam mellett, aki a médiában dolgozik, van egy lányom Emília, aki az Egészségügyi Főiskolára jár, ő védőnő szeretne lenni, tehát egészségügyi értelemben van követőm. Eddig nagyon kevés szabadidőm volt, talán ezért is váltottam. Rettentően behatárolta és leszűkítette a mozgásteremet eddigi életmódom: dolgoztam nyolc órát közalkalmazottként, ennek megfelelően ügyeltem, amit követett a magánrendelés. A szülész-nőgyógyászok idejét a szülő nők szabják meg, tehát amikor hívnak, menni kell!

 

Szabálytalan szerződések az OEP-nél

Nyolcszázmilliót költöttek szakértőkre

Befejezte az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) átvilágítását a Proware Kft. A jelentés szerint az előző ciklusban a hivatal túl sok szakértőt, tanácsadót, ügyvédet foglalkoztatott, akik érdemi teljesítés nélkül is munkadíjhoz jutottak. Az OEP három év alatt mintegy 800 millió forintot költött szakértők, ügyvédek díjazására

A Proware Kft. a Miniszterelnöki Hivatal megbízásából több állami cég vizsgálata után az OEP átvilágítását is elvégezte. Ennek során szabálytalanul megkötött több százmilliós szerződéseket, teljesítés nélküli kifizetéseket talált a kormányváltást megelőző három évet vizsgálva. Gyakori jelenség, különösen a tanácsadói és szakértő megbízások esetén, hogy az elvégzendő feladatra csak utólag szerződtek a külső szakemberrel. Ennél is súlyosabb megítélés alá esik, hogy a munkáért felszámolható díjakat akkor is kifizették, ha a teljesítést nem igazolta senki. Ez megtörtént még a nagy értékű informatikai beruházásoknál is. Ebben az esetben a szerződés kikötötte például a berendezések 30 napos hibamentes működését, de a munka elvégzését annak ellenére igazolták, hogy a szerver egyetlen napig sem üzemelt zavarmentesen.

Az átvilágítók kifogásolják, hogy sok szerződésen az ellenjegyzések külső ügyvédi irodáktól származnak, miközben az OEP hasonló feladatokra nagyszámú jogászt foglalkoztat. Megjegyzik: az informatikával kapcsolatos szerződésekből általában nem derül ki a feladat. Így aggályos az ár és az elvégzett munka értékének értelmezése. A vizsgálat alapján a Proware szakemberei feltételezik, hogy az OEP egyik alkalmazottja a versenytárgyalásokon és az elbírálás alatt egyszerre képviselte a tender győztesét és a hivatalt.

A kft. mintegy 35 tanácsadói szerződést vizsgált meg. Ezek alapján feltételezi, hogy a gyakran cserélődő vezetők a saját köreikhez tartozókat alkalmazták szakértőként. A debreceni főigazgató által kötött szerződések közül például négyben a szolgáltató debreceni székhelyű volt. Valamennyi szerződést egy napon kötötték, az említett cégek közül kettőt azonos időben alapítottak, s azonos számlatömbből adtak le számlákat. Volt olyan tanácsadó is, aki a Köztársasági Őrezred főorvosaként tagja és egy magáncég képviseletében tanácsadója is volt a gyógyszer-közbeszerzési bizottságnak. Az előző ciklusban három év alatt az OEP vezetői mintegy félmilliárd forintot költöttek tanácsadókra, szakértőkre, további háromszázmilliót ügyvédekre.

„Súlyos szabálytalanságokat , például túlszámlázást , ellenőrizhetetlen elszámolást állapított meg egy belső ellenőrzés az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnál ( OEP ) abban a modellkísérletben , amelyre a kormány az egész magyar egészségügyi reformot kívánta alapozni.

A kínos megállapítások közrejátszhattak a hivatal főigazgatója , Matejka Zsuzsa lemondásában. Tisztázatlan pénzügyi kérdések sorát vetette fel a vizsgálat a hivatalosan irányított (ip)betegellátási rendszernek nevezett programban. A modellkísérlet lényege: egy kijelölt lakossági csoport után fejkvótát fizet az egészségbiztosító egy úgynevezett ellátásszervező csapatnak, amely a hozzá tartozók egészségügyi ellátását irányítja. A pénzt egy virtuális számlán kezelik, és ebből vonják le az ellátás tényleges kiadásait.

A vizsgált időszakban, azaz 2003 közepén egymillió lakos egészségügyi ellátását irányította ilyen rendszerben 11 szervező. Közülük szúrópróbaszerűen ellenőriztek egyet, a dombóvári Szent Lukács Egészségügyi Kht.-t. A Magyar Nemzet birtokában lévő jelentés szerint az elszámolást, így a szervezőnek kiutalt megtakarítást nem lehetett ellenőrizni a szabályozatlanság és a hiányzó dokumentumok miatt.

A jelentéstervezet szerint az APEH olyan informatikai rendszert alakított ki , amely továbpa sem tükrözi , hogy egy-egy biztosított után ki és milyen fajta járulékot fizet. ( A feladat átadásakor éppen ez volt a kormány egyik legfontosabb érve.) E kuszaságból adódóan az APEH által közölt adatokat sem a könyvvizsgálók , sem az ÁSZ munkatársai nem fogadták el hitelesnek. A járulékkal tartozók aránya is nagyobb mértékben növekedett, mint a megelőző években.

Így például hajókikötőt épített az egészségügyi ellátásra befizetett járulékokból. Egyébként az üdülőkomplexum már 1998-ban az ÁPV Rt., illetve a Kincstári Vagyoni Igazgatóság tulajdonába került , az említett összeget indokolatlanul fizették ki a tb-alapból. Az ÁSZ vitatja a Postabank konszolidációját szolgáló több mint kétmilliárd forintos kifizetés jogszerűségét is

 

ALAPTANULMÁNYKÉNT: A HIÁNY LEHETSÉGES OKAIRÓL

Én is emlékszem arra amikor a kormányváltáskor a polgári kormány azzal államosította az a tb. alapokat , hogy a közpénzek elszivárgását meg kell akadályozni. Diadalmámorban kijelentették, lezárták a csapokat most már nem folyik el a járulékfizetők vagyona.

A társadalombiztositási alapok 1999. évi zárszámadását vizsgálta az ÁSZ. Ezek a vizsgálatok nem igazolták a fentieket. Igen takarékos volt az OEP a gyógyításra szánt összeggel , szemben a saját munkabérükkel.

A vezetők fizetése eléri a félmillió forintot, az alkalmazottak sem keresnek kevesebbet, mint 132 ezer forint. De ez a legkevesebb.

Hajókikötő épült a tb-járulékokból

Több, leginkább az egészségügyi tárcának és az

APEH-nek felróható visszásságot állapítottak meg az Állami Számvevőszék munkatársai a társadalombiztosítási

alapok 1999. Évi zárszámadásáról készült jelentésük tervezetében. Kifogásolták, hogy bár az alapok vagyonának államosítása megtörtént, az ahhoz kapcsolódó kötelezettségeket a mai napig az

egészségügyi kasszából fizetik. Így az egészségügyi járulékokból balatoni hajókikötő épült, és e forrásból is

konszolidálódik a Postabank.

Az Állami Számvevőszék (ÁSZ) a tb-alapok múlt évi

gazdálkodását összességében pozitívnak értékelte. Eszerint az egészségpénztár sokkal takarékosabban bánt a működési költségekkel , mint a megelőző években.

Ennek ellenére az alapok zárszámadását a vizsgálatot végzők pontatlannak ítélték. A Népszabadság birtokába került

jelentéstervezet megállapítja : az alapok költségvetése a múlt évben beleolvadt a központi büdzsébe. Ám a kormány hiába adta át a járulékbehajtást és a folyószámla -nyilvántartást az adóhatóságnak , mert egyik sem lett pontosabb.

A jelentéstervezet szerint az APEH olyan informatikai rendszert alakított ki, amely továbpa sem tükrözi, hogy

egy-egy biztosított után ki és milyen fajta járulékot fizet. (Afeladat átadásakor éppen ez volt a kormányegyik

legfontosabb érve.) E kuszaságból adódóan az APEH által közölt adatokat sem a könyvvizsgálók, sem az ÁSZ

munkatársai nem fogadták el hitelesnek. A járulékkal tartozók aránya is nagyobb mértékben növekedett, mint a

megelőző években.

A tervezet megállapítja: 1999-ben a kormány összesen 11,3 milliárd forintot zárolt a kórházakra fordítható keretből.

A jelentéstervezet alapján az a benyomás alakul ki, hogy az egészségügyi tárcának nem erőssége a

jogszabályalkotás. A miniszter ugyanis nem készítette el az ötszöri kasszazároláshoz, valamint az anyatej

begyűjtésének megszervezéséhez szükséges jogszabályokat sem. Emiatt csaknem 70 millió forinttal

jutott kevesebb a csecsemők természetes táplálására. Miközben az OEP tavaly takarékosan bánta gyógyításra

fordítható kerettel, aránytalanul sokat költött a bérekre. A dolgozók átlagos havi illetménye 132 ezer forint, a

központban alkalmazottaké 272 ezer forint volt. A vezetők átlagos juttatása pedig meghaladta a havi félmillió forintot

is.

Bár a tb-alapok vagyonának államosítása megtörtént, az ahhoz kapcsolódó terheket és kötelezettségeket a mai

napig az egészségügyi kasszából fizetik. A tervezet a Club Aliga Rt.-t és a Postabankot is megemlíti. Tavaly a Club

Aliga üdülőkomplexumot fenntartó gazdasági társaság százmillió forintos tőkeemelését finanszírozta az

egészségbiztosító. A társaság 1999-ben, jóllehet szinte állandóan forráshiánnyal küszködött,

ingatlan beruházásokba kezdett. Így például hajókikötőt épített az egészségügyi ellátásra befizetett járulékokból.

Egyébként az üdülőkomplexum már 1998-ban az ÁPV Rt., illetve a Kincstári Vagyoni Igazgatóság tulajdonába került,

az említett összeget indokolatlanul fizették ki a tb-alapból.

Az ÁSZ vitatja a Postabank konszolidációját szolgáló több mint kétmilliárd forintos kifizetés jogszerűségét is. Mint

ismeretes, az alapoknak a pénzintézet csődje után mint tulajdonosoknak kellett garanciális kötelezettséget

vállalniuk. A számvevők szerint, miután a bank is állami tulajdonba került, így az ahhoz tartozó garanciát is az

államnak kell magára vállalnia.

 

Pálmai Ágnes

EU - az újonnan csatlakozott országok egészségügye
Az EU tagság realitássá vált. 2004. május 1-től 10 taggal bővült az Unió. Ezzel a bővülés nem állt meg, új tagok legkorábban 2007-től, illetve az ez év decemberi döntés szerint várhatók.
Gazdasági háttér
A csatlakozó országok gazdasága teljesítőképességét tekintve jelentős mértékben elmarad a tizenötöktől.
Bár az országok átlagát tekintve a gazdasági növekedés rátája a csatlakozott 10 ország tekintetében magasabb, a növekedés gyorsabb, mint a tizenötöknél (a 90-es évek második felétől, 2002-ben pl. az  EU15-re 1%-os reál GDP növekedés volt jellemző, a csatlakozott 10 országban ez a mutató 2,1% volt), a különbségek nagyok. A balti országokban 4,5-5% körüli a növekedés, Lengyelországban 0,8%. A pozitív növekedési trendek ellenére számos ország reál GDP-je a 2000-es évek elején még nem érte el az 1989-es szintet (Litvánia 72%, Lettország 75%, Észtország 90%).
A csatlakozott országok gazdasági átalakulását jelentős mértékben befolyásolta az EU helyzete, kereskedelmük növekvő hányadát bonyolítják EU tagországokkal, erőteljesen hatott a 2001-ben kezdődött recesszió. A kedvezőtlen külső hatásokat az erősödő belföldi kereslet mérsékelte. A magasabb növekedés ellenére az 1 főre jutó GDP (vásárlóerő paritáson számolva) az EU15 átlagához képest alig nőtt (28% és 82% között mozog, legalacsonyabb Lettországban, Litvániában, legmagasabb Cipruson, Szlovéniában).
Jellemző még a magasabb, de csökkenő inflácó (EU15: 1,9%, csatlakozott országok: 3,3%).
Az államadósság tekintetében Magyarország, Lengyelország, Ciprus, Málta magasabb értékeket képviselnek (a GDP arányában 40-63%, az EU15 átlaga 64%, a Maastricht-i feltétel 60%).
A költségvetési deficit Lengyelország, Csehország, Magyarország, Szlovákia viszonylatában magas (Maastricht-i előírás 3%, Magyarország 4,8%, ez a feltétel az EU15-ben sem érvényesül, Franciaország, Németország, Olaszország is túllépi a 3%-t).
A belépő országok az acquis értelmében kötelezően részt vesznek a gazdasági és Monetáris Unióban, nincs opt-out (kimaradási) lehetőség. Ezért a következő években gazdasági, monetáris, költségvetési politikáikat a maastrichti kritériumoknak való megfelelés célja kell, hogy meghatározza.
(A fentieken kívül figyelemre méltók még a maastrichti konvergencia kritériumok, amelyek szerint az inflációs ráta a három legalacsonyabb mutatójú ország átlaga alatt kell, hogy legyen, a hosszúlejáratú hitelek átlagos kamatlába szintén a három legalacsonyabb inflációval rendelkező ország átlagos kamatlába alatt kell, hogy legyen.)
A foglalkoztatás számos csatlakozott országban az elmúlt években csökkent. A munkanélküliségi ráta az EU15-ben 7,4%, a csatlakozott országok átlagában 14,6%, Lengyelország és Szlovákia közelíti a 20%-ot (Ciprus, Magyarország és Szlovénia munkanélküliségi rátája az EU15 átlag alatti). Súlyos probléma a fiatalok munkanélkülisége (az országok egy részében ez duplája az átlagos munkanélküliségnek), s hasonlóan a tartós munkanélküliség (12 hónapnál hosszabb), ami 1-2 ország kivételével (Ciprus, Észtország, Magyarország, Lengyelország), az összes munkanélküli több mint 50%-a.
Demográfia
A csatlakozott országok lakossága az országok felében csökkenő tendenciájú (Lettország, Észtország, Magyarország, Csehország, Litvánia). Lengyelországban stagnál, Szlovákiában és Szlovéniában lassan növekszik (0,3-0,4%/év). Máltán a növekedés évi 0,8%, Cipruson 1,4%.
A trendeket befolyásolják a változó reprodukciós szokások, a magas mortalitás és a vándorlás. Mindezek a folyamatok a társadalmak öregedésével együtt jelentős hatást gyakorolnak az országok társadalombiztosítási rendszereire, a nyugdíjrendszerekre és az egészségügyi ellátásra.
A termékenységi ráta az EU15-ben 1,47, a csatlakozott országokban Ciprus és Málta kivételével mindenütt alacsonyabb.
A születéskor várható élettartam számos országban növekedett. A legmagasabb Szlovéniában, Csehországban, Máltán és Cipruson. A növekedés Magyarországon is megfigyelhető, de a magyar adat így is a legalacsonyabbak között van.
Születéskor várható átlagos élettartam (legmagasabb és legalacsonyabb adatok):
EU15 átlaga 81,4 nők (2001); 75,3 férfiak (2000)
Ciprus 80,4; 75,3
Málta 79,3; 74,3
Szlovénia 79,7; 71,9
Magyarország 75,7; 67,1
Lettország 75,6; 64,9
A születéskor várható átlagos élettartamhoz képest még nagyobb különbség figyelhető meg az EU15 és a csatlakozott országok között az egészségben eltöltött várható életévek mutatójában. Az EU15 átlaga 70,12 év, Lettország mutatója itt is a legalacsonyabb, 57,7 év, Szlovénia magas, 66,9 év, Málta a legmagasabb, 70,4 év (Magyarország 59,9 év).
A halálozási rátában szembetűnő a középkorú férfiak magas halálozása, amely 2,5- szerese az EU15 átlagának. A férfiak magasabb mortalitásában jelentős szerepet játszik a dohányzás és az alkoholfogyasztás.
Vezető halálokok a kardiovaszkuláris megbetegedések, a belőlük fakadó halálozás az EU15-ben a halálesetek 41%-áért felelős, a csatlakozott országok többségében jóval magasabb ez az arány, Magyarországon 51%.
Tradicionális rizikófaktorok a zsírban gazdag, zöldségben, gyümölcsben szegény táplálkozás, a dohányzás és az alkoholfogyasztás (ez utóbbi riasztó jelenségként a balti országok fiataljai körében terjed. Kutatások mutattak ki összefüggést a gyakori részegség, az alkoholproblémák miatti munkahelyi hiányzások és a hirtelen szívhalál magasabb száma között).
A rosszindulatú daganatok a tizenötöknél és a csatlakozott országokban is a halálozások negyedét okozzák.
A csatlakozott országokban a tüdőrák okozta halálozás a dohányzás következményeként korábban soha nem látott méreteket öltött.
Magas a külső okok, sérülések, öngyilkosságok okozta halálozás. (Magyarország 32/100 ezer fő öngyilkossági rátája javuló tendenciája ellenére még mindig duplája az EU15 15/100 ezer fős átlagának).
Kiugró a gyermekkori sérülések okozta halálozás. Lettországban 38,4/100 ezer 1-14 éves gyermek hal meg sérülés következtében, ami azt jelenti, hogy 1. és 14. születésnapja között minden 200 gyermek külső ok áldozatává válik, Svédországban ez az arány 5,2/100 ezer megfelelő korú gyermek.
A szovjet modell a védőoltásokkal megelőzhető betegségek tekintetében sikeresnek bizonyult. Ma viszont újra terjed a TBC (elsősorban a börtönök lakói körében), jellemzők továbbá a szexuális úton terjedő betegségek.

Az időben történő és hatékony egészségügyi beavatkozások a nyugati országok halálozási mutatóiban jelentős eredményeket hoztak. Kutatások szerint a K- és Ny-Európa közötti halálozási különbségek 25%-át az egészségügyi ellátás nem megfelelő volta magyarázza.
Az ellátás hiányosságai tettenérhetők a születési súllyal összefüggő csecsemőhalandóságban, valamint a kemoterápia elérhetőségével összefüggésben lévő rák okozta halálozásban.

Az egészségügyi ellátás finanszírozása
Társadalombiztosítás
A csatlakozott országokban jellemző folyamat a korábbi, állampolgári jogon járó központosított egészségügyi modell felöl a társadalombiztosításon alapuló finanszírozásra való áttérés illetve visszatérés.
Közülük Csehországban hoztak 1990-ben először törvényt a társadalombiztosításról. Magyarországon 1991-ben, Lengyelországban 1997-ben született törvény.
A korábbi központosított egészségügyben a közegészségügy, járványügy bizonyult hatékonynak. Egyébiránt jellemzők voltak a hiányhelyzetek, a forráshiány, a megfelelő műszerek, gyógyszerek hiánya, a szolgáltatás rossz minősége.
A biztosítás irányába történő váltás ellenére azonban a lakosságban megmaradt az ingyenes ellátás iránti igény, a biztosítás is leginkább a teljes lakosságot lefedi.
A váltás célja volt az állami monopólium megtörése, az egyének felelősségének növelése, a hatékonyság emelése.
A biztosítási járulékok bevezetése ellenére több országban megmaradt az adójövedelmek szerepe a finanszírozásban.
Kiegészítő forrásként pedig megjelent az önkéntes egészségbiztosítás, bár összességében a magán-egészségügyi piac mindenütt kicsi maradt.
[A finanszírozás lehetséges forrásait (adók, járulékok, magánbiztosítás, költséghozzájárulás – formális és informális-) a legtöbb ország vegyesen alkalmazza. A finanszírozás fő forrása adójövedelem Lettországban, járulék a többi országban. Kivételt képeznek Málta és Ciprus, ahol állami egészségügyi rendszer működik, a Beveridge-féle finanszírozást követve. Ciprus 2005-re tervezi járulékfizetésen alapuló biztosítási rendszer kiépítését.

Az egészségbiztosítási járulékok a munkáltatók és a munkavállalók között oszlanak meg. Észtországban a teljes járulékot a munkáltató, Lengyelországban a munkavállaló fizeti.
Nincs járulék Cipruson és Máltán valamint Lettországban, ahol az általános adórendszeren keresztül fizetnek hozzájárulást.
Jellemző volt a számos biztosítóval indult rendszer Csehországban, Észtországban, Szlovákiában és Lengyelországban, ma jóval kevesebb biztosító működik.
A járulékbeszedésben az állam erőteljes szerepvállalása figyelhető meg a balti országokban.

Informális fizetések
A hálapénz számos országban a kultúra része, a hiánygazdálkodás következménye, a korrupció forrása.
- Okok között sorolható, hogy a korábbi állami rendszerek forráshiánnyal küszködtek, hálapénz nélkül a betegek nem jutottak megfelelő kezeléshez, gyógyszerhez, stb.
- A dolgozók így egészítették ki a bérüket,
- Hiányzott a magánszolgáltatás, a betegeket privát fizetésért az állami szektor kezelte.
- A szolgáltatókat senki nem számoltatta el, hiányzott az átláthatóság.

Lengyelországban a betegek 78 %-a ad hálapénzt.
Szlovákia: a háziorvosi vizitek 71%-a a szakorvosi vizitek 59%-a von maga után fizetést.
Magyarországon az orvosi bérek 62%-a hálapénzből származik.
Lettországban a betegek 25%-a néha, 5,7%-a szinte minden vizit alkalmával ad hálapénzt.
Csehországban az orvosi bérek az infláció fölött nőttek, a hálapénz sem olyan mértékben jellemző, mint másutt.
A hálapénzt az alacsony bérek mellett a morális önigazolás, a hatalmi helyzet és számos egyéb ok magyarázza.
Az átláthatóság, elszámoltathatóság hiánya fontos gátja annak, hogy az informális fizetéseket a költségmegosztás legális csatornáiba tereljék. A folyamatot az ellenérdekek is nehezítik (jövedelemcsökkenés az orvosok egy részénél).
Litván kísérletek bizonyítják, hogy a magánszolgáltatók megjelenése csökkenéshez vezetett a hálapénz fizetésében.

Magánbiztosítások
A kiegészítő biztosítások célja a társadalombiztosításból kizárt szolgáltatások fedezése. Mivel a legtöbb országban hiányzik a társadalombiztosítás alap-szolgáltatáscsomagjának definiálása, nem látszódnak a határok, a betegnek kényelmesebb, ha közvetlenül az orvosnak fizet, mintsem egy magánbiztosítást vásároljon.
Szlovéniában a magánbiztosítás aránya talán a legnagyobb, az egészségügyi kiadások 12%-át adja. Mivel a biztosítottak a költségek 10-15%-áig hozzájárulnak a költségekhez, ezt a részt a szlovének 90%-át érintő magánpénztárak fedezik.
Máltán az ellátás hosszú várakozási ideje, valamint a gyógyszertámogatás rendszere (rászorultsági alapon ingyen gyógyszer jár, a küszöböt átlépők viszont teljes árat fizetnek) váltotta ki, hogy a lakosság 25%-ának van magánbiztosítása. Másutt a magánbiztosítás legelterjedtebb formája az utazási biztosítás.

Bár a biztosítási rendszerek elvileg az egész lakosságra kiterjedtek, az egészségügyi szolgáltatások igénybevételében jelentős egyenlőtlenségek tapasztalhatók.

A források és az igények közötti ellentmondások feloldásának lehetséges módja az alap szolgáltatás-csomag meghatározása. Ehhez hiányoznak a megfelelő költség/haszon számítások, s ellene hat az a politikai nyomás, mely szerint a lakosság ingyenes ellátása alapjog, s nem indokolt a szolgáltatások csökkentése.

Az egészségügyi kiadások két meghatározó jellemzője, hogy a források alacsonyabbak, mint az EU 15-ben, valamint a 90-es években drámai módon csökkentettek.
A csökkenő kiadások okai - makroökonómiai összefüggések (1990-97 között csökkenő GDP, csökkenő reálbérek, növekvő szegénység)
Munkaerőpiaci gondok (magas munkanélküliség, minimálbérre való bejelentés, jelentős árnyékgazdaság, Szlovákiában a GDP 18,3%-a, Észtországban 39,1%-a az árnyékgazdaságból származik, foglalkoztatottak arányában az árnyékgazdaság jelenléte ugyanez).

Az EU15 a GDP 8,62%-át költi átlagosan egészségügyre.
Az újonnan csatlakozottak közül Szlovénia 8,0%, Málta 8,8%-ot fordított egészségügyre, míg Lettország 4,8%-ot, Észtország, Ciprus 5,9%-ot költ (Magyarország 4,2%).
Az állami kiadások az összes kiadás kb. 75%-át fedezik.

Önrészfizetés
Cipruson állami szolgáltatásra kedvezménnyel csak évi 20 ezer ciprusi font, kb. 9 mFt alatti jövedelműek jogosultak, egyébként az alábbi díjak érvényesek:
Háziorvosi vizsgálat 7 font (kb. 3 ezer Ft),
Szakorvos 10 font (4,5 ezer Ft),
Kórház 30 - 100 font/nap. Ezen felül az orvosi vizsgálat díját, a diagnosztikai szolgáltatásokat, gyógyszereket, gyógyászati segédeszközöket is téríteni kell.
Jelképes összeget mindenki fizet, tehát az adott jövedelem alatti igénybevevők is.
Szlovákia 2003-tól az alapellátásban 20 korona konzultációs díjat, kórházi ellátásban 50 korona/nap önrészfizetést vezetett be.
Szlovéniában 10-15% az önrészesedés mértéke, magánbiztosítással fedezik.
Észtországban 1995. óta van jelképes vizitdíj (100 Ft).
Lettországban a felnőttek csak sürgősségi és anyasági ellátásra jogosultak ingyen, a költségek negyedét maguk fizetik, a nagy értékű beavatkozásokat (pl. izületprotézis) piaci alapon vehetik igénybe. A fogászati ellátás teljes áron vehető igénybe.

Egészségügyi szolgáltatások
Az egészségügyi szolgáltatásokat a csatlakozott országok többségében nagy kórházi kapacitások jellemezték. A merev rendszer a drága, speciális ellátásokat támogatta. Az ezredfordulón a 100 ezer főre jutó kórházi ágyak száma az EU15-ben 596 (Magyarországon 809, Litvániában 975, Csehországban 855)
Az átlagos kórházi ápolási idő az EU15-ben 8,2 nap, Csehországban 8,8 nap, Szlovákiában 9,4 nap.
Feladatként jelentkezett a kapacitások csökkentése, a szükségleteknek megfelelő hatékony rendszer kiépítése.
Alacsony viszont az ágyszám Szlovéniában, Máltán, Lengyelországban - ahol várólisták alakultak ki.
Több országban volt jellemző az egészségügyi infrastruktúra területén a tulajdon decentralizációja.
A gyógyszertárak, fogászat, háziorvosi ellátás többségében magántulajdonba kerültek, a kórházak önkormányzati tulajdonba kerültek, ez utóbbi folyamat nehezítette a kórházak átalalkulását.
A csatlakozott országokban korábban a kórházi ágy fogalma is mást takart. A finanszírozás ágyszámra történt, a kórházak sokféle szociális feladatot is elláttak.
A csatlakozó országok finanszírozási rendszereiben alapvetően két típusú szolgáltatásvásárlás létezik.
- integrált (a szolgáltatót a biztosító menedzseli vagy az ő tulajdonában van)
- szerződéses (elválik a biztosító és a szolgáltató, versenyt vezet be a szolgáltatók között, költséghatékonyabb beavatkozások felé tereli a forrásokat. Több ország indult el ebbe az irányba.

A finanszírozási rendszerekre tipikusan valamilyen teljesítményarányos fizetés jellemző, esetfinanszírozás (kivéve Észtország, Lettország, Szlovákia, ahol kórházi nap után fizetnek), a háziorvosi ellátásban életkorral kombinált fejkvóta jellemző, kivéve Cipruson a költségtérítést, Máltán az állami orvosok esetében a bért, a magánorvosok körében a költségtérítést.
Az esetfinanszírozás többnyire a kórházi teljesítmények felfutásához vezetett, amit pl. Magyarországon az egy esetre jutó összegek csökkentésével kompenzálnak.
A finanszírozási problémák okai a szereplők szétaprózottságában, a kezelés-választásokat befolyásoló hálapénz-hatásban, a tartós deficites helyzetekben, a fejletlen monitorozási, minőségellenőrzési rendszerekben kereshető.

Gyógyszerpiac
A gyógyszerpiacot minden országban a liberalizáció és a privatizáció jellemzi. A piacok megnyitása a gyógyszerárak emelkedéséhez vezetett, s nőtt az egészségügyi kiadásokon belül a gyógyszerekre fordított hányad (28-30 %).
A gyógyszerkiadások kontrollja a kormányok egyik legnagyobb kihívása.
A gyógyszerár-szabályozás a legtöbb országban az Egészségügyi Minisztérium feladata. Szabályozzák a nagy- és kiskereskedelmi árrést Litvániában, Észtországban, Magyarországon. Máltán az árak szabadok, a haszon szabályozott. Csehországban a piaci árak maximumát, referencia árakat és a nagykereskedelmi és kiskereskedelmi árrés maximumát állapítja meg a Pénzügyminisztérium. Szlovénia 3 külföldi ár átlagát használja az összehasonlításnál. Csehország és Lettország is végez külföldi ár-összehasonlításokat. Lengyelországban, Lettországban az árakat tárgyalásokon döntik el.
Különböző technikák ismeretesek az ártámogatás megállapításánál.
Csehország, Szlovákia 3 csoportba sorolja a gyógyszereket (teljesen, részlegesen vagy egyáltalán nem támogatott). Lettország a betegségeket kategorizálja (a legsúlyosabb 100%-os, a kevésbé súlyosak 70-50%-os támogatást kapnak). Lengyelországban a betegségek és a gyógyszerek egyaránt csoportokba soroltak.
Szlovéniában a támogatás 75%-25%, a gyerekek, tanulók, súlyos betegek ingyen kapnak gyógyszert, ez utóbbi csoportra vonatkozóan a magas támogatás több országban megtalálható.
Észtországban létezik egy korlát, amit ha túllépnek a gyógyszerkiadások, 75%-os támogatást kapnak.
Cipruson a köztársasági elnök, a miniszterek és a parlament tagjai ingyen kapnak gyógyszert - gondoljunk itt a ciprusi politikusok magas korára. Egyébként a lakosokat osztja kategóriákba, aszerint, hogy ingyenes ellátásban részesülnek, 50%-os támogatást kapnak, vagy teljes árat kell fizetniük.
Máltán az ingyen gyógyszer jövedelmi szinthez kötődik.
A gyógyszerköltségek tekintetében jellemzően növekvő a co-payment.
A támogatások odaítélését minőség/költség/haszon számítás, elemzés előzi meg. 2002-ben a balti országok a gyógyszerek költség/hatékonysági értékelését illetően közös irányelvről egyeztek meg.
Hiányosak a kontroll rendszerek a költségek féken tartására. Helyenként vannak felírási irányelvek, pl. Csehországban, Szlovákiában, Észtországban, csak ezeket korlátozottan veszik figyelembe. Csehországban a biztosító költséglimitet szab a szolgáltatóknak, a túllépést büntetik. Lengyelországban a legolcsóbb gyógyszert térítik, computeres adatbázis bevezetését tervezik.

Javaslatok:

- hatékony biztosítási rendszer,
- hálapénz rendszer formális csatornákba terelése,
- reális, finanszírozható szolgáltatáscsomag meghatározása,
- hatékony szolgáltatás vásárlás,
- kórházi teljesítmények hatékonyságának növelése (menedzsment fejlesztése),
- a járó- és felvőbeteg ellátás közötti megfelelő interface biztosítása,
- alapellátás fejlesztése, új feladatok felvállalása,
- népegészségügy fejlesztése,
- érdekeltségi rendszerek megteremtése.

Felhasznált források: Social protection in 13 candidate countries (a comparative analysis)
European Commission
Directorate-General for Employment and Social Affairs (2003)
http://europa.eu.int/comm/employment_social/publications/2004/ke5103649_en.pdf
Medical Tribune, Csatlakozó államok sorozata, 2003/17,18,19,21;2004/1,2,4,5,6

 Prof. Dr. J. Dézsy , az osztrák egészséggazdaságtani társaság ügyvezetôje
A szomszéd országunkban, Magyarországon lángra lobbant vita az un. “hálapénzről”, ami az orvosnak borítékban adott honorárium – arra ösztönöz, hogy ehhez a jelenséghez néhány elvi meggondolást adjak elő az egészséggazdaságtan szempontjából. Ezt a honoráriumot, aminek a beteg háláját kell kifejeznie, valójában nem a kezelés végén adják, hanem a kezdetén kell a zsebébe dugni és ezzel tulajdonképpen más célt követ.
Ennek a definíciójához jutunk a következőkben. Nem érdektelen az un. „borítékos orvoslás” számunkra Ausztriában sem, mert sok szakértőnek az a véleménye, hogy ez növekvőben van, aminek sajnos megmagyarázható oka van. Kezdjük tehát elemzésünket az osztrák viszonyokkal: Volt egyszer egy pénzügyminiszter, aki abba a tévedésbe esett, hogy a magán-kiegészítő biztosítás járulékainak a leírhatóságát egy minimumra kell szorítania, hogy adóbevételeit egy adóleírással ne csökkentse. Ez a törlés felveti azt a vélekedést, hogy ez a pénzügyminiszter és a következők sem tudták, hogy az orvosi honoráriumok adójából mennyi vész el. De nem csak az államszövetség veszít el pénzt, hanem tartományok és a városok is mint kórházfenntartók beruházási költségeikből a biztosítók befizetésein keresztül és a kommunális kórházak tehermentesítésére. A politikusok nyilvánvalóan még nem ismerték fel, hogy az adózott honoráriumok és a magán eszközök visszafolyása a biztosítókon keresztül segítenek az egészségügyi intézményeknek beruházásokat működtetni és a technikai haladást finanszírozni a diagnosztikában és a terápiában. Már becsült 30 millió euróról van szó a közvetlen és közvetett pénzfolyamatokban. Ezek a pénzek, amelyek a biztosítóktól folynak a betegeikre, szinten veszendőbe mennek, ha a biztosítottak száma csökken, mert egy biztosítás megkötése nyilvánvalóan nem elég vonzó, mert az adózási támogatás nem valósul meg. Nyilvánvalóan a politikusok egyelőre csak a nyugdíjaknál ismerték fel a robbanékony helyzetet és támogatják az életbiztosítások megkötését, hogy ösztönözzék a magán-pénzeket egy megfelelő nyugdíj biztosításához. Az orvostudomány hosszabban éltet bennünket, ezért adódik a kérdés, hogy miért nem támogatják a magán betegbiztosítást is. Mi ebben a logika? Minden ember nemcsak öreg akar lenni és nyugdíjat kapni, hanem öregségében is egy individuális, optimális egészségügyi ellátást akar egy általa kívánt ellátási komforttal. Miért nem tehermentesítik ezt a vonalat és teremtenek ezzel átlátható pénzfolyamatokat?
A borítékos orvoslás egy teljesen világos tényhelyzet, ami akár gazdasági szempontból is racionális és logikus. Ez mindenesetre nem válik dicsőségére egy olyan kormánynak, amelynek a betegek egyenletesen jó ellátása van a szeme előtt, hanem tűz ki ösztönzést egy biztosítás megkötésére, hogy hivatalos honorárium fizetéseket érjen el. A beteg, mint fogyasztó, mint keresletet képviselő, mint ügyfél az orvoslás terén sokkal nagyobb mértékben kiszolgáltatott és sebezhető, mint az élet más területein.

Végül az is egy politikai rendszer ismeréve, hogy mennyire járul hozzá ennek a kiszolgáltatottságnak az enyhítéséhez és elősegíteni annak a lehetőségét, hogy korrekten és nyitottan viselkedjen. A biztosítások árakat ill. tarifákat hoznak létre és a betegség állapotában félénk betegnek biztonságot nyújtanak. Éppen ennek a célnak az elérésére nyúlnak a borítékhoz. Milyen gazdasági meggondolások késztetik a betegeket hogy részt vegyenek ebben a „szürke rendszerben”?

1. Az információ aszimmetriája és a tudás hiánya csaknem kilátástalan helyzetében befolyásolja környezetét a feltételek javítására.
2. A boríték segít neki kiemelkednie a pizsamás emberek tömegéből. Megkísérli tehát a szelekciónak ebben a világában jobban pozícionálni magát és a kezelő orvos figyelmét magára koncentrálni.
3. A korlátozott források világában egy maximális arányt mobilizál a maga számára. Természetesen tudja, hogy az adópénzével ennek a kommunális intézmények egy részét, hacsak egy kicsit is már finanszírozta, de az aránya olyan jelentéktelen, hogy azt a személyzet nem megfelelően veszi észre. Ő egy minirészvényes, aki a személyzet és különösen az orvosok kegyére és jóakaratára, esetleg a lelkiismeretére is van utalva. Annál inkább igyekszik figyelmességet és támogatást vásárolni. A boríték alkalmas eszköz ennek a célnak az elérésére.
4. Néhány betegnél ez az óriási társadalmi hézag is a kórház képzett szereplői és közötte, ami “híd” nélkül nem áthidalható.
5. Az egyes beteg természetesen tévedésben van, mert azt hiszi, hogy ő a legfontosabb, jobb lenne, ha ő szakmailag, orvosilag lenne a legérdekesebb.
Ez a tévedés is bizonyos mértékben megszüntethető – ami egy teljesen természetes gazdasági eljárás. Minden ember a saját lehető legnagyobb hasznára törekszik. A biztosítás az egyetlen olyan intézmény , amely a beteget és helyzetét erősíti. Kemény bértarifa-tárgyalásokon az orvosok érdekeit biztosítás matematikai alapelvek szerint állapítják meg, nyilvánosságra hozzák és értékelik. Egy fontos pont, mert ők az egyetlen csoportja a munkavállalóknak, akiknek nem tudják azt mondani, hogy “adok Önnek bizonyos összeg ellenében ilyen vagy olyan mennyiségű szolgáltatást”, sokkal inkább ezért az egyetlen életért és egészségért való félelemmel operálnak. Az egyének életének pedig nincs meghatározható ára, hanem csak egy szubjektív értéke. Természetesen a kitárgyalt tarifák mellett, amelyek az egész országra érvényesek, a csúcsorvosok egy bizonyos munkahelyért tolonganak , amely a mennyiség következtében a lehetséges betegek száma miatt érdekes és jövedelmező. A vidéken adott kosarak szalonnával és tojásokkal a készpénzt nem tudják pótolni. Ezzel az is világos, hogy Ausztria összes szakorvosainak kb.50%-a miért csoportosul két városba, Bécsbe és Grácba a betegekért. A közgazdász szemével tekintve az egész nem más, mint a kínálat és a kereslet megvalósulása.

Ez mindenesetre a társadalompolitikában egy kellemetlen helyzetet eredményez , akkor is, ha azt mondják, hogy “ennek az országnak a polgárait, ha megbetegszenek, az orvostudomány utolsó eredményei és legújabb módszerei szerint kezelik.” – így minden ember némi értelemmel tudja, hogy ez sem logisztikailag, sem pénzügyileg nem lehetséges – és nemcsak Ausztriában, hanem sehol a világon és nem csak akkor, ha a beteg egy jelentéktelen ember csekély pénzügyi erővel, és nincs abban a helyzetben, hogy megfelelő összeggel a figyelmet magára irányítsa. Itt és ebben a pillanatban egy biztosítás kialkudott honoráriummal, az orvostudomány kialkudott árával rendezett, nyitott és kiegyensúlyozott pénzfolyamatokhoz vezetne orvos és beteg között.

A boríték – ami az előtte álló munkához és problémához képest egy nem kialkudott, néha kis összeget tartalmaz – az orvos által igényelt források viszonyában a kommunális intézményekben nem tolerálható, mert nincs a tulajdonossal megtárgyalva , sem egyeztetve és tisztán szubjektív. Végső soron – elméleti szempontból nézve – a szürke rendszer mellett egy egyensúly helyreállításáról van szó kereslet és kínálat között és az eredmény messze távolságokon keresztül sikerül csupán a betegek szelekciójával, azok pénzügyi lehetőségei szerint. Végül még az a kérdés adódik, akarja és tudja-e a kormány a nem önálló, alulinformált és félénk beteget kiszolgáltatni egy teljesen szabad, ellenőrizhetetlen alrendszernek, vagy nem arra kellene-e törekednie, hogy támogasson egy olyan lehetséges rendszert, amely a polgárokat arra ösztönzi, hogy egészsége idején és szabad akaratából az egészségügyi szolgáltatások professzionális vásárlóinál takarítson meg és nem az egészség elvesztése miatti pánikban adja ki utolsó megtakarításait minden objektív segítség nélkül, kiszolgáltatva annak a reményében, hogy jobban és figyelmesebben kezelik.

Kézirat, Bécs

2004. február Egészségügyi Gazdasági Szemle ? 42.
Egészségügyi Gazdasági Szemle  42. évfolyam 2. szám

A Magyar Orvosi Kamara kezdeményezésével már korábban létrejött NEK (Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal) folytatja munkáját. Helyes lépésnek tartanám , ha a hálapénz ellenes mozgalom egy olyan civil szerveződést jelentene , mely a közeljövőben e kerekasztal aktiv résztvevőjeként szerepet vállalhatna egy új társadalmi közmegegyezés létrehozásában.

A Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal az idei évben is folytatja munkáját.
A mai ülés témája a következő volt: "Az egészségi szükségletek és az azokat kielégítő egészségügyi szolgáltatások korcsoportos vonatkozásában való elemzése, a jelentkező problémákra megoldási javaslatok kidolgozása."

A Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal 2005. február 24-ei ülésén a következő határozatokat hozta:

1.) A NEK cselekvő szerepet kíván vállalni a II. Nemzeti Fejlesztési Terv elkészítésében, végrehajtásában.
2.) Reagálva a Kormánynak arra a szándékára, hogy széleskörű szakértői, társadalmi részvétellel és egyetértéssel kívánja a II.Nemzeti Fejlesztési tervet elkészíteni, kérjük fel a Nemzeti Fejlesztési Hivatalt és az Egészségügyi Minisztériumot, hogy vonja be a NEK-et a munkálatokba.
3.) Az egészségnek, az emberi élet minőségének fontos feltétele az élelmiszerbiztonság. A magyar emberek biztonságos élelmiszerekkel történő ellátása szempontjából alapvető jelentőségű a hazai mezőgazdasági piacterek védelme, és a termelők, gazdák európai közösségi országokban megszokott szintű támogatása.
Nem fogadható el az ellenőrizetlen, sokszor külhoni származású, ránézésre észrevétlen, esetenként fertőzött, akár visszafordíthatatlan egészségkárosodást okozó anyagokkal szennyezett élelmiszerek dömpingszerű beáramlása. Ez hosszú távon az önellátó ősi magyar mezőgazdasági kultúra tönkretételét jelentheti.
4.) A népességfogyás, a rohamosan romló és lassan visszafordíthatatlan demográfiai folyamatok megfordítása, valamint a népesség egészségben maradása érdekében haladéktalanul hozzá kell kezdeni az egészségügyi alapismeretek felmenőrendszerű, tanrend szerinti oktatásához. Ehhez elengedhetetlen a kellően képzett és elegendő létszámban rendelkezésre álló tanári kar, ezért az ő képzésüknek minden erővel neki kell látni. Csak ezen feltételek együttes megvalósulása eredményezhet számottevő pozitív népegészségügyi változást, növekvő egészségnyereséget, és végső soron csak így csökkenhet az egészségügyi ágazat túlterhelése hosszú távon. Mindez pedig alapvető nemzeti stratégiai kulcskérdés, amely abszolút döntéshozói, politikai prioritásért kiált. 5.) Az egészséges, boldog nő, anya szerepre való felkészítés nagyobb erőt kíván, e tudnivalókat közkinccsé kell tenni, "divatba kell hozni". Külön figyelmet kell fordítani a szociálisan hátrányban lévőkre, a veszélyeztetett korosztályokra.
6.) A terhesgondozás védőnői, háziorvosi, szakorvosi, diagnosztikai feladatait, tevékenységi, finanszírozási rendszerét át kell alakítani, újra kell szabályozni. E munkának része az adatgyűjtési rendszer és a terhesgondozás szakmai felügyeletének fejlesztése.
7.) A NEK javasolja a gyermekvállalással kapcsolatos jogszabályok (részmunkaidős foglalkoztatás, járulékfizetés, bölcsődei, óvodai ellátás) felülvizsgálatát abból a célból, hogy a gyermekvállalást segítő jogszabályi környezet jöjjön létre.
Forrás: MOK honlap (2005 február 25 )

www.nethirlap.hu/printme.php?cikk=9189

"Az Orvosi Kamara köztestületként működik, tehát itt azért a szabályok, hogy kik a tagjai, nem biztos, hogy olyan szigorúan titkosan kezelendő. Itt a személyiségi jogok sem merülnek fel, hiszen ez nem kifele és nem nyilvánosan kerülne közlésre, hanem egy adóvizsgálathoz. Azokat egyértelműen tudnák például ellenőrizni, akiknek a munkáltatójuk adott be bevallást, mert azt mondták, hogy nekik nem volt más forrásból származó pénzük, csak ott, ahol dolgoztak, adott kórházban, rendelőintézetben. Még azt is lehet tudni, hogy orvosok, nagy valószínűséggel, mert hogy az intézmény neve szerepel a bevalláson, tehát ez a csoport máris megfogható lenne."

 

MEDDIG TART MÉG AZ ORVOSOK JOGFOSZTOTTSÁGA ?

Kérdés a miniszterhez: Emlékszik még arra..?
A "lehetetlen", nem szeretem kérdések feltevőire s azokra választ is várókra mondják: addig állj egy lábon...! Vajon tudja-e a kívácsi természetű ifjú dr. Bagó Zoltán, hogy a gólya a legtöbbet egy lábon álló madár.

Heves, igazságérzettől fűtött monológ következik. Dr. Bagó Zoltáné. A Fidesz ifjú képviselője tagja az Országgyűlés Európai Integrációs Ügyek Bizottságának, értelemszerű tehát, hogy a már többször bejárt az uniós világra tekintve messzebbre lát az "átlagnál." Azt mondja:
A kőfaragó addig faragja a követ, amíg ez neki üzletileg megéri, azokat a boltokat pedig sajnos becsukják, amelyek nem nyereségesek. A kórházakat, meg az orvosi rendelőket nem lehet becsukni, mert az emberek megbetegszenek, és egyelőre Magyarországon, és az Európai Unióban alapjog a minőségi közszolgáltatás, és a magyar alkotmányban biztosított jog az egészségi ellátáshoz való hozzáférés. Az orvosok társadalmi megbecsülése változatlanul magas, 85 százalékos a felmérések szerint, a szabadidejük jogtalan elrablása ellenére azonban az anyagi megbecsülésük viszont rosszabb, mint egy vízvezeték-szerelőé. Mert addig, amíg a kórházban a vízvezeték-szerelő ügyeletet ad, ha csőtörés van, 16 órából 16 órát fizetnek ki neki, az orvosnak, aki operál, annak meg négyet. Egy kezdő bírónak vagy ügyésznek január 1-től hála istennek 322.700 forint a fizetése, a jogi segítségnyújtó óradíja 2000 forint és a kirendelt védő óradíja 3000 forint, egy több szakvizsgás orvosnak az óradíja pedig 300 vagy 500 forint. Ha most valaki nem vállalkozóként, hanem közalkalmazottként látná el két szakvizsgával pl. az aneszteziológus tevékenységét, a bruttó fizetése 230.580 lenne, ha hatot ügyelne, akkor pedig csak 367.000 forint, ami nettóban mindössze 198.000 Ft.

Ami itt folyik az ügyeleti idővel, az az orvosoknak az alapvető emberi jogokból csak a rabszolgáknál szokásos módon való kisemmizése, amit törvényileg kell megszűntetni. Az orvosok jogbiztonságának, jog előtti egyenlőségének megteremtése és szavatolása, valamint a méltányos fizetésük és a teljesített munkaidejükkel arányos nyugdíjuk előteremtése a kormány feladata. Arról most nem is beszélnék, hogy még az Alkotmánybíróságnak is komoly adósságai vannak ebben a kérdésben.

Meddig tart még az orvosok jogfosztottsága?

Az Európai Bizottság foglalkoztatási és szociális biztosa által ősszel ismertetett javaslat létrehozná az uniós munkaidő-direktívában jelenleg nem szereplő készenléti idő (on-call time) kategóriáját; ez a munkahelyen töltött időnek az a része, amikor az alkalmazott nem végez munkát, csak várja a "bevetést". Ez az idő nem számít bele a munkaidőbe - kivéve, ha nemzeti jogszabályok vagy ágazati megállapodások mégis így rendelkeznek. Tehát itt a nagy lehetőség!

Mint ismeretes, az uniós direktíva módosításának régóta kulcskérdése az ügyeleti idő elbírálása; Brüsszel azt tervezte, hogy e téren megtiltja a tagállamoknak az egyedi szabályozás (opt-out) alkalmazását, de nem tette. Magyarországon jelenleg két területen, az egészségügyi dolgozókra vonatkozó szabályozás és a készenléti jellegű munkakörök esetében él még ilyen kivétel. A javaslat mindössze annyit ír elő, hogy az ügyeleti munkakörökben dolgozóknak 72 órán belül pihenőt kell biztosítani. A tervezet éppen ezért komoly vitákhoz vezetett a szakmai érdekképviseletekkel.

Megoldatlan a hazai egészségügyi intézmények ügyeleti rendszere, pénz híján ugyanis nem tudják kifizetni a jogszabály szerint járó pótdíjakat. Az ügyeleti időnek a munkaidőből való kivétele ebben a helyzetben még több olajat öntött a tűzre. A kivételes megállapodások nemzeti, ágazati, vállalati vagy egyéni szinten egyaránt megszülethetnek Brüsszel szerint - ha azt a kormány akarja! Az európai munkaidő direktíva ugyanis azt szabályozza, hogy az egészségügyben dolgozóknak mennyi túlmunkaórát lehet, szabad teljesíteni a törvényes munkaidőn, napi munkaidőn túl, de tegyük hozzá, hogy a tervezett kezdeményezésnek nem szabadna visszalépést jelentenie az EU luxemburgi Bíróságának nevezetes ítéletéhez képest, mely a munkahelyen töltött teljes ügyeleti időt munkaidőnek minősítette, mely után az Unióban az orvosok még a munkaidővel arányos szabadidőre és nyugdíjra is jogot formálhatnak.

Dr.Bagó Zoltán a leghatározottabban állítja:
- Az orvosok alapvető emberi jogokból való kisemmizettségét törvényileg kell megszűntetni, hiszen még a rabszolgák számára is biztosítják a minimális, ha nem is a szabad embereknek méltányosan kijáró pihenőidőhöz való jogot. Az orvosok jogbiztonságának, az általános jogegyenlőség alapján a szabadidőhöz való alkotmányos jogának a biztosítása és szavatolása, valamint a méltányos fizetésük elérése is az egészségügyi tárca feladata. Lenne!
- Rácz Jenő egészségügyi miniszter nem is oly rég még azt mondta: szíve szerint elismeri, hogy jogosak ezek a követelések, megadná, de a 2005-ös költségvetés ezt nem teszi lehetővé. Kérdezem, kérdezném tehát tőle:
1. - Emlékszik még arra, hogy a munkaügyi direktíváról mit mondott december 6-án az európai értekezleten?
2. - Mit tekintett Ön akkor a szolgáltatások tartalmának?
3. - A munkaidő direktívában például mikor tart már ágazati érdekegyeztetést a minisztérium?
4. - Mi a helyzet a szociális és egészségügyi szolgáltatásokat érintő kérdésekben?
5. - Az ügyeletben töltött idő miért nem számít bele az átlagosan legfeljebb 48 órás munkahétbe, s egésze (!) a teljesített munkaidőbe?
6. - Mikor oldják meg végre a nyugdíjalapba való teljes beszámítás lehetőségét ?
7. - A teljesített munkaórák alapján a korábbi nyugdíjba-menetel lehetőségét megadják-e azoknak, aki az ügyeleti időkkel együtt 40 év alatt 68 év(re való)nyit dolgoznak?
8. - Elképzelhetőnek tartja-e, hogy némi kompenzációként társadalombiztosítási járulékot az egészségügyieknek a jövőben ne kelljen fizetni?
9. - Miért nem küzd jobban a tárcája, az egészségügy "katonáinak" az érdekeiért? Kielégíti Önt a tárcájának a "ha jogtalan is, de legalább olcsó" elvet kiszolgáló, az általános emberi jogokat az orvosoktól, alkotmányellenesen megtagadó gyakorlata?
*
Epilógus. A "lehetetlen", nem szeretem kérdések feltevőire s azokra választ is várókra mondják: addig állj egy lábon...!
Vajon tudja-e a kívácsi természetű ifjú dr. Bagó Zoltán, hogy a gólya a legtöbbet egy lábon álló madár?
Szerző: Bartha Szabó József
Forrás: Gondola.hu

És végül: Gordiusz beillesztése a fórumba:

Reményik Sándor: Az orvos

Egy képet láttam drága, öreg úrnak

S nagy orvosnak a szobája falán:

??? Jézus, az Orvos."

Az ágyban fekszik egy beteg leány.

Ül az ágy szélén szelíd-komolyan.

Csak ül, és fogja a leány kezét

És néz rá hosszasan,

Tekintetében gyógyító erő,

Áldás és béke van.

A nagy orvos, a drága, öreg úr

Azóta elpihent.

De emlékéből, mint a fali képből

Sugárzik az erő

S leszáll szívemre a csend.

Ő ama názáreti örök Orvos

Hű követője volt.

A beteg fölé szívével hajolt.

Nem mondotta sokat:

Uram, Uram.

De: ???Aki cselekszi az én igémet"

Az velem van.-

És én most minden orvos arcán,

Ki szeretettel fogja meg kezem,

Az ő arcát s az örök Orvos arcát

Felismerem.

Forrás: http://suliko.uw.hu/HP/S.htm

gyorsjelentes :: 11:03

 
Kislányommal az egyik budapesti klinikára kell járnunk évente legalább kétszer kontrollra. Ha adok pénzt az orvos a keresztnevemen is hajlandó szólítani vagy esetleg anyuka vagyok, ha nincs pénz akkor kioktató modon úgy beszél velem mintha szivességet tenne,hogy fogadott a munkaidejében. Ugyanezen a klinikán a múlt hónapban meg kellett operálni a lányomat. A csodálkozástól tátva maradt a szám és azóta sem térek magamhoz. Az orvos és a nővérek nem fogadtak el pénzt. Az orvos azt mondta ez nem fér bele az ő elveibe. A sebészet sem az egészségügyre jellemző módon müködött. Hozzá kell tennem egyik orvos sem fogad el pénzt. Rajtuk kívül csak egy orvossal találkoztam még aki ugyanezt az elvet valotta. Ki is utálták a kollegái Budapestről. Úgy gondolom nem szabadna a hálapénznek eldöntenie, hogy valaki jó orvos vagy sem. Ha ez a doki elfogadta volna a pénzt akkor sem lett volna kevesebb a szememben. Régen találkoztam olyan emberrel aki ekkora empátiával tud fordulni a betege (pedig gyerek beteg)és a hozzátartozója felé. Egy idézet tőle: én elsősorban szülő vagyok és csak utána orvos. Én úgy gondolom ezzel mindent elmondtam és fejet hajtok az orvos előtt. (szilvia)
gyorsjelentes :: 17:58

 
A betegek által bevallott 29. milliárd Ft-nyi para negyede az alapellátásban marad. Leosztottam a házi orvosok és házi gyermekorvosok számával és érdekes összeg jött ki. Havi 8460 Ft. Ha ehhez megnézem a beteghivások számát, kiderül, hogy a háziorvosok jó része még ekkor sem kap egy huncut vasat sem. Ha a statisztikát tovább nézzük, a megelégedettségi és megbecsülési listát a háziorvosok vezetik. Nem kellene egy kicsit elgondolkodni az összefüggéseken? (Aranytyúk)
gyorsjelentes :: 12:43

 

rettriwer
Ha ilyen marad a fizetés az eü-ben, akkor fájdalom, de el kell hagynom azt a munkát, hivatást amit szeretek. Beszélgettem egy haverommal. Számítógép üzletben dolgozik (nem kis üzletben). Havi 190.ezerért, nettóban. Csak azt fogom sajnálni, hogy ennyit tanultam. Bár nem vagyok orvos, de félbehagyom a fősulit...

gyorsjelentes :: 11:35

 

Honnan vegyük a pénzt

az orvosok és növérek fizetésemelésére

és munkakörülményeik javítására?

gyorsjelentes :: 11:18

 

"Fő célunk, hogy a politikai élet, a szakma, az érdekképviseletek és a civil szervezetek képviselői párbeszédük során megfogalmazzák, és az egész társadalom számára ismertté tegyék egy új társadalmi szerződés alapelveit, és mindezek alapján meghatározható legyen az egészségügy és egészségbiztosítás megújításának további iránya."(Athos)

***

gyorsjelentes :: 11:09

 

Összegzés 1 összefoglaló 2 Közösségi fogyasztóvédelem www.halapenz.hu fórumán A paraszolvenciát a szocializmus időszakának gazdasági „reformja”, az orvosi bérek mesterséges leszorítása hívta életre 1958-ban. A rendszerváltás nem hozott jelentős változást az egészségügyben, a hálapénz mindmáig megmaradt. A hazai orvosi fizetések messze elmaradnak a nyugat-európai bérektől. A paraszolvencia ugyanakkor csak kevesek kiváltsága. Dr. Gyenes Géza, a Magyar Orvosi Kamara főtitkára, egy korábbi nyilatkozata szerint a hálapénznél is érvényesül a Pareto-elv: az orvosok húsz százaléka kapja az orvosoknak jutatott pénz nyolcvan százalékát. Dr. Telkes József egy mindenki számára nyilvános fórumot indított, hogy a közös gondolkodás, a közös megoldáskeresés, (módszerében ötletbörze) segítsen összegezni a társadalom véleményét a hálapénzzel kapcsolatban, illetve megoldást találjon annak felszámolására. A Hyde park elven működő fórumon a hozzászólások összegzéséből kiemelve közöljük: Az orvos—beteg kommunikációnkban kialakult az a közös vélemény, hogy minden becsületes egészségügyi dolgozó és beteg alapvető érdeke a paraszolvencia megszüntetése. A hálapénzrendszer legnagyobb haszonélvezője az állam A hálapénz megszüntetése mind az orvos, mind a beteg részéről csak - kívülről ki nem kényszeríthető - belső döntés eredménye lehet. Ennek feltétele egy magában bízni tudó, önálló szakmai egzisztencia létrejötte. A betegek részéről pedig jogaival és kötelezettségeivel tisztában lévő öntudatos állampolgár viselkedésének gyakorlása. Jelenleg a hálapénz adásának fő motívuma az, hogy a megfelelő és nyilvános minőségbiztosítás hiányában a beteg a jó minőségű orvosi döntést és végrehajtást szeretné megvásárolni, az orvosok szerint addig nehéz lemondani a paraszolvenciáról, míg az a hivatalosan megállapított bérükbe hallgatólagosan be van építve, míg a bérük nem elegendő a tisztességes megélhetéshez. Az orvos anyagi és szakmai elismerése ne a struktúrában felette állók kegyétől függjön, hanem ez képzettsége és tevékenysége alapján számára rendszerszerűen garantálttá váljon, a piackonform díjazással együtt.. Megjelent a fórumozók véleményében az a nézet a kikényszerített ellátási díjat követelő orvosokat büntető jogilag kellene felelősségre vonni, a beteg életét, egészségét veszélyeztető, késleltetett, vagy nem megfelelő kezelés a hálapénz hiánya miatt, büntetőpert vonjon maga után. Az orvosok tegyék ki a ’No Para’ jelvényt, ezzel jelezve azt, hogy csatlakoznak a hálapénzt elutasítók táborához. A kommunikáció során felmerül egy orvos-beteg petícióhoz az aláírás gyűjtés igénye. Igény mutatkozik a betegek igazságkövető tájékoztatása az orvosok munkakörülményeiről, az egészségügy valódi gondjairól, az OEP anyagi dotációjának hibáiról. Az eddigi hozzászólások az egészségügy korrekt rendbe tételét sürgetik, a társadalombiztosítási díj minden dolgozó állampolgártól való arányos beszedését, a befolyt összegek korrekt célirányos felhasználást! Az átalakításnak (reformnak) nem az intézmény privatizáció, az ellátásszervezés (ibr), nem a külső befektetők, hanem a szakmailag autonóm , önálló szakorvosi egzisztencia megteremtése legyen az útja. (orvosi jogállás megteremtése, közvetlen OEP szerződés joga minden szakorvosnak ) Az egészségügy elemi egysége nem az intézmény, hanem az egészségügyi szolgáltató - az orvos. Innen kell felépíteni az új rendszert. Az újra strukturált új egészségügyi rendszerben a beteg személye ne egy könyvelési tétel legyen! Az egészségügy állami költségtervezete tükrözze azt a szemléletet, hogy minden ember érték, az egészségmegóvás, a betegség megelőzése, a betegség gyógyítása az egész társadalom közös érdeke! Tisztességes Magyarországon, tisztességes állami egészségügyi ellátást akarunk! (salto)

gyorsjelentes :: 8:46

 

Vissza a honlapra / Hyde Park

Hálapénz?

jó a téma..soha nem felejtem el, amikor már szakorvos koromban a nyakig hóban a 13 éves skodámat tologattam, egy zsír új BMW-ből egy frissen végzett ügyvéd ismerősöm szólt ki hogy meghúzzon-e....aztán most amikor a házunkról adásvételi szerződést kellett csinálni, ügyanez az ügyvéd kb..15 perces munkáért simán lakaszált 3 családot 6-700000 ezer forintra - nincs elírva, tényleg ennyi- ami nekem a nettó nyolc havi fizetésem ügyelettel együtt...és amikor az általános iskolai volt osztálytársam röhögött azon, hogy nincs házam neki meg három is van, persze ő maszek kőműves lett...és amikor a milliós órabérekről hallok, amiket politikusok kapnak mindenféle szakértői meg tanácsadói okosságokért...szóval ez nincs szem előtt, és engem zavar.Megmondom őszintén hogy zavar. Mert amikor reggel viziten ott ült az ágy szélén társadalmunk egyik prominens jogi szakembere, mégsem mondhattam neki, hogy adja már ide a háza árának az 1 %-át mert tüdőgyulladása van. Ugye én sem és senki más nem jókedvében jár az ügyes-bajos dolgait intézni jogászokhoz, bankokba és egyéb helyekre, de muszáj, és ott meg is kérik az árát..csak ez nem köztéma, vagyis nem lehet az.
Vagy ez így van jól? Lehet, de tudom hogy máshol a világ nem így működik. Egy sebész haverom mondta -és magánvéleményem szerint teljesen igaza van- hogy ő eleget tanult azért, hogy egy műtétért x összeget kapjon, és hogy ezt a pénzt az államtól kapja fizetés formájában vagy a betegtől paraszolvenciaként, neki teljesen mindegy. De ha egy épeszű összeget kiszámlázhatna mondjuk egy biztosítótársaságnak -ahogy ez működik épeszű országokban- akkor nem tartaná a markát. Neki sem öröm elhihetik, mint ahogy nekem sem. De élni kell valamiből nekünk is. És a betegeket sajnálom a legjobban, annyi tisztesség még maradt bennem. Nem az ő dulguk lenne az orvosok kifizetése, ha már fizetnek TB járulékot.

Amikor elharapott nyelvvel, kitört futóművel ácsorogtam az út szélén egy kátyú mellet, azon gondolkoztam, hogy biztosan az a pénz is amiből ezt a lukat be kellett volna tömni, ugyanott van mint a TB járulékok és az orvosi fizetések. Valahol valakinek a bankszámláján, vagy spanyol nyaralójában vagy valahol a tengeren úszkál egy yacht formájában. Mert ennek a népnek az utóbbi tiz éves története olyan mint az áradó Tisza tavasszal, viszi a sok mocskot meg szemetet a hátán végtelen mennyiségben. És ugye mi a szegényektől vesszük el a pénzüket, a kisnyugdíjasoktól, de vajon a kisíbolt vagyonok kiknek a zsebéből származnak? És ez nem köztéma? Vagyis nem lehet az? Tudják tele van nekem ezzel az összes t...m. mert ősszel én is kimegyek dolgozni külföldre. Ott legalább kereshetek annyit mint egy ügyvéd vagy politikus vagy bróker vagy pacsirtatorkú IQ2 szőkecica, és nem néznek rám rossz szemmel ha ügyelet után le akarok menni az uszodába. Mert ott van magánbiztosító, és mindenki megkapja azt a szintű ellátást, amit megfizet és az orvosok is megkapják érte a pénzüket.
Azt azért jó ha látjuk, hogy élnek közöttünk olyanok, akiknek annál jobb minél rosszabb. Ez még nem is lenne nagy baj, ha nem jutnának felelős pozicióba ezzel a gondolkodással és érdekkörrel. De odajutnak. És ez nagy baj. A kontraszelekció mechanizmusát tanulmányozni nem kell messzire menni.
Tévedés ne essen. Angliában és Svédországban nem azért kevés az orvos, mert nem fizetik meg őket, hanem azért mert a társadalom lélekszáma meredeken emelkedik a bevándorlás miatt. Nálunk azért kevés az orvos mert egyszerűen az éhenhalás elől elmennek. Érdekes, hogy a politikusok között nem életcél, hogy külföldre menjenek. De mutatok bárkinek magyarországon olyan kórházat, ahol a cigány asszonyból egy arab meg egy néger orvos szedi ki a gyereket, és mindehhez egy mongol altat. Mert a kórházigazgató úgy gondolkodik, hogy ez az olcsóbb, és a magyarországon 25 millkóért kiképzett orvos meg menjen ujságot árulni a piros lámpához. Ez pedig a Kútvölgyiben kit zavar? De ha egy ország vezetői nem tudnak az emberek fejével gondolkodni akkor ott baj van. Sajnos a magyar politikai- és közélet, a média, oda jutott hogy ehhez az országhoz nem túrabakancs kell hanem gyomor.
Ha valaki talál olyan részt az orvosi esküben, hogy: - "...fogadom, hogy elvárt társadalmi megbecsülésem alatt, más értelmiségiek fizetésének a nevetséges töredékéért, az egészségemet tönkretéve a létminimum körül,családomat nyomorúságban tartva, mindezt csendben szónélküli ökörként eltűrve végzem a gyógyítást..." - akkor az mutassa már meg? mert én az eredeti ókori szöveget is átnéztem, de nem találtam, de bocs..lehet hogy nem voltam eléggé figyelmes és valami elkerülte a figyelmem. Előre is elnézést kérek.

(dooki)

Vissza a honlapra / Hyde Park

gyorsjelentes :: 7:39

 

 

www.halapenz.hu

fórumok

gyorsjelentés 1.0

módszertan

gyorsjelentes :: 7:38